Beszélgettünk a múltkoriban arról, hogy mi a különbség (ha van) szórakoztató irodalom és szépirodalom között. Most nincs szándékomban újrakezdeni a vitát, csak jelzem, hogy a Katarina, a páva és a jezsuita kitűnően megépített hidat jelent a két kategória között. Sok ilyen híd-könyv kéne még. 

Van itt minden, mint a búcsúban. Történelem, háború, kaland, szerelem (de mennyi szerelem!), kardozás, ágyúzás, utazás, imádkozás, hallgatás, röhögés, lélektan, népmese, műmese, hazugság, babona, filozófia, angyal, ördög, boldogság, egészség, perverzió, némi apokalipszis, no meg rengeteg víz. Egy molytárs azt írta, ehhez a könyvhöz le kell lassulni, mert akkor érti és érzi az ember igazán a szöveg bonyolult és lírai körmondatait. Nem értek egyet. Én képtelen voltam lelassulni: engem hajtottak ezek a körmondatok, vittek magukkal, mint a víz az elszabadult fadarabot. Mert itt állandóan folyt, áradt, zuhogott valami, beleértve a stílust is. Egyszerűen lehetetlenség volt megállni, legfeljebb nagy néha, amikor rájöttem, hogy a nagy sietésben fogalmam sincs, mi is történt, úgyhogy elkezdtem keresni a mondat elejét, és az egész oldalt végig kellett olvasnom újra. 
És nem esett rosszul! Ezt a könyvet pontosan így kellett megírni, és nem másképp. Különösen, amikor a szereplők tudatába lép be az elbeszélő, és a gondolataik áradnak megállíthatatlanul, mint egy tudatárammal dolgozó regényben.

Egy zarándoklat és a hétéves háború adja a regény történelmi hátterét. Az 1750-es években járunk. Meglepő (?), hogy kegyes zarándok és hős katona között nincs sok különbség: mindkettő diadalt akar aratni, mindkettő a magasságról és a fényről álmodozik, mindkettő a sárban dagonyázik, mindkettőt a szórakozás érdekli a legjobban. Meg az, hogy hogy tud a másikon túltenni. Hogy az a másik a vendéglátója vagy az ellenséges tábornok, részletkérdés. No, azért valami különbség mégiscsak van. A zarándokok bátrabbak, és nem(csak) a szájukkal. Kivéve a kiveendőket.

Komolyra fordítva a szót: a hadsereg is, a zarándoklat is önmaga groteszk paródiájaként viselkedik. Különösen a zarándoklat igazi karnevál, durva komédia, ahol pillanatok alatt gazdát cserél az arany, kitör a verekedés, megtalálhatja az ember az életre szóló egyetlen szerelmet, és el is szakadhat tőle, ahol zűrzavarban keverednek össze a nyelvek és a nemzetiségek (főleg a németek számára, akiknek minden keletről jött zarándok magyar), ahol egyre hosszabbodó életet lehet élni, ahol hirtelen szörnyű halált lehet halni, ahol meg lehet találni a magasban lebegő Aranyládát, és ahol, ha a Jóisten úgy akarja, még a merőkanál is elsül. (De mekkorát szól!)
Az Alpokban átélt áradás jelenete eszméletlenül jól meg van írva. Az a jelenet az egész zarándoklat kicsinyítő tükre, félelmetesen kaotikus kavarodás és törekvés a fény felé. Csupa határátlépés, felforgatás, átmenet. Nem csoda, ha időnként a hétköznapiba betör az irracionális (sőt, itt igazából az irracionális a leghétköznapibb): Illés próféta szekere száguld a felhők fölött, a toronyban őrangyal vesz ki szállást magának, az ördög megszállja a marhát meg a disznót, az erdőben a szlovén népmesék rémei laknak, a hegyi barlangban a szent remete, aki valaha herceg volt, és verseket írt (ha igaz), ma viszont hónapokig elvan ennivaló nélkül, az álmokban pedig kézzelfoghatóan jelentkeznek az elmúltak és eljövendők lelkei.

