Amilyen kicsi, olyan értékes kötet. Kilenc novella egy vékony, puhatáblás, sima lapú, megfogni is jó könyvecskében. Kilencestés olvasás. Szükség esetén bármikor megismételhető.
El tudjátok képzelni, milyen érzés, amikor én nem tudom megfogalmazni, mit gondolok egy könyvről?!

A novellák helyszíne egy olyan világ, amely talán rég letűnt, talán sose volt, talán mégis volt, talán máig megvan. Mint a mítoszok helyszínei, igen. A Ligetről beszélek, amelyet a kötet első novellájában alapítanak, és az utolsóban búcsúztatnak. Egy alföldi tanyaközpontról beszélek, amelyben egyszerre van jelen a mitikus ősidő és a XX. század második felének nagyon is konkrét lenyomata. Csak éppen azt nem mondhatom, hogy egyszerre ismerős és ismeretlen – mert mindenestül ismerős. A mítosz is. Pont ilyen helyen, ilyen időben nőttek fel az én szüleim is. Zárt tér és zárt idő, saját térképpel, saját törvényekkel – a mitikus alapítás után ebbe csak születni lehet, belelépni nem. Aki kívülről jön, az mindig gyanús. Bár néha hasznos. Néha meg botrányos. De attól még izgató.

Azt hittem, mágikus realista novellákat fogok kapni, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy rosszul hittem. Nagyon kevés konkrét alkalmat tudnék mondani, amikor valami mágikus történik – és mégis, az egész szövegvilág az. Ahogyan minden mindennel összefügg. Ahogyan az egyes novellák időnként szétfolyni látszanak, aztán kiderül, hogy a széttartó szálak is mindvégig összetartottak. Ahogyan az egymástól független történetek és emberi sorsok összekapcsolódnak, és fura, kusza szövedéket adnak ki, éppen olyat, amilyenek a kötet rajzai is. Ahogyan folyamatosan jelen van a történetmondó, vagyis inkább történetmondók, és nem hagyják, hogy megfeledkezzen róluk, sajátos egyéniségükről, nézőpontjukról az olvasó. Ahogyan folyamatos párbeszédet folytatnak, anélkül, hogy valójában egymáshoz beszélnének. Ahogyan időről időre megismétlődnek ugyanazok a szavak, gesztusok, számok, események, természeti jelenségek, és új meg új jelentőséget kapnak. Vagy talán a nyelv az, ami mágikussá teszi őket: ez a nyelv, amelyben a legképtelenebb kapcsolatok alakulnak ki, és soha egymás mellé nem kerülő fogalmak békülnek össze.

Kétkötetes családregényt lehetett volna írni ennyi anyagból, mégis novellaciklus lett. Szívesen olvastam volna a családregényt is – de ezeket a prózában írt balladákat még annál is jobban szerettem.
És ennél többet nem tudok mondani.

Ezt 2016. november 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A gyermeki énemnek nagyon kellett most ez a kalandmese, az összes varázsigéjével és aranyos poénjával. Ha lesz gyerekem, neki is a kezébe nyomom majd. 
A felnőtt énem meg időnként rosszul volt. És majd hogy könnyeket nem hullatott, hogy hol marad már ez a csavargó csatornatöltelék holló meg ez az elfuserált operaénekes macsek, hogy végre kihúzzák az emberiséget a bajból szilveszterkor, mégpedig a huszonnegyedik órában.

Még egy Ende-regény, amelyben fontos szerepet kap az idő, bár nem annyira központit, mint a Momóban, de azért azok a folyamatosan jelenlevő órák nem hagyják, hogy megfeledkezzen róla az ember. Már megint meg kell menteni a világot, saját magától ezúttal a pénz és a tudomány egyesült és rosszindulatú hatalmától, ebben pedig természetesen csakis a legvalószínűtlenebb teremtmények tudnak segíteni. Még egy Ende-regény, amely tele van apró szürreális világdarabkákkal, amelyek a nagy egészbe persze pontosan beleilleszkednek.* Még mindig érzékelhető, mit tanult Ende Hoffmanntól, és mit Kafkától, és még mindig sikeresen fel tudja fordítani önállóan is a világot. 

Van itt minden, globális felmelegedéstől háborúig, na de a holló minden bajt megérez, a macska pedig, ha butuska is, legalább lelkesedni tud (amikor nem alszik). Jók és gonoszak egyaránt versenyt futnak az idővel, hogy ki-ki elérje a maga célját – ki állatságosat, ki emberségeset… nem, nem az utóbbinak kell drukkolni. Úgy ám, a varázsló és a boszorkány „valami iszonyú emberséget terveznek” – disznóságnak nem lehet nevezni, mert disznó ilyet nem csinál.

Szóval olvassátok, felnőttek és gyerekek, ennél jobb módja úgy sincs a reménykedésnek.
Tiszteletem a fordítónak…

* SPOILER Azt azért megjegyezném, hogy a holló monogám, ellenben a poligámiát felfogni képtelen macska már nem is csak súrolja az abszurdot. SPOILER VÉGE

Ezt 2016. november 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Sajátos novelláskötet ez: nem a szerző halála után válogatták össze a darabjait, hanem maga Singer választotta ki és rendezte el a benne szereplő írásokat. Vagyis egyrészt a sorrendjük is számít, másrészt ha egy-kettő mellément, az nem valami kívülálló szerkesztő hibája. Mert bizony ebben a kötetben egyáltalán nemcsak tökéletes alkotások szerepelnek. De azok is. 

