– Hol voltatok a hétvégén? 

– A Balatonon. 

– Na, az jó! És mit terveztetek? 

– Hogy elmegyünk a kéthelyi temetőbe az üknagymamám sírjához. 1940-ben halt meg. Tuti program egy csajos kiránduláshoz. Jött az anyukám, a húgom, a nagynéném, az unokatesóim...

– ??? 

(Képzelt párbeszéd.) 

Úgy vettem észre, a történetmesélésre való hajlam és képesség a családomban leányágon öröklődik. Az, hogy száz évnél is régebben történt eseményeket tárgyalunk a vacsoraasztalnál, nálunk teljesen normális dolognak számít. Nagymamám, anyukám sok évtizedes anekdoták tömegét tudták/tudják fejből. Nyaranta rendszeresen járunk a nagyszüleim házába – bár ők maguk már sajnos nem élnek, a ház családi összejövetelek helyszíne lett, nekem pedig íráshoz való „elvonulós hely” –, amelynek felépítésén nagyszüleim és dédszüleim is dolgoztak. A verandai kanapét és ebédlőasztalt, amelyeket máig használunk, Gyuricza Antal üknagyapám készítette. A teáskannát, amelyikből írós alkalmakkor kiöntöm magamnak a teát, hogy fogjon az agyam, a nagyapám keresztanyja hozta a nagyszüleim esküvőjére, nászajándékba.

Mi nem emlékezünk a családi hagyományra, mi gyakorlatilag benne élünk. Én is. Ez persze nem jár együtt azzal, hogy mindenben egyetértenénk őseinkkel, de hát ők sem értettek egyet mindenben egymással, hajaj, tudnék mesélni. Ettől még kamasz korom óta ükszülőkig felmenően tudom a családfámat. Olyan személy, akiről ne tudnék legalább egy anekdotát, és/vagy ne kapna mindenszentekkor virágot, nem létezik. A hétvégén pedig egy több évtizedes szellemi tartozást adtunk meg. Jó buli volt. 

Alföldi lyány volnék, de la Maison d'Óvári Timár de Viharsarok, háromszáz évre visszamenőleg mindkét ágon Békés megyében születtek-haltak az őseim, a kettő között pedig hol a földet művelték, hol a saját fejüket, hol a másokét. (A család legutóbbi három nemzedékében található pedagógusok összeszámolásához legalább két kéz szükségeltetik.) De volt közöttük varrónő, cipész és asztalos is. Csak egyvalaki nyugszik dunántúli földben: az egyik üknagymamám, Gyuricza Antalné Szép Timár Mária. (Nem, ő nem Óvári, Endrődön legalább húsz különböző Timár család él ma is, akik csak nagyon-nagyon távolról rokonai egymásnak, ezért kellenek a ragadványnevek. Szóval a „Szép” nem őrá vonatkozik – akár vonatkozhatna is –, hanem a családra.) Felesége annak, aki a kanapét és az ebédlőasztalt csinálta, nagynénje annak, aki a teáskannát hozta nászajándékba. Rokonoktól tudtuk, hogy ő hol van eltemetve, de már a szüleim se jártak a sírjánál. 

Jellegzetes pillanatfotó kiterjedt családom egy darabjáról. Édesanyám, az eleven krónika, mesél, unokahúgom kérdez, a többiek nagyon figyelnek, miközben nagynéném a fotósra mosolyog.

Nem lehetett egyszerű élete. Az üknagyapámnak, Gyuricza Antalnak már majdnem felnőtt gyerekei voltak, amikor az első felesége szülésben meghalt. Második felesége, az én üknagyanyám tizenkilenc évvel volt nála fiatalabb. Ő nevelte a félárván maradt Reginát (sajnos még gyerekkorában meghalt ő is), és magukhoz vették a férje korán meghalt fiának kisgyermekét is. Első gyermeke neki sem maradt életben, hanem majd a második, aki ugyancsak a Regina nevet kapta, és akinek én a dédunokája vagyok. Mindezt még a századforduló előtt. Ennyi halált néhány éven belül, jó Isten... Igen, tudom, az másfajta világ volt, általában sok mindent könnyebben viseltek nálunk, de egyáltalán nem biztos, hogy minden családban. Egy másik dédanyámat, aki két kislányát temette el, már idős korában kérdezték meg arról, hogy hogy tudta annak a két kicsinek a halált feldolgozni – a válasza az volt, hogy sehogy, mert azt nem lehet. No de vissza Szép Timár Máriához. Aki a fönti képen valószínűleg éppen Kéthelyen (illetve, mint megtudtam, „Kéthelyt”) látható.

Ugrunk néhány évtizedet: a harmincas években Gyuricza Antal már nem élt, Margit nevű lányuk pedig (a változatosság kedvéért tanítónő) egy balatoni nyaraláson szerelmes lett, és férjhez ment Farkas Lászlóhoz. Édesanyját, aki addigra minden gyerekét (és minden rokonnak a gyerekét is) felnevelte, megkérte, hogy költözzön hozzá, mert a saját gyerekei nevelésében sem nélkülözheti.

Így került Szép Timár Mária Kéthelyre. Amikor pedig 1940-ben meghalt, akkor – ki tudja, miért – nem tudták hazavitetni a holttestét, hogy a férje mellett nyugodhasson. Ezért a Tiszántúlon élő családtagok sajnos talán összesen kétszer vagy háromszor tudták meglátogatni a sírt az utóbbi nyolcvan évben. 

(Cserébe igen-igen menő módon tudunk beszélni róla, hiszen ismerőseink között csak elvétve akad, akinek bármely hozzátartozója egy helyett két helyen van eltemetve. Bocs. Belső poén.) 

