Új-Kaledónia irodalma: megvan. 

Eredetileg puszta kíváncsiságból (és részben hálából) vettem meg „az első kanak regényt”. Azt sose gondoltam volna, hogy H. P. Lovecraft miatt fogom ténylegesen kézbe venni. Ahogy folyamatosan olvasom újra az elbeszéléseit és kisregényeit, sorra került több olyan szövege is, amelyekben az aktuális rosszindulatú mitológiai lény Óceániából, konkrétan Új-Kaledónia környékéről kerül Amerikába, és felbukkannak a sziget őslakói, a kanakok is. Nem feltétlenül kellett ennek azt jelentenie, hogy utána is nézett a helyi mítoszoknak, nem is biztos, hogy szüksége volt rá – de mivel úgy gondoltam, módomban áll ellenőrizni egy kicsit a hátteret, megszakítottam Lovecraftot Mariottival. Amúgy is kortársak voltak, Mariotti regénye nem sokkal korábban jelent meg, mint a „The Shadow over Innsmouth”, ráadásul a rövidsége is vonzó.

Végig a XX. századon, mágikusan és realistán, keserűen és mosolygósan. 

A két páros megfeleltetése egymásnak egyáltalán nem automatikus. Lehet a mágikus keserű és a realista mosolygós, vagy lehet a realista keserű és a mágikus mosolygós, vagy lehet a mágikus realista és a keserű mosolygós, sőt lehet realistamágikuskeserű vagy mágikusrealistakeserű vagy mágikusmosolygósrealista vagy... matekosok majd megmondják, hányféle lehet. Míg ki nem derül, hogy amúgy a szürreálissal is keverhetjük őket egy kicsit. Közben a regényt a novellával is sikerül kombinálni, lesz belőle történetfüzér, egységes helyszínnel és ismétlődő szereplőkkel. Cselédsorral, grófnővel, nagyságos asszonnyal, szovjet katonákkal, kitelepítéssel, elvett földekkel meg ilyenekkel.

A szerelmes versek egytől egyig gyönyörűek és/vagy vagányak. A börtönversek önmagukban megvetetik velem ezt a két kötetet az első pillanatban, mihelyt kitalálom, hogy hova férnek még el.* Az összes többinek (időrendben) az első felével gondolkodás nélkül tudok azonosulni, a második felére (nagyjából a hetvenes évektől kezdve írottakra) azt mondom, „haggyá má”. De csak arra, amiről szólnak. Ahogyan meg vannak írva, attól az irigység megöl. Hogy a francba tudja valaki két ekkora köteten keresztül sorról sorra mindig megtalálni pont azt a szót, amelyik mond is valamit, meg rímel is? 

De nem ez volt a legfőbb problémám. 

A legfőbb problémám az volt, hogy hogyan oldjak föl egy végletes ellentmondást.

Újraolvasás vége. 

Kevesen tudnak ennyit arról, hogy hogyan működik az emberi lélek, és még kevesebben tudják ilyen pontosan megtalálni hozzá a szavakat. Szerencse, hogy ilyen rövid, különben sokkal rosszabbul esne elolvasni. Mert ez a gyönyörű cím igen-igen szomorú és igazságtalan történetet takar. 

...és akkor tényleg az egész Grimm-életmű megvan magyarul. Köszönhetően Adamik Lajosnak és Márton Lászlónak, ahogy a népmesék egyik és másik kötete esetében is. 

Ez a kötet hasonló koncepció alapján készült, mint a népmesegyűjtemény: a testvérek romantika kori gondolkodók módjára abból indultak ki, hogy múlt és jelen között szerves kapcsolat van, csak meg kell találniuk („kell”, mert ez a nemzet érdeke – ekkor volt születőben a nemzettudat), ezt a kapcsolatot a hagyomány jelenti, a hagyományt pedig az úgynevezett „nép” hordozza, bármit értsünk is a fogalom alatt. Ezúttal azonban nem népmeséket kerestek, mivel arra voltak kíváncsiak, milyen lenyomatot hagyott a történelem a nép gondolkodásában, melyik eseményt hogyan őrizték meg, illetve melyik jelenbeli jelenséget hogyan magyarázták a helyiek. 

Ez az írás 2021. március 18-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet. 

Számos olvasó fejében él az a (tév)képzet, hogy ami ifjúsági, annak egyszerűnek kell lennie. Könnyen emészthetőnek, nyíltan vagy bújtatottan didaktikusnak, átlátszóan könnyű nyelvezetűnek. Meg is van ennek a létjogosultsága, léteznek így felépülő ifjúsági művek, nagyon jók is. Hogy azonban nem szükségszerűen épülnek fel így, arra kiváló példa Huszti Gergely fantasyje. A Mesteralvók hajnala mind cselekményében, mind világábrázolásában, mind stílusában kihívások elé állítja olvasóit, de érdemes megküzdeni érte.