Aki pedig azt a bizonyos határt átlépi, az nem fog úgy visszajönni, ahogyan elment. Nem is akar. Így vagy úgy, de mindenki azt várja az utazástól, hogy változtassa meg az életét. Sikerül. Jobban, mint hinnék. Így jár Katarina, ez az okos, művelt, nagyon magányos, (már nem is olyan) fiatal szlovén lány, így jár a jezsuita (Simon, a hajdani szlovén parasztfiú, utóbb Paraguayt megjárt szerzetes), és így jár a páva is, azaz Windisch hadnagy. Három teljesen különböző egyéniség, egészen mást akarnak az élettől: Katarina szabadságot, Simon biztonságot, Windisch dicsőséget. Három ember, aki nem érti egymást, három szólam, amelyek között nincs párbeszéd.
Az elbeszélő nem ítélkezik fölöttük (legfeljebb néha csúszik ki a száján egy-egy keresetlen megjegyzés Simonra nézve, akinek valami elképesztő tehetsége van arra, hogy soha ne ott tartózkodjon, ahol éppen a legnagyobb szükség lenne rá). Csak odaállítja az olvasó elé mindhármukat, hogy fokozatosan – ahogyan a múltjuk, az emlékezetük, a félelmeik, a vágyaik feltárulnak – személyes ismerőseinkké váljanak, és próbáljunk meg kiokosodni a regény végéből: vajon ki nyert és ki veszített, és főleg mit?

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Második olvasásom Meyrinktől. Nem az utolsó.
Nem, a cím nem fojtogatásra, nem epeömlésre, sem nem vízből kihúzott tetemre utal. A regény első (?)* magyar fordításának még „A zöldarcú kísértet” volt a címe. Nem, ez nem kísértettörténet. Igen, ettől függetlenül az első cím sokkal jobban állt a regénynek, már csak azért is, mert a természetfölötti vonatkozásokra hívta fel a figyelmet, nem a fojtogatásra.

Az első fejezetekben folyamatosan a következőket éreztem: nagyon tetszett a Gólem – ez nem a Gólem – a Gólemet se lehetett érteni – ezt még kevésbé – de nem azért, mert annyira elvont és filozofikus, hanem azért, mert akkora piszkos nagy katyvasz!
Aztán a regény harmadától kezdve oly jelentékeny tempóban kezdett itt is emelkedni a színvonal, hogy az már-már rakétáéra emlékeztetett,** úgyhogy a regény eleje a pontozásomon már egyáltalán nem is látszik.

Mert ez olyan regény, hogy olyat ma már semmilyen módon nem lehetne írni. Ezt ott és akkor kellett megírni, az első világháború idején, valahol Európában (mittudoménponthollakottakkorezacsavargó).
Ilyen bűbájos felelőtlenséggel egymásra hányni olyan figurákat, akiknél csak a képregényben megjelent karikatúrák lehetnek sztereotípiábbak, a politikai korrektségnek pedig még az árnyékától is őrizkedni… aztán tíz-tizenöt oldalanként jól a padlóra küldeni az olvasót azzal, hogy pont ezeket a sztereotipikus alakokat képes megértetni és elfogadtatni a szöveg (úgy, hogy közben megmaradnak sztereotípiáknak)… és a főalakokat keresztülvinni (férfit, nőt egyaránt) egy pontosan megrajzolt misztikus beavatáson… és közben a népszerű irodalom fogásaival élve rendes gótikus regényt írni… és némely kocsmai jeleneteknél rejtői magasságokat közelítő humort produkálni…

A társaság lelke a korcsmáros volt, egy bikanyakú fickó, aki valamikor egy brazíliai hajón kormányos volt. Rettentő öklei kékre voltak tetoválva és fülén apró aranykarikákat viselt. Csak az egyiken, a másik fülét valamelyik csatában lemarták róla. Itt volt még Usibepu is, a zulu, kék vászonruhában, aminőt gőzhajókon a fűtők viseltek. Aztán egy púpos varieté ágens, undorító hosszú pókujjakkal. Továbbá Zitter Árpád professzor úr, aki csodálatosképpen megint bajuszt hordott és ruházatában is az új környezethez alkalmazkodott. Végül: egy napbarnított, úgynevezett „indus”, a trópusok fehér szmokingjában. Ez egyike volt ama ifjú ültetvényeseknek, akik Bataviából, vagy más németalföldi gyarmatból olykor-olykor Európába jönnek, hogy