Jó bő lére eresztett elbeszéléseket tartalmaz a kötet, nem egy közülük két-három részből áll, és – csöndesen megjegyzem – ez nem mindegyiknek használ. Igaz, legalább Singer mesélőkedvének van hely kibontakozni. Aminek az olvasó többnyire örül, de azért előfordul olyan is, hogy a legszívesebben a felénél elhallgattatná. Azt a bizonyos hangot. Amelyik annyira szeret, és annyira tud történeteket mondani. Tele varázslatos erővel, csalódottsággal, szeretettel és/vagy tömény undorral. Na, ebből az utóbbiból volt nekem időnként túl sok. Meg paranoiából.

Azért vettem le a könyvtár polcáról, mert csak ebben jelent meg magyar nyelven a „Jentl, a jesívanövendék”, amelyből a Yentl című film is készült – ez például az egyik leghosszabb szöveg, viszont nem hosszabb annál, mint amilyennek lennie kell. Csak éppen olyan. Jó ötlet volt a kötet közepén elhelyezni, mert ez az egyik legjobb írás – több, izgalmasabb, nyugtalanítóbb, mint a film, különösen azért, mert a végkifejlet optimizmusa innen bizony hiányzik. (A film nem is tetszett Singernek.) Mivel egy fél életet végigmesél, tényleg kell neki a tér, de még így is sodró, gyors a ritmusa. Hasonlóan összetett, sokrétű történet „Az utolsó démon” vagy a „Zeidlusz, a pápa” – egyiknek a főszereplője sem fekete-fehér, nem lehet őket egyértelműen meghatározott kategóriákba sorolni, amitől a történet kiszámíthatatlanná válik, a végkifejlet pedig nagyot szól, és meg is rendít – nem éppen elfelejteni való elbeszélések ezek.

Bizony, ameddig egyetlen kötet marad, van miből fenntartanom magam. Amíg a molyok el nem pusztítják az utolsó lapot, van mivel szórakoznom. Hogy mi történik, ha az utolsó betű sincs már, arról inkább nem szólok.
                            Amint vége az utolsó betűnek,
                            Az utolsó démonnak befellegzett.

Nem estek rosszul azok a szövegek se, amelyeknek „a falu szája” az elbeszélője – egy (vagy több) nem éppen jóindulatú kívülálló, aki mindent csak szóbeszédből tud, és élvezi, hogy a maradékot ő találhatja ki a történethez. Minél szenzációsabbra kanyarítja a végeredményt, annál jobb. Aztán ha nem egymaga van, hanem többen beszélnek egyszerre, akár két-háromféle végeredmény is létrejöhet, vagy éppen útközben kanyarodik az elbeszélés fonala hol erre, hol arra, az olvasó meg találja ki, melyik az igaz. Egyik se. Ha egy kicsit több benne a becsület az elvárhatónál, akkor még az ítélkezésről is megfeledkezik. Ez az elbeszélésmód relativizál, óvatosságra int, az olvasóra bízza a következtetéseket. Ebből a fajtából való „A Nagy és a Kicsi”, „A második Eszter Krejndel” vagy a „Három mese”.

A lelkek hasonlatosak a kéziratokhoz: lehet bennük néhány vagy több hiba.

Aztán vannak itt olyan pletykát próbáló elbeszélések is persze, mint a „Tajbele és Démona” vagy a „Rövid péntek” (jó helyre kerültek: a kötet nyitó- és záródarabjai), amelyek olyasmiről mesélnek, ami minden kívülálló számára titok marad, ennek megfelelően örök érdeklődés tárgya. Az olvasó beavatottá válik, mintha figyelmes harmadikként bevonnák két furcsa ember még furcsább életébe, amelynek a vége sehogy nem illik az elejéhez, pedig más végkifejlet biza nekik nem jár. Az előbbi különösen tetszett: úgy indul, mint egy középkori humorú, sikamlós anekdota, aztán valami sírni való, szelíd melankóliába fordul át az egész, hogy az minden komikumot kimos a történetből. Annál több komikum jut a „Jahid és Jehidá” egészen elképesztő (túl)világába – fekete, kicsavart nevetés, egy hatszázezerszer elmesélt história újfajta, képtelen kifordítása.

Minek kellett ebbe olyanokat beleválogatni, mint a „Vér”, az „Egyedüllét” meg szegény „Kunigunda” meséje? (Bár a legutóbbival még mindig nem egyeztem ki, az is lehet, hogy a végén még túlteszem magam a brutalitásán… Juszt se.) Ezek is elég nyugtalanító darabok, de nem ugyanazért, mint a fentiek. Nem elmossák a kategóriák közötti határokat, ellenkezőleg: beskatulyáznak, mégpedig rosszindulattal. Az elején világossá válik, hogy a gonosz – annak is született, sőt már a képére van írva, aztán erre még rá is tesz életében jó pár lapáttal, és amikor eljön a kiszámítható (!) végkifejlet, a sárba tapossák. Én meg közben drukkoljak ellene?! Drukkol a fészkes fene. Maximum mellette vagyok hajlandó. 

