Az ilyen könyvekért érdemes a világolvasásba belevenni az emigráns szerzőket is. 

Az ember azt gondolná, hogy ha egy ország kultúráját meg akarjuk ismerni, akkor kizárólag olyan alkotóktól érdemes olvasni, akik ott születtek, vagy legalább az életük nagy részét ott töltötték mint választott hazájukban. Egyébként így is van, gyakran még akkor is, ha az illető nem realista módszerekkel írja a művét, hanem a fantasztikumban működik, és helybeli hiedelmeket, mítoszokat használ fel hozzá. 

Ugyanakkor időnként akkor is sokat mondhat egy szerző egy kultúráról, ha helybeliként, de kívülről nézi. Különösen a mai világban, amikor tömegek hagyják el az otthonukat, nagyon is érdekes lehet tudni, mi történik egy ember, egy család, egy közösség identitásával egy másik kultúrában. Magyarként más országban élni sem jár konfliktusok nélkül, tudom családtagok, barátok tapasztalatából, hát még, ha vallásilag is kisebbségbe kerül az ember. 

Ilyen emberekről szól Shamsie regénye, amely kb. két este alatt végigolvasható, de nem azért, mintha olyan kellemes olvasmány volna. Szereplői Angliában élnek, de pakisztáni származásúak (első vagy második generációsok), és a többségi társadalom olyan nagyon sok teret nem hagy nekik a totális integráció (és identitásvesztés) meg a terroristákhoz való csatlakozás között. Ha nem az egyik vagy, akkor a másik. Ja, de persze még ha el is veszted az identitásodat, teljesen akkor sem fognak soha maguk közül valónak tekinteni, és a legkisebb elhajlásra közlik veled, hogy mindig is tudták, hogy igazából nem tartozol közéjük. Úgy bizony: határvonalon állni a legnehezebb. Aki se nem saját, se nem idegen. Az mindig gyanús, veszélyes, undorkeltő – talán éppen azért, mert a sajátra is emlékeztet –, ugyanakkor izgalmas is, katasztrófaturistáknak különösen. Ja, és feltétlenül perverz. Attól még undorítóbb, meg még izgalmasabb.*

Az ilyen műveken látszik, mi voltaképpen az érzékenyítés. Nem rokonszenvessé tételt jelent. A regény szereplői egyáltalán nem szeretetre méltóak, sőt. Súlyos, megbocsáthatatlan bűnöket követnek el, vagy felelősséggel tartoznak mások bűneiért. Nem jár nekik felmentés. De a világnak se körülöttük. Aki az Iszlám Államot választja, egy embertelen rendszer szolgálatába áll, amely az erőszak minden fajtájával árt nemcsak másoknak, hanem a sajátjainak is. Aki Európát, az pedig a képmutatás világát, ahol mindenki rendkívül civilizáltnak hiszi saját magát, miközben csak a pénz meg a szomszédja szexuális élete érdekli, a rajta kívül eső világot pedig káosznak és szemétdombnak nézi. Egyik álszentebb, mint a másik, és egyáltalán nem csak fegyverrel gyilkolnak bennük. Egy pillanatra egy távoli rokon nézőpontjából a mai Pakisztán is felvillan, annyi ellentmondással, amennyi csak egy bekezdésbe belefér. Ott sem csak az idegenek ellenében gyűlhet az emberben a keserűség, hanem a távolba szakadt családtagok ellenében is. Hajaj, azok ellen csak igazán. 

Pedig a középpontban álló család élete magában is nehezített pálya. A három testvér közül a legidősebb abban a tudatban nő fel, hogy az apjuk sose szerette őket, a két kisebb meg abban, hogy volt egy apjuk, akiről nem beszélnek. A legidősebbre marad a kicsik nevelése, ezért a kicsik joggal várják el tőle a védelmet és az otthont, ő viszont joggal szeretne saját életet. A lányok nem bírják a patriarkális viszonyokat, az egyetlen fiú nem bírja, hogy kizárólag nők vannak körülötte. És akkor még belehajítják őket az emigráns létbe. Ebben a helyzetben senki nem tudna normális életet élni. Nem, ez nem felmentés. 

Természetesen az vonzott a regényhez, hogy az értékelők szerint az Antigoné modern feldolgozása. Ha van valami, ami közös alapként összeköthet keresztényt és muszlimot, az a görög kultúra, úgyhogy ez a része telitalálat a regénynek. Sokáig egyáltalán nem volt világos, hogy fog bejönni a képbe ez a történet, végül felfogtam, hogy a regénynek gyakorlatilag az első háromnegyede leginkább előkészítésnek kellett hozzá. Ezzel kapcsolatos az egyik kifogásom: ekkora terjedelmű szöveg, bármennyire is izgalmas, előkészítésnek sok. A másik kifogásom a végkifejlet, amely kicsit megtöri a drámával kialakított párhuzamokat.** Több kifogásom nincs, sőt. Mint olyan ember, aki az Antigonét harminc éve gyakorlatilag fejből tudja, nagyon-nagyon értékeltem nemcsak a nagy párhuzamot, hanem az apró utalásokat, elrejtett idézeteket, megfelelő emberek között megfelelő stílusban elhangzó párbeszédeket is. (Az, hogy az egyik szereplő nevében is van utalás, csak a vége felé esett le, de akkor akkorát koppant, hogy Miskolcig hallatszott.) Ezek nélkül is érthető a történet, de ezekkel együtt igazán különlegessé válik. 

Csak ne lenne időnként a giccsig vagy a karikatúráig eltúlozva. 

* Hogy én hogy fel tudom húzni magamat az olyan embereken, akik szándékosan bámulják az általuk elítélendőnek bélyegzett viselkedést, csak azért, hogy azt mondhassák: „fuuuuj”. És közben látszik rajtuk, mennyire élvezik, hogy ezt mondhatják. 

** SPOILER: A dráma végén a fiú szabad akaratából választ utat, a lány kényszerből. A regényben fordítva: a fiúnak nincs más választása, a lánynak volna. Ezt ellentétnek hívják, nem párhuzamnak. Ráadásul a megvalósítás is, bár van benne valami a dráma ijesztő szépségéből, kicsit ostobára sikerült. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/9