Palesztina irodalmából ezúttal nem én választottam könyvet, hanem kölcsönbe kaptam egyet. Olyat tapasztaltam már, hogy egy regény olvasása közben életre kel a történelemkönyv – most nem ez történt: tévé- és rádióhírek, újságokban megjelent tudósítások keltek életre. Helynevek, amelyek eddig csak betű- vagy hangsoroknak számítottak, most eleven falvak vagy városok lettek, lakókkal, eperfákkal, tyúkokkal, szárítókötelekkel. Személynevek, szervezetek nevei történetet kaptak, okot a létezésre, sok-sok sérelemmel és bűnnel. Többé nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni-nézni ugyanazokat a híreket. 

Pedig a regény nem is az én életemben játszódik, hanem a XX. század első felén ível át a cselekmény. Elvileg történelmi fikció, gyakorlatilag rendszeresen megszakítják a történetet a hitelesség igényével fellépő dőlt betűs részek (az elbeszélő kommentárja szerint szemtanúk visszaemlékezései), illetve történelmi személyekre, eseményekre utaló lábjegyzetek, a regény végén pedig tanulmányokat megszégyenítő bibliográfia szerepel. De igazából mindegy is, hogy létezett-e Palesztinában Hadiya nevű falu vagy nem. Gyanítom, hogy bármely palesztin falut választotta volna ki Nasrallah, ugyanezeket az eseményeket mesélhette volna el.

A regény első harmada („Wind”) a török uralom ideje – eléggé utálják, de hál' Istennek messze van a központ, nem sokat foglalkozik ezzel a konkrét faluval, úgyhogy az embereknek van idejük földet művelni, szerelmesnek lenni, gyerekeket a világra hozni, egymásra irigykedni, családtagokkal erőszakoskodni, a szomszédot gyűlölni, mindenféle sérelmekért agyonütni, összességében boldogságra vagy hatalomra vágyni. Ja, meg természetesen arab telivéreket tenyészteni, amelyekről (vagy inkább akikről) különös líraisággal és gyöngédséggel beszélnek. A második harmadban („Earth”) a Brit Birodalom kerül a törökök helyére, és megérkeznek az első zsidó bevándorlók is, de utóbbiak igazából nem sok vizet zavarnak, a britek annál inkább. Jóval közelebb vannak Hadiyához az egészségesnél, és ráadásul még egy igazi tőrőlmetszett szadista parancsnokot is a nyakukba raknak. A történet utolsó harmadában („Humankind”) aztán elszabadul a pokol, dörögnek a fegyverek, és ömlik a vér, miközben megalapítódik Izrael állam meg egy mai napig lezáratlan, mindkét oldalon traumákból következő és traumákat okozó konfliktussorozat. Azt, hogy az egyik oldal az otthonát védi, a másik meg rengeteg üldöztetés után otthont akar teremteni magának, és ezt a kettőt lehetetlen összeegyeztetni, ennél hatásosabban és nyomasztóbban nehéz volna előadni. Az az egy azért hiányzott, hogy a zsidó katonák is arcot kapjanak – mert egyébként nagyon tetszik, hogy egyáltalán nemcsak az arabok jelennek meg egyéniségként, hanem a görög keresztények és a britek is.* Meg az, hogy a bevándorlás előtti időszak sem az ártatlanság boldog koraként jelenik meg, hanem nagyon is súlyos problémák terhelik, amiről nem kis részben az egyszerre megtartó és visszahúzó hagyomány tehet. Az a hagyomány, amellyel egyébként a legértékesebb szereplők időnként szembemennek, és meglepően ritkán vesztenek rajta, inkább még több nagyrabecsülést kapnak.

Hadiya (és az ő lovai) mindvégig a középpontban marad, a szereplők onnan indulnak ki, és oda térnek újra meg újra vissza. Leginkább egyetlen családot látunk, a hősszerelmesből bölcs elöljáróvá, élő legendává, népvezérré váló Khalid szüleit, testvéreit, gyerekeit, akik értik vagy nem értik, csodálják, szeretik, próbálnak kibújni az árnyékából vagy megmaradni abban, aztán meg kezdeni valamit az ő szellemi örökségével. Csak azt az egyet nem mondhatom, hogy ez az egész a sűrítést szolgálná.

Mert vagyon ebben a regényben szerelem, gonoszság, ravaszság, egymás mellett élés és kétségbeesett küzdelem, törékeny szépség, fenséges erő és hiábavaló pusztulás, csak egyvalami nincs: sűrítés. És annyit mondok, hogy az nagyon kéne bele. Mint már sokszor mondtam, világolvasáskor az ember nem válogat, főleg, ha még fizetnie se kell a könyvért. Ha csak az informativitását nézem, nem is lett volna okom rá, hogy másikat válasszak. De ami az elbeszélésmódot illeti, hát... az fogjon hozzá, akinek nagyon sok ideje van. Annyira nem hosszú, ahogyan az oldalszámból látszik, mert szellős a szedése, a fejezetek rövidek, mindig oldal közepén kezdődnek, és közöttük sokszor fél-egy oldal is üresen marad. De fú, amilyen gyakran előfordul a regény első felében, hogy lassan történik a semmi... Amilyen gyakran megfordult a fejemben, hogy szép ez mind, csak minek... Komolyan mondom, ha lett volna más könyvem Palesztinához, én ezt hat oldal után lerakom. Én, aki az év első felében végigolvastam A nyomorultakat eredetiben, és képes voltam még a waterlooi csata leírását is értékelni, Párizs csatornarendszerének leírása pedig egyenesen tetszett. Azért az hugói szómenésen túltenni, az teljesítmény. Erre számítson mindenki, aki hozzáfog.** Meg arra, hogy ha nincs kellő gyakorlata az arab nevek megkülönböztetésében, akkor a regény második felére egyszerűen mind összefolyik, és jegyzetelni kell(ene), hogy az ember mindig tudja, kiről van szó éppen. 

Nem bántam meg, hogy elolvastam. Szép könyv, fontos könyv, megvan a maga helye a legvéresebb konfliktusok feldolgozásában. De ha lenne folytatása, hozzá nem nyúlnék. 

* Feljegyzendő: Életem első olyan, iszlám világból való olvasmánya ez, amelyben a kék szemű szereplő nem automatikusan gonosz. Igen, tudom, ez a klisé az Ezeregyéjszakából származik (itt írtam róla), értem is az okát, csak elég unalmas már. Szerencsére Nasrallah is így gondolja. 

** Persze az is lehet, hogy igazából az arab hagyományhoz alkalmazkodik ezzel, és csak nekem nincs stratégiám olvasni... de olyan nagyon nem is érzem a hiányát, örülök, hogy túl vagyok rajta.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/8