Szóval jó történetek ezek, bár nem mind érdemli meg a halhatatlanságot. Amelyik viszont igen, az nagyon! Magányos életvándorok meséi, akiket, mint A hét kicsi suszter szereplőit, börtönbe zár és megfojt, ugyanakkor táplál és megtart az a hagyomány, az a szabályrendszer, amelybe beleszülettek. Megpróbálhatják elhagyni, de sohasem tudhatják, nem vesztenek-e többet, mint amennyit nyernek. Vagy megpróbálhatnak élni benne, de egyáltalán nem biztos, hogy így járnak jobban. Sötét, bizonytalan, ködös világ ez, éppen őszi estékre való – de azért aki nálam hajlamosabb a depresszióra, készítsen be mellé valami mosolyogtatót is, ellensúlynak. 

Ezt 2016. október 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nicsak, mit találtam! 

De régen olvastam (ezt is)… Viszont akkor többször is.

Jókai-rajongó korszakomban kaptam a szüleimtől ajándékba, pont annyi idősen, amennyi idős gyerekeknek a könyv szól. Életrajz és egy kicsit korrajz is, persze erősen romantizálva, de nem valami bugyuta módon. Gyerekként tetszett.

Nem is gondoltam volna, hogy háború előtti könyv, pedig elvileg a fülszövege is elárulja, de erre egyáltalán nem emlékszem. Arra annál inkább, ahogyan a kis Móric gyerek járni tanul, vagy arra, ahogy érdekelni kezdik a nyelvek, vagy a kormos almára, amilyet azóta se ettem (és arra is emlékszem, hogy anyukám se tudta, mi az!) és a komáromi cipóra, vagy a vízfertőtlenítés korabeli módszereire… No és… khm… egynémely hibákra is, én galád. Hogy a könyv azt állítja, a Kárpáthy Zoltánnak az egyik fejezetcíme az, hogy Írisz és amarantusz, közben meg nem is, bár tény és való, hogy ennek a két virágnak fontos szerepe van a műben, de különben is, Jókai amarántnak hívta az amarantuszt… Igen, tudom, szőrszálhasogató vagyok. 

Aranyos, lebilincselő életrajz. Nem tudom, hogy abban segít-e, hogy a gyerekeket rábeszélje Jókai olvasására – nekem akkor már erre nem volt szükségem –, de szerintem egy próbát mindenképp megér.

Ezt 2016. október 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Túl van írva, egyéb baja nincs. Sőt.
Kizárólag azért kotortattam elő egy kedves könyvtárossal a raktár sarkából, mert a jamaicai irodalomnak ez az 1, azaz egy darab képviselője létezik magyar nyelven. Nem mintha angolul nem tudnék olvasni, csak azt szerettem volna, ha esetleg majd más nemzetiségmániás molyoknak is ajánlhatnám.
Bátran ajánlom. Nem egyszerűen egy egzotikus ország lenyomatát hordozza, és nemcsak azért érdekes, mert ablak egy másik világra.

Pedig erre gyanakodtam, amikor a szocreált idéző fülszöveget megnéztem (amelybe egyébként véletlenül se kukkantson bele, akinek a spoilermentes élete kedves). Legfeljebb reménykedhettem benne, hogy a fülszöveg hátha csak a cenzor elvtársnak készült.
Hála a jó Istennek igazolódtak a reményeim. 
Ez távolról sem propagandaregény, függetlenül attól, hogy az egyik főszereplője a „mozgalom” tagja, Fidel Castro meg hős forradalmár,* és különben is világosan el lehet különíteni, kik szolgálják a jó ügyet és kik nem. Kikapcsolni az ideológiát nem lehet, nem is lenne értelme: ez adja a hátteret és időnként a viszonyítási alapot is, amelyhez képest a szereplők azonosítani tudják magukat meg a világnézetüket.
Csak éppen a regény nem erről szól.** Így aztán ma sem unalmas. Kivéve, ahol túl van írva.

Ez a regény néhány emberi élet összekapcsolódásáról és próbatételéről szól. Nem többről, nem kevesebbről. Nagyon ügyesen szövi az író a szálakat, ez különösen tetszett nekem. Három egymást váltó nézőpont jelenik meg, három teljesen különböző egyéniség kritikus, gondos önértékelése és a többiekről hozott ítélete. A cselekedeteik és az események a jellemükből következnek, mégis okoznak meglepetéseket, mégis folyamatos érdeklődéssel lehet követni, hogy „na, erre ugyan mit lépsz? és főleg miért pont azt…” Akár még romantikusnak is nevezhető a regény, legalábbis a főszál két rokonszenves fiatal nagyon mély szerelmének története, amelyet mindvégig komolyan kell venni, a konfliktusok pillanataiban éppen annyira, mint amikor vidámságról vagy odaadásról olvas az ember. Mégis azt hiszem, aki a „romantikus” címke kedvéért jön ide, talán csalódni fog. Legalább annyira szól ugyanis ez a történet az önazonosság kereséséről, a meg nem értésről és az elengedésről, mint az egymásra találásról. És nem is csak a két fiatal nézőpontját látjuk, hanem mindvégig velük egyenrangú szereplő az öreg Nicholas is a maga félig szülői, félig szerelmes féltésével.

