Már önmagában az óriási élmény, hogy olyan disztópiát olvashattam, amelyik a magyar Alföldön játszódik, számomra ismerős helyeken, ismerős emberek között, ráadásul a tavalyi aszályra emlékezve, amelynek nagy részét Békés megyében éltem át. Mindennapi tapasztalat volt számomra a kiszáradó növényzet vagy a több méter magasra felvert vastag por.

A szerző műveire régóta készülök, erre egy interjú hívta fel a figyelmemet, amely a regénybeli szereplők öntörvényűségét arra vezette vissza, hogy az Alföldön a mai napig érezzük a tanyarendszer hatását. Vagyis azt, hogy az emberek évszázadok alatt hozzászoktak a magukra hagyottsághoz, a függetlenséghez, ahhoz, hogy mindent kis közösségekben oldjanak meg, és a városi emberre vagy a nagyobb közösségre gyanakvással tekintsenek. Hát nem mondom, hogy nincs igaza.

Az, hogy a regény a 2050-es években játszódik, amikorra kiszárad minden, és visszatér a betyárvilág, éppen csak annyira extrém, hogy izgalmas legyen. Amúgy teljesen hihető. Ráadásul a településeket, amelyek előfordulnak benne, szintén mindet legalább névről ismerem, némelyikben laktam is. Ha egy disztópia New Yorkban játszódik, akkor felőlem játszódhatna a Holdon is, sose jártam ott. Mindjárt más, ha Szolnokon az Indóház utcát vagy a Széchenyi lakótelepet kell elképzelni. Az meg aztán megfizethetetlen élmény, ha a regényben éppen feltűnnek a távolban Martfű fényei, velem meg pont akkor gördül be a vonat Martfűre (megtörtént eset). Ja, és az egyik (pár sor erejéig megjelenő) szereplő pont a Verseghyben tanít. 

Mint szoktam mondani, fordítva vagyok bekötve: ha spekulatív irodalmat olvasok, a háttérvilág nagyságrendekkel jobban érdekel a cselekménynél. Itt nagyjából kiegyensúlyozódott a kettő, úgyhogy elégedett voltam. Ráadásul a cselekmény nemcsak kellően izgalmasnak bizonyult, hanem még ízlésem szerint valónak is. Azaz a szereplők minden cselekedete pontosan olyan következményekkel jár, ahogyan én tapasztalom a világban, és az én logikám diktálja, mind konkrét, mind elvont szinten. Írtam is a szerzőnek Messengeren, hogy ugyanazt a szakirodalmat olvastuk-e esetleg, vagy ugyanabból a regényből indultunk-e ki, mert pont ugyanezt a megoldást választottam volna én is, de nem. Szóval egyszerűen csak rokon lelkek lehetünk. :) 

Láttam a korábbi értékelők szövegeiben, hogy nehezen tudják egymástól megkülönböztetni a szereplőket – ilyen problémám nekem egyáltalán nem volt. Ami azt illeti, hogy hogyan és mi okból kel életre az ügyeletes mitológiai alak, annak a megindoklása részemről tökéletes. Ahogy a saját mindennapi valóságom kinéz, még kizártnak se tartom, hogy hasonló történjen. Sőt, időnként az az érzésem, hogy élőben nézem, csak nem pont ezt a figurát. A végkifejlet trükkjével pedig több szempontból is elégedett vagyok, szerintem éppen így illik a történethez.* (Spoiler a lábjegyzetben.) Ugyanígy a regény időkezeléséhez illőnek találtam, és hamar megszoktam az apró idősíkváltó mellékszálakat is. Talán csak a nevek zavartak néha. 

Spoilerezés nélkül többet nem tudok, nem is szeretnék beszélni a regényről. Tényleg örülök, hogy ezzel kezdtem az ismerkedést az életművel. Annak kevésbé, hogy nagyon úgy néz ki, pont a regényben ábrázolt világ felé haladunk. 

* SPOILER: Először is igen, ha egy mindenre elszánt szereplő felforgatja a világot, és átváltozó testek mennek át egymásba, az Bahtyin és Rejtő szerint is világmegváltó erővel bírhat. Bár a két szerző mást és mást mond erről a témáról (Rejtő válasza közelebb áll a mi világunkhoz), azért mindkét változatnak van jóleső része. Az egy dolog, hogy utána nem válik minden tökéletessé – de legalább kicsit embernek valóbb lehet. Pont így végződik A Mester és Margarita: nincs nagy világmegváltás, csak az egyik szereplő kicsit szelídül, a másik halkabbá válik, a harmadik kiutat talál, a konzerv minősége pedig megjavul. Lehetne persze minden sokkal jobb, csak hát annyira ügyesek nem vagyunk, hogy azt megvalósítsuk. De legalább reménytelenek se. 

Pontszám: 10/10