Azért így sem rossz a helyzet. Igaz, hogy a halála után a lánya és az ő családja Budapestre költöztek, de azért a sír egyáltalán nem gondozatlan. Egyébként is barátok, szomszédok, illetve az ő utódaik veszik körül. No meg a XX. század első kétharmadának komplett magyar történelme. Szó szerint. 

Rézsút szemben egy első világháborús hősi halott, illetve az ő üres helye, avagy nemcsak a mi családunkban lehet történeteket megőrizni az utókornak:

...és a szerencsétlen fiú szerencsétlen apja...

Kicsit odébb a II. világháborús hősi halottak sírjai és kopjafái, ahová rendszeresen járnak megemlékezni ma is:

Háttal az üknagyanyám sírjának pedig a Belügyminisztérium hősi halottja 1951-ből. A halál nem tesz különbséget politikailag. (A bal felső sarokban látható Gyuricza Antalné táblája, előtte a koszorúnkkal.)

Sőt, azt sem nézi, hogy ki mennyire „fontos ember”. Bár egy nyugalmazott postai főellenőrnek is tagadhatatlanul megvan a maga nevezetessége. Sose lehet tudni, nem fontosabb-e bármely katonánál. 

Ráadásul pedig még életkorilag sem válogat. A fönti síron kívül is találtunk eltemetve huszonéves fiatalokat, és persze éppen elég kisgyereket. Ahogy annak jeleit is, hogy a kéthelyi családok is legalább olyan komolyan veszik az emlékezést, mint a mi viharsarki fajtánk: a harmincas-negyvenes-ötvenes években eltemetett gyerekek sírjain minden további nélkül előfordulnak legfeljebb néhány hónappal korábban odahelyezett virágok. Mi is szoktunk vinni a nagymamám nővérének a sírjára, akit már ő sem ismert. 

Ezt a két kisbabát (négy- és nyolchónaposak) talán a negyvenes években temethették el. Évszám nincs, de abból az időből való más gyereksírok veszik körül ezt a két testvért, ebből gondolom. 

„Sokasodnak a halottaim.” (Kányádi Sándor)

Azért én mégis szeretek temetőkben járni. Sok szépség van bennük. A maguk humora is megvan. Hiszen nemcsak a halál helye egy temető, hanem azoké is, akik magukban őrzik a halottakat. Minden sír egy-egy jel. Azt aztán döntse el mindenki maga, hogy azé, akinek a teste benne nyugszik, vagy azé, aki állíttatta, a feliratot készíttette, aki azt szeretné, hogy így vagy úgy emlékezzenek a halottra. Valószínűleg mindkettő. Arra például nagyon kíváncsi volnék, mit jelenthet egy 1936-os síron az, hogy az alfa és az ómega közül az előbbit körző formájára alakították. Szabadkőműves volt az illető? De akkor miért nincs ott több szimbólum is? A felirat mindenesetre tetszik: „A lélek él... Találkozunk!”

Itt pedig egyszerűen csak a zsálya virít.

Szép a kéthelyi temető, sok fasorral, padokkal. Hol rendezett sorokkal, hol bolyongásra való ösvényekkel. Képviseltetik magukat benne háborús hősök, kisgyerekek, sőt, egy budapesti szociális otthon gondnoka is. A kapu fölirata azt mondja: „feltámadunk”, a kőkereszt tövébe pedig koponyát faragtak, egyszerre emlékeztetve a Koponyahegyre és arra, hogy fogunk kinézni a feltámadás előtt. 

Azt azért ne higgye senki, hogy megúszhatja az utókor emlékezetét, nincs olyan szerencséje. :) Lám, Szép Timár Mária se gondolta volna, hogy nyolcvan év után így körülrajongják a sírját az utódok, és közben még jól is érzik magukat. Hiszen az, hogy az ember megadja egy halottnak a tiszteletet, egyáltalán nem jelenti azt, hogy közben nem szórakozhat jól. 

Soha jobb nyári programot. Elég hozzá egy koszorú meg két mécses. No meg két fáradhatatlan unokatestvér, akik vállalják, hogy vezetnek, további egy húg, aki szállást ad útközben Budapesten, valamint két anyuka, akik rendkívüli információbőségről és vidámságról gondoskodnak. És akkor még a tanulékony és igen-igen aranyos Süti kutyát meg sem említettem, aki nevelődésének a kellős közepén tart, és konkrétan ezen a kiránduláson tanult meg beszállni a kocsiba. Ettől az új tudományától annyira boldog lett, hogy onnantól minden nyitott kocsit kihívásnak tekintett. Szerencsére ismeretlenekét nem találta meg. 

Azért a végén a szomszéd faluban levő Kukorica Csárda is hozzátett a hangulathoz, nélküle éhen pusztultunk volna. Zsúfolásig telt, mégis azonnal találtunk asztalt, és ahhoz képest, hogy milyen közel a Balaton, még az áraik sem túlságosan magasak. 

Üdvözlet Kéthelynek az Alföldről. Vigyázzanak még sokáig halottakra és élőkre egyaránt. Utóbbiakról igen okosan gondoskodnak, úgy látom: muszáj volt lefotóznom az újonnan épült közösségi teret, amely a termelői piac és a vendéglátás lehetőségeit egyesíti magában, és még napelemekkel is el van látva. (Piac most nem volt, de a képen láthatóhoz hasonló csukott házikók azóta biztos kinyitottak.) 

(A fotókat Surina Dóra és Timár Krisztina készítette, az egyik pedig Farkas László hagyatékából való.)