Tetszett, hogy annyira pontosan látják magukat (és időnként, ha el nem borul éppen az agyuk, akkor egymást is) a szereplők. Hogy amit nem látnak a másikban, azt törekednek megismerni. Hogy erős jellemek, hogy igyekeznek elfogadni egymást és a többi szereplőt olyannak, amilyenek, és hogy folyamatosan bírálják önmagukat is. Egyik nézőpontszereplő se hazudik magának, vagy legalábbis nem tartósan. Tudják, mit akarnak, megteszik, és nem nyavalyognak miatta utólag még akkor se, ha baj lesz belőle. Amikor pedig rájönnek, mi az etikus döntés, akkor meghozzák azt a döntést.

Mindemellett a regény nagyon szép is, mármint esztétikai értelemben. Éppen ebbe a csapdába esik bele. Hearne annyira jó stiliszta, annyira pontosan és ügyesen tud írni, hogy nem tudja időben abbahagyni. Legalább a regény negyede önismétlés más szavakkal, még szebben kicifrázva. Fogalmam sincs, honnan lehetne húzni, és meg volnék lőve, ha én volnék a szerkesztője, de tuti, hogy a kevesebb is elegendő lett volna.

A család olyan ösztönösen tudott alkalmazkodni a környezethez, akár az állatok, s a végtelen llanók homokos térségein barangolt. Az apa gondos nevelésben részesült a főváros és Európa jezsuita főiskoláin, s akkorra, amikor összetalálkoztam vele, már módszeresen levetkőzött magáról minden olyan jellemvonást, amire a hatalmas, acélkeménységű földeken folytatott életben nem volt szüksége. A vadság és kifinomultság furcsa keveréke volt, s elképesztő könnyedséggel tudott egyikből a másikba átváltani. Őt is olyan régimódi, mégis stílusos nagyság jellemezte, akárcsak óriási, napsütötte házát, amely szilárdan magaslott ki a sárga fű, az ösztövér fák és az ércszínű égbolt alkotta környezetből.

Ha valaki jamaicai irodalmat szeretne olvasni, és nem retten vissza a sok lélekelemzéstől, akkor ezt bátran a kezébe veheti.

* 1959-ben tőlem akár lehetett is, elég messze van/volt hozzá. Egyébként személyesen egyszer se jelenik meg, végig a legendák ködében és pár száz kilométerre tartózkodik, már csak ezért se lehet csalódni benne. Nem is vártam ilyet a regénytől, akkor talán ki se adták volna még a hatvanas években se nálunk.
** Ahol meg erről szól, ott meglepően ügyesen meg van kavarva. A bizonyos mozgalomhoz annyira alkalmatlan, sőt erkölcstelen figurák csapódnak hozzá, nem is értem, mivel kötötték be a cenzor szemét, hogy nem vette észre. Vagy csak valami „önkritikus” levegő szivárgott be a könyvkiadóba?! Az egyetlen szereplő, aki halálosan komolyan veszi a mozgalmat, nagyon is rokonszenves, de ettől még egy percre se lehet megfeledkezni róla, hogy szerencsétlen ütődött vénember…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. október 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Jó dolog jó elbeszéléseket olvasni: az ember sűrítve kapja azt, amit szeret, és még nem is igényel sok időt/energiát. Különösen igaz ez ennek a Singer nevű mesemondónak az elbeszéléseire.

„A bolond Gimpel” kedvéért fogtam bele ebbe a kötetbe. Ez az elbeszélés tizennyolc éve talált el a szívem kellős közepén, azóta nem feledem. Akkor angolul olvastam, de tudtam, hogy az is fordítás, akkor meg nem mindegy? A magyar fordításáért az utóbbi tizennyolc évben párszor tűvé tettem a netet, most végre megvan, meg is fogtam, és nem eresztem!!! Még a helyet és az időt is kikerestem, ahol és amikor méltóképpen olvashatom: Zagyva cukrászda, napsütéses szeptemberi péntek délután, egy szelet mézes-diós torta fölött. Azt a szürreális-rémlátomásos-földhözragadt-felemelő fajtáját neki.

