Ismerőseim csak néztek, hogy mit akarok én ezzel az olvasmánnyal. Na, ugyan mit, hát kultúrtörténetet. :) Szeretem én azt akkor is, ha olyan témáról van szó, amilyenhez soha közöm nem volt. Hát még, ha kötni is tudom valamihez, például Jókaihoz, Tolsztojhoz vagy az elmúlt hónapok meghatározó olvasmányélményéhez. Szeretem, ha tudom, hogy egy adott történelmi korban melyik szerkezet hogyan működött, és hogyan használták őket a gazdáik. 

Pontozni nem merem a könyvet, mert ahhoz azért nem értek a témához eléggé. Semmi okom azt gondolni, hogy bármi hiba lenne a szövegben, hiszen látni valóan mindhárom szerző felkutatta az összes létező szakirodalmat, a még fennmaradt fegyvereket, sőt ki is próbálták őket, hogy rekonstruálják a korabeli helyzetet. Mivel azonban én nem vagyok se fizikus, se vegyész, de még történész se, azokkal az adatokkal nem nagyon tudtam mit kezdeni, amelyek az ólomgolyók méretére, a lakat összetételére vagy a papírtöltény tartalmának tömegére vonatkoztak. A szerzők viszont ezzel foglalkoztak a legtöbbet, hiszen ez volt a dolguk. 

Persze még így is maradt bőven, ami érdekeljen. Még szép, hogy tudni szeretném, milyen puskát használhatott Baradlay Richárd, de ebből a könyvből ennél jóval többet is meg lehet tudni. Megvan benne a „ritkán látható történelem”, a hadianyaggyártók (köztük gyerekek) erőfeszítéseinek rajza. Mennyi minden kellett ahhoz, hogy a szabadságharc egyáltalán elkezdődhessen, hány embernek kellett pénzt, logisztikát, elképesztő helyekről beszerzett alapanyagokat biztosítani hozzá. Elfelejtett alakok, akik nélkül két napig nem bírta volna a magyar hadsereg, és jól ismert nevek (Láhner György, gróf Vécsey Károly), akiknek ezekről a tetteiről korábban semmit nem tudtam. Tetszettek az olyan apró érdekességek is, amilyeneket szinte minden oldalon meg lehetett találni: hogy a hangosbeszélő feltalálása előtt legfeljebb hány embert lehetett egyetlen hanggal irányítani; hogy annyira drága volt a puska, hogy még ha radikális újítást is vezettek be, inkább a régieket építették át, mint hogy egészen újakat készítsenek (hajrá, környezettudatosság); hogy egy egyszerű malmot is könnyen át lehetett alakítani lőporgyártás céljaira; hogy mennyire volt könnyű vagy nehéz eltalálni az ellenséget ezekkel a fegyverekkel, és milyen egységeket alakítottak ki a nagyobb hatékonyság érdekében; vagy hogy milyen gyakran és hogyan tisztította a katona a fegyverét. Soha nem gondoltam bele korábban, hogy miért ragaszkodtak olyan nagyon ezekhez a puskákhoz – annyira sokat kellett foglalkozni velük mindennap, érthető, hogy szinte személyes kapcsolat alakult ki ember és tárgy között. 

A könyv kitér a harcászatra, a kiképzésre és annak nehézségeire is. Szó szerint néhány nap alatt kellett soha fegyvert nem fogott emberekből hadsereget kialakítani, úgy, hogy a kiképzési szabályzatok német nyelvűek voltak, a császári hadseregben szolgált tisztek csak németül tudták a vezényszavakat, a katonáknak viszont nem német volt az anyanyelvük. Az is megérdemli, hogy fennmaradjon a neve, aki azzal segített, hogy fordított. Különösen tetszett az a részlet, amelyben egy véres baleset miatt halálra akarnak ítélni egy ügyetlen honvédet, de a tiszt kiáll mellette, hiszen a szerencsétlennek se ideje, se esélye nincs mindent megtanulni, első hadgyakorlata maga az ütközet. Hát még azt milyen örömmel olvastam, hogy ekkor még nem számított ágyútölteléknek senki – érdemként tudták be, ha egy tiszt vigyázott, hogy kevés embert veszítsen. A végén egy kicsit a cári hadsereg életébe is betekinthetünk, bár már jóval a Háború és béke ideje után, de azért tudtam ezt az információt is hova kötni. (Az egyik szerző írt könyvet annak a kornak a fegyvereiről is, be fogom szerezni.) Érdekes előzménye a szovjet hadsereg kialakulásának. 

A képek is kiválóak: korabeli műszaki rajzok, mai hagyományőrzők, ahogyan bemutatják a szükséges mozdulatokat, és a fennmaradt fegyverekről készült fotók. Tényleg mindenre odafigyeltek.

Most jó volna újraolvasni A kőszívű ember fiait. Sajnos szokás szerint kilométeres a várólistám. Úgyhogy beérem azzal a csöndes elégtétellel, hogy már tudom, micsoda romantikus túlzás, hogy Victor Hugónak a minap körülrajongott regényében Enjolras egy 1832-ben forgalomban levő puskával a Saint-Denis utca közepéről telibe találja az utca végén álló tüzértisztet – hát erre tényleg csak mitológiai alakok képesek, mert az az utca több mint egy kilométer hosszú, ezek a puskák meg száztíz méter fölött már csak embertömeget tudnak megbízhatóan eltalálni, egyes embert nem. No de hát Enjolras tényleg mitológiai alak, szóval végül is kit zavar? :) Ez a mesteri lövés csak még mitikusabbá teszi őt. Az viszont abszolút realisztikus, ahogy Gavroche-t körbelövöldözik – függetlenül attól, hogy amúgy Gavroche is mitológiai alak. 

Tudományos igénnyel megírt, ismeretterjesztő stílusú könyv ez, nem is hosszú, a korszak kedvelői számára érdekes adalék. 

FRISSÍTÉS:

Lehet találgatni, mit méricskéltem én ma a pékségből jövet, a lépésszámláló segítségével. Feltaláltam a spanyolviaszt, azaz megállapítottam, hogy kétszáz méterről egy mitológiai alak eltalálhat ugyan valakit kovás puskával is, de az arcát már nem fogja tudni kivenni, ha én az orvosilag igazolt sasszememmel már csak foltokat látok. Márpedig A nyomorultakban a tüzérnek az arcvonásai is látszanak. Én az a csodabogár vagyok, akit sose vonzott Párizs, általában a nagyvárosokat nem szeretem, de most képes lennék odautazni csak azért, hogy megmérjem, milyen messze lehetett a Saint-Denis utca végétől a barikád. Tuti, hogy száz méternél több, szóval a lövés még így is mitikus marad, de sokkal több nem lehetett. (Mondjuk, egy komplett Victor Hugo-túrára hajlandó lennék jelenleg abban a városban, akár gyalog is. Sőt, főleg gyalog.)