A cselekmény három szálon fut. Sorra fellép a három nézőpontszereplő, sajátos módon mind jelen idejű elbeszélésmódot alkalmazva. Ettől és a sűrűn előforduló párbeszédektől dráma-, jobban mondva filmszerűvé válik a regény, amire az is ráerősít, hogy a szabályos ritmusban egymást váltó szálak filmtechnikára emlékeztető vágásokkal kapcsolódnak. Természetesen minden fejezet függővéggel is zárul, ezért aztán ajánlott akkor belefogni az olvasásba, ha az embernek éppen az átlagosnál hosszabb szabadidő áll rendelkezésére. Annál is inkább, mert mindhárom elbeszélő számít az olvasó intenzív figyelmére; jócskán elejtegetnek sok apró célzást a regény elején, amelyek majd a végéről visszatekintve nyerik el a jelentésüket – ha még emlékszik rájuk az olvasó. Addigra a történetszálak is közelíteni kezdenek egymás felé. Eleinte csak egy-két közös motívum köti össze őket, aztán, kicsit krimiszerűen, szaporodni kezdenek a kapcsolódási pontokra utaló jelek, végül pedig úgy kerül az olvasó kezébe a megoldás, hogy közben a duológia második része is előkészítést kap. Vannak részletek és szereplők, amelyek-akik még nem találták meg a helyüket, remélhetőleg erre a későbbiekben sor kerül.

Itt olvasható tovább. 

Lukianoszt olvasok. 

Három egymást követő szöveget a gyűjteményes kiadásban: „Párbeszéd Kronosszal”, „Kronoszolón” és „Levelezés Kronosszal”. 

Ki ez a Kronosz, hogy ennyit kell foglalkozni vele? Hát ki lenne más, mint az idő. Mármint annak az istene a görög mitológiában. Valaha az egész világ ura volt, Lukianosz jelenében már csak hét napig uralkodhat, de azt a hét napot minden évben megkapja. Mindig akkor, amikor a legnagyobb változás történik, életre kel, ami elmúlt. Ez az ünnep.

Azon szövegek egyike, amelyek segítettek meghatározni önmagam. 

Ráadásul éppen jókor talált meg ahhoz, hogy a felnőtté válásomban is segédkezzen. Hogy kimondja értem és helyettem azt, amit már nagyon régóta sejtettem, de nem tudtam volna megfogalmazni, és így megerősítést sem kaphattam.

Sokan és sokat írtak arról, hogyan működik és hat ránk a gyász, a tragikum, a borzalom, a rettegés. Ennél sokkal-sokkal nehezebb igazán jó könyvet írni a nevetésről. Nem keserű, nem ironikus, nem gúnyos, nem tiszteletlen, nem megsemmisítő, hanem felszabadító és igazság-kimondó nevetésről. Arról, amelyik az ember zsigereiből indul, gurulva jön fölfele, teljes erőből megrázza az egész belsőnket, a szomszéd utcáig elhallatszik, és olyan friss és olyan jó, hogy az elmondhatatlan. Hát itt most elmondják, ötszáz oldalban, hogy milyen jó, mitől jó, miért van szüksége rá a világnak, miért nem szabad alábecsülni, sőt: miért kell ugyanolyan komolyan venni, mint magát a komolyságot. 

Már nem számolom, hányszor láttam. Tíznél biztosan többször. 

David Lean filmje mind a hét Oscart megérdemelte, amit megkapott, és még jó párat bőven megérdemelt volna. A legjobb férfi főszereplőnek járó díjat mindenképp oda kellett volna adni Peter O'Toole-nak.* Az, ahogyan megjeleníti Lawrence utazását tájakon, küldetéseken, létállapotokon át, jó eséllyel élete legnagyobb teljesítménye volt. 

Lukianoszt olvasok. 

Amikor annak idején belekezdtem, minden jel arra mutatott, hogy igen vagány íróval lesz dolgom, aki komolyan veszi a nevetést, és nem ijed meg egy kis (nagy) világfelfordulástól. Az olyat szeretem. 

Aki megnézi róla írt korábbi bejegyzéseimet, láthatja, hogy ez elég sokszor így is van... legalább ugyanannyiszor meg nincs. „A hazugság szerelmese avagy a hitetlen” című dialógusát – amely nemcsak elválasztja a nevetést a világfelfordulástól, hanem még éles ellentétbe is állítja a kettőt – például elég felemás érzésekkel olvastam.