A többi írás azonban nem nyerte el osztatlan tetszésemet. Szigorúan véve a kötet második felében található novellákat nem is igazán szerettem. Ezért a pontozásán töprengtem egy darabig, de végül úgy döntöttem, hogy a hiba az én készülékemben van. Illetve nincs is hiba, csak ízlésbeli különbség van.
A kötet tizenegy novellájából hat játszódik (legnagyobb részt) Lengyelországban, azokban a kis zsidó közösségekben, amelyeknek ábrázolása Singer „védjegye”. Elsősorban ezeket éreztem közel magamhoz, falusi és közép-kelet-európai származásomnak köszönhetően. Meg azért is, mert ezekben a legerősebb a szürrealitás jelenléte: azok a bizonyos égi vagy pokolbeli látomások, népmesei és mítoszi figurák, amelyek félreérthetetlenül evilági módon határozzák meg a szereplők életét, hogy az ember leginkább mágikus realizmusnak hívná a végeredményt. Azt nem mondom, hogy hú, de szívderítő történetek ezek, sőt – de mind megérintenek, megszólítanak, helyet kérnek az életemben, és bebocsátást nyernek, főszereplőikkel egyetemben. A többi szereplő nagy része menjen a sunyiba.
A többi öt elbeszélés az emigrációra koncentrál. Gyökerüket vesztett, kapaszkodóiktól megfosztott,* legyilkolt családtagjaik emlékétől kísértett, szomorú emberek az amerikai nagyvárosokban. Sose vonzottak a nagyvárosok, az amerikaiak meg pláne nem, ráadásul ezek a szövegek többnyire ritka nyomasztóra is sikerültek (nem véletlenül), és még a látomások is hiányoznak belőlük (sehol egy rendes dibuk! legfeljebb a látszata – azokat is Lengyelországban hagyták szegények…), szóval jószerivel kizárólag a mesemondó hang tartotta fenn a figyelmemet. Az viszont egész erősen. Akkor is hallatszik, ha becsukom a kaput a szereplők előtt – tehát az érdem kizárólag az övé.

Nem mintha a „maradék” elbeszélés csak játék és mese lenne… Még csak azt se lehet mondani, hogy bezzeg a háború előtti otthonaikban milyen jól elvoltak ezek az emberek, a kis kapaszkodóikkal együtt. Frászkarikát. Legalább olyan nyomasztóak, mint az Amerikában játszódók.
Még ennyi magányos embert, kisiklott egzisztenciát, bizonytalan életvándort, lábuk alól kicsúszott talajjal… A legjobbak közülük felismerik, hogy az a bizonyos hagyomány nemcsak tart, hanem könyörtelenül be is zár, és aki nem szakad ki belőle, annak börtön. Aki viszont ki akarja magát szakítani, az rájön, hogy egyrészt nem tudja, másrészt ha mégis tudja, akkor se tudja, akkor a szabadságból neki csak a kiközösítettség jut, és esetleg pár kiskanálnyi részvét. Száraz kóró nyargalása a pusztai hideg szélben. Nagyon kevesen találnak közülük megnyugvásra. Sőt, a közösséget is felkavarják, egyértelmű döntésre a többiek is ritkán jutnak. Különösen keserű „A tollkorona” című elbeszélés, amelynek főszereplője legalább olyan űrbe zuhan, mint Kafka szereplői szoktak, és a reménytelen, várakozó keresésben még az sem világos, melyik utat hagyta el, nemhogy az, melyiket kéne választania.

Szóval nyomasztóak, de összetettek, sokrétegűek ezek a Lengyelországban játszódó írások, amelyek jó sokáig mocorognak az ember fejében, ha egyszer belekerültek. Az Amerikában játszódók ezt nem, vagy jóval kevésbé tudják.
Ami a legfurcsább, az a történetek végkifejlete. Igazi meglepetések érik olykor az olvasót. Sose egyszerű a képlet, de a legreménytelenebb helyzetekből is találhatnak kiutat néha a szereplők, vagy legalább vigasztalást – ugyanakkor a legígéretesebb helyzetek is bizonyulhatnak zsákutcának.

Az elbeszélő pedig mesél. Az elejétől a végéig, mint a bolond Gimpel. Mesél, és nem dönt, és nem ítélkezik senki fölött. Az az olvasó dolga. Mármint ha van hozzá kedve. De jobban jár, ha inkább mindenkit szeret. Még ha ez fájdalommal jár is.

* Úgy gondolom, ezért olyan fontos a spiritizmus jelenléte pl. „A levélíró” című elbeszélésben. A belénevelt hagyomány elvesztésével, egy új közegbe kerülve abba kapaszkodik az ember, ami ahhoz a bizonyos hagyományanyaghoz az Újvilágban a legjobban hasonlít. Ha éppen az asztaltáncoltatás a divat, akkor abba.

Ezt 2016. október 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Az 1001 könyv listájára tényleg rá kellett tenni, megengedem (így utólag). Vannak azonban más listák is, amelyekre felkerült, pl. „száz könyv, amit minden nőnek el kellene olvasnia”. Na, ezt a kört már részint bővíteném, részint szűkíteném. Mondjuk, úgy, hogy minden kamaszkorból kinőtt nőnek el kell olvasnia, főleg, ha lánya van, továbbá minden lányos apának is, lehetőleg még mielőtt beállna a gyermek kamaszkora.*  A többiek meg… olvassák el, mielőtt meghalnak. 

Ne tessék különösebb érzelmeskedésre számítani, Annie John keményen kamaszodik, és körülötte kő kövön nem marad. Imádom a fülszöveget, amely „megmagyarázhatatlan gyűlölet”-ről beszél – jaj, bogárkám, nem kell itt sokat magyarázni, pont elég annyi, hogy a leánygyermek elmúlt tízéves. Nem mondom, hogy tipikus kamasz, mert amit ő végigcsinál, annak én jó, ha a felén keresztülmentem (az se volt piskóta), de úgy van megírva a szöveg, hogy az ember lánya olykor hirtelen a háta mögé néz, hogy „rólam van szó”?

Annie profin hazudik. Főleg az anyjának. Még profibban lop. Mert birtoklási vágya van. Annie hölgyhöz nem méltó módon fiúkkal játszik, és az összes üveggolyójukat elnyeri. Annie fülig belezúg az iskolában előtte ülő lányba.** Annie kitűnő tanuló, de csak azért, mert nem bírja elviselni, hogy mást kiemeljenek helyette. Az iskolán kívül szintén Annie viszi a prímet, ha valami új gonosz játékot találnak ki a lányok. Annie időnként változatos halálnemeket képzel el rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek. Annie a legjobban azt szeretné, ha az anyukája megfogná a kezét, megsimogatná az arcát, és főleg hogy ugyanolyan ruhája legyen, mint az anyukájának, ehelyett Annie pókerarccal mondogat oda olyanokat az anyukájának, hogy a fal adja a másikat. Annie ilyenkor az anyukájának is változatos halálnemeket talál ki. Meg saját magának is. Annie elképzeli a saját temetését, ahol mindenki őt siratja majd. Annie olyan magas, hogy rálát az apja feje tetejére, ezért Annie görnyedten jár. Annie egyébként is túl magas / túl sovány / hogynézekmárki / öregebbvagyokmintazanyám / ahajamismindigszétáll. Annie nagyon sok mindent nem bír elviselni. Például ha az anyukája hazudik neki, különösen, ha ezt Annie érdekében teszi. Vagy azt, hogy a gyerekkorában készült ágyáról lelóg a lába. De attól aztán a megbolondulás határára kerül, ha hallja, hogy az anyukája fogmosás közben gargarizál. Annie olyan fensőbbséges tekintettel mondogatja, hogy „amikor beteg voltam”, hogy az összes lány azt kívánja, bár ő is beteg lenne. Annie veszélyes. Annie kamasz.

Nagyon jól megírt szöveg, könnyű olvasni. Rövid mondatok, pontos kifejezések, csupa olyan apróság, amit bárki átérezhet, de vágjanak négybe, ha valaha is eszembe jutott elgondolkodni rajtuk. Ötpercenként „aha!”-élmény, úgy, hogy nekem azért tényleg nem ilyen durva kamaszkor jutott. Mégis látom, érzem, tudom: ilyen egy kamaszlány tudata. Emlékek, felfedezések, titkok, szürreális álmok, szorongások, apróbb-nagyobb árulások, ébredő szexualitás. Szétfeszülő, minden lehető és lehetetlen helyen kinyíló, folyékonnyá váló test, azonosulás a tengerrel.

Mert ha a kamaszkor még nem elég, kap az olvasó egy egzotikus helyszínt is: egy Karib-tengeri brit gyarmatot. Antigua szigete, ahonnan az írónő származik – egy hete tudom –, Barbudával együtt volt brit gyarmat, hivatalos nyelve az angol, és bár független ország, államfője mégis az angol uralkodó. És igen, mint minden jó könyvnek, ennek is több olvasata van, ezt is több okból érdemes elolvasni. Mert kamasznak lenni nem könnyű, de volt angol gyarmaton élő, fekete bőrű, angol anyanyelvű, nőnemű kamasznak aztán különösen nem.

Érdemes volt Kincaid-könyvet választani Antigua és Barbuda irodalmához. Kár, hogy még csak egy regényét fordították le magyarra, nyugodtan megjelenhetne ez is.

* Nem mintha ettől könnyebb lenne, de legalább biztosra tudja majd a szülő, hogy merre hány méter. 
** Nem (a szó általános értelmében vett) homoszexualitásra tessék itt gondolni. Ezek a lányok még csak elméleti úton készülnek a nemi életre. Itt arra tessék gondolni, amikor két lány kizárólag egymás kétméteres körzetében található meg, de reggeltől estig, és ha valamelyiket baj éri, azonnal összezárnak, valamint mindenüket odaadják a másiknak, állandóan vihognak, mindenki máson keresztülnéznek, és különben is „engem senki nem ért meg az egész világon, csak a Rózsika/Juliska/Mariska” stb. Erre tényleg gyenge kifejezés a „barátság”. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. október 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Klasszikus szovjet sci-fi. Elég egzotikus kategória ez, szóval régen kíváncsi voltam már a kötetre.
Ami a szórakoztatást illeti, én éppen az ilyen régimódi kalandregényeket szeretem… illetve szeretném, mert ez a könyv konkrétan elég kevéssé szórakoztatott… Persze nem bántam meg, hogy elolvastam, de elég sokáig tartott, és nem ez lesz az életem fő könyve… Pedig elhúzták előttem a mézesmadzagot, amikor úgy reklámozták, hogy Beljajev a szovjet Verne.
Tagadhatatlanul van hozzá köze egyébként.

Az első kisregény, Az utolsó atlantiszi, inkább fantasy, mint sci-fi. Az alapötlet tökéletes, egy hibája van neki: hogy ezt Kodolányi nagyságrendekkel jobban megírta a Vízözönben. Erről persze Beljajev nem tudhatott, de én igen, ez pedig máris sokat elvett az élvezetből. Ráadásul ami a szereplőket illeti, a sablonnál csak egy dolgot szeretek kevésbé: az olyan sablont, amelyik azt hazudja magáról, hogy ő nem is sablon. Ettől az amazonhercegnőtől leginkább görcsöket kaptam. Állkapcagörcsöket. Az atlantiszi világ leírásaival megfoghatott volna az elbeszélő, és tényleg volt is bennük fantázia, viszont olyan iskolásra sikeredett a stílusuk, hogy nem tudtak lekötni. (Ez lehetett volna a fordító hibája, de akkor ugyanezt tapasztaltam volna a második kisregényben is.) Egyedül a nyomokban a „sorok közé” kódolt ideológia bizonyult figyelemre méltónak, illetve nem is az ideológia, hanem a nem éppen derűlátásra valló fordulatok. Ott még bólogattam is: ez igen, Beljajev elvtárs*… A végkifejlet pedig egy kicsit felrázott, de sajnos nem vitte túlzásba. Egyet kell, hogy értsek a többi értékelővel: ez bizony Beljajev legunalmasabb munkája.

A levegőkereskedő már az első lapokon sokkal szebb reményekkel kecsegtetett! Sablonszereplőnek nyoma se volt, a rejtély felkeltette a kíváncsiságomat, ráadásul a stílus is sokat javult – hajrá! Ez már valóban sci-finek bizonyult, mégpedig az űrlénytelen fajtából, amit sokkal jobban szeretek, bár hogy a tudományos háttérnek mennyire nézett utána a szerző, azt nem tudom, de én összesen csak egy hibát találtam benne.** Az alapötlet tetszett, és tetszett az is, hogy Beljajev milyen ügyesen jár Verne nyomán: éppen csak annyira hasznosítja újra az ötleteit, hogy az olvasónak a ráismerés örömét nyújtsa, aztán tisztességesen kiforgatja a felismert mintázatokat, és egészen másfajta fordulatokat alkalmaz.*** Pluszban még nagyon rendben volt, ahogy már ’29-ben arra figyelmeztet a regény, hogy elég csak egy kicsit változtatni a Föld nevű bolygó időjárási viszonyain, és oltári nagy gáz lesz belőle. 
Szóval kiválóan megírt kis könyv ez… csak nekem nem jött be. Az eleje nagyon, meg utána is jöttek apró fellángolások (különösen amikor éppen színen volt a jakut!), de biza az a harci helyzet, hogy húsz évet késtem az olvasásával. Kár.

* Meg is lepődtem, hogy még 1926-ból való a regény. Azt hittem, hatvanas évek. De most látom, akkor szegény Beljajev már nem is élt.
** Igaz, az éppen eléggé nevetséges, már bocs… SPOILER Miután kitalálja a cseppfolyósított levegő tárolására alkalmas összes szerkentyűt, kijelenti, hogy az egyik főszereplő kezében van egy pohár – mondom: POHÁR – cseppfolyós levegő?! Amelyikbe csak úgy bele lehet nyúlni?! Oké, elfogadom a magyarázatot, hogy miért nem fagy meg az ujja, na de ha belenyúlt, akkor a folyadék ki van téve a környező levegőnek! Ezt az anomáliát azért észre lehetett volna venni… SPOILER VÉGE
*** Sőt, még némi rendszerkritikát is megenged magának! SPOILER Naná, hogy a szovjet kormány és a Vörös Hadsereg tiszta és jóságos, a szovjet nép boldog és fegyelmezett – Nyugat-Szibéria meg kit érdekel, ott úgyis alig laknak –, ellenben a kapitalizmus haldoklik, de azért még mocsok és gonosz… Na de közben a zsarnok főgonosz jellemzésére használ fel olyan kifejezéseket, amelyekben csak a nevet kéne kicserélni, és a szerző már mehetne is a bizonyos Nyugat-Szibériába üdülni. Legalábbis úgy gondolom, jól olvasok a sorok között… SPOILER VÉGE

Ezt 2016. szeptember 30-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Gonosz leszek, és csak nyolc pontra értékelem. Pedig nagyon szép könyv, komoly érték, és már önmagában az óriási fegyvertény, hogy egyáltalán megíródott. Ráadásul tulajdonképpen az én hibám, hogy nem tetszett úgy, ahogyan tetszhetett volna – tudniillik ezt a könyvet nagy hiba volt lassan, elbeszélésenként olvasni. Egy darabig jó így, de kb. a felén-kétharmadán túl igazából már fárasztó. Bár még így is abszolút megéri végigolvasni.

A műfaja meghatározhatatlan, az „elbeszélések” valóban a legpontosabb, ami létezik. Minden írásnak van történetszála, akármilyen halovány is, de nagyon kevés olyan van közöttük, ami megfelel a „klasszikus” novellaírói szabályoknak. Ugyanakkor ismeretterjesztő műnek se tekinthetem (minden szöveg színig teli van néprajzi és mitológiai forgácsokkal), mert ahhoz meg túl erős a történetiség.
Van a történetek között összefüggés, de egységes történetív nincsen, tehát regénnyé sem válik ez a történetfüzér. Az egyes darabokat nem oksági, inkább „metaforikus” kapcsolatok kötik össze: a négy évszak motívuma köré rendeződnek el, vannak tavaszi, nyári stb. elbeszélések. De időrend nincsen, érzékelhetően több gyerekkori év „anyagából” válogatták össze a témákat, sőt akár mások emlékei is bekerülhettek az írások közé.
Igazából az elbeszélő személye tartja egyben a kötetet: egy felnőttkorból visszatekintő, de a gyermeki nézőponttal újra azonosuló „mesélő”, aki birtokában van a népe tudásának, és egy közülük, de egyúttal – mint világot járt, tanult ember – kívülről is látja ezt a népet és annak minden szenvedését.

Igen, nagyon fontos volt megírni ezt a könyvet, és legalább olyan fontos terjeszteni mind Oroszországon belül, mind a határokon túl. Egy életforma lenyomatát őrzi ez a kis kötet, egy olyan életformáét, amely – Domokos Péter találó hasonlatával élve – ugyanúgy és ugyanolyan okból tűnik el, mint az amerikai indiánoké, és ugyanakkora kár érte. Nemcsak azért, mert minden értékért kár, amely elpusztul, hanem azért is, mert ez az életforma fenntartható lenne. A helyére lépő pedig, az olajfúrótornyokkal és az állatfajok értelmetlen kipusztításával, határozottan nem az. Csak hát mielőtt kinyírja saját magát, még az összes többit is igyekszik kiirtani maga körül. 

Szóval néprajzi adalékok a gyerekpelenkának használt faforgácstól kezdve a főzött (!) kenyérig, újramesélt mítoszok, a hétköznapi élet részeként jelentkező sámánrítusok, egy kis hanti család élete a világháború után – meg egy mesélő, aki hol gyerekként csodálkozik rá a világra, hol felnőttként siratja azt. Nagyon szép, időnként derűs, gyakrabban komor szöveg. Kettő baja van: sok helyen túlírt, még több helyen álnaiv. Értsd: nem tudja, hogy a kevesebb több – és bocsásson meg a világ, de ahogy a gyermeki tudat működését ábrázolja, attól a falat kaparom. Úgy azok szoktak gyermeki tudatot ábrázolni, akik nagykorúságuk betöltése óta legfeljebb képen láttak gyereket. Ez a stílus sajnos már apró gyermekkoromban idegesített. Úgyhogy egyetértek ppeva molytárs értékelésével.

Kizárólag ezért nem kap több pontot. Egyébként meg olvassátok el.

Ezt 2016. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8

Még nincs karácsonyi hangulatom, de hirtelen eszembe jutott ez a régi kis… képregény? képeskönyv? minek nevezzem? még talán rajzolt regénynek is lehetne. 

Két aranyos, humoros történet egy kötetben, amelyeknek a poénjait évekig idéztük a legkülönbözőbb helyzetekben, és szerintem ha most írnék egy SMS-t a húgomnak, azzal a kérdéssel, hogy „Legyek hókotró?”, rögtön visszaírna, hogy „Inkább szemetes.”

Az első történet egy hétköznapi, jelenbeli (80-as évek) magyar városban játszódik, ahol a legkülönbözőbb családok várják a karácsonyt (majd az újévet), beleértve a háromnemzedékes nagycsaládot és az 1 db öreg nénit plusz 1 db cicát tartalmazó családot is.* Különbségtétel nélkül mindenütt vidámság és szeretet uralkodik, a giccs legkisebb jele nélkül. Humoros helyzetek váltják egymást (a gyerekek kóbor macskát kérnek a Mikulástól, a Mikulásnak vécére kell menni, szóval csupa kisgyereknek való poén), a végén pedig minden rendbe jön.

A második pedig egy aranyos, jól sikerült meseparódia. A jól ismert Grimm-mesék szereplői bukkannak fel sorra, némileg szokatlan összeállításban: Hamupipőke már királyné, de azért sk. tölti a libát (koronával a fején), a törpék gyerekek (Hófehérke jól meg is regulázza őket), a farkas rongyos ruhában könyörög egy kis kóstolóért, a folyton érő aranyalmafa pedig most is érik (pedig tél van). És úgy általában irtó nagy a karácsony előtti felfordulás, de azért Meseországban is mindenki örül. (Na jó, a farkas talán nem, de meg is érdemli a galád.)

Jó emlék, oda fogom adni a gyerekem kezébe is.

* Konkrétan erről jutott eszembe most ez a könyv. Illetve inkább füzet. Mert a néni cicáját úgy hívják, hogy Kunitzer Szonja. És én több mint húsz év után most tudtam meg, hogy ez egy extra poén volt a szövegben, amelyet csak a vájtfülűek értettek: mert hogy a Kun Erzsébet írói álneve (?) volt a Kunitzer Szonja. Márpedig a rejtvénykirálynő ’88-ban még élt és virult.

Ezt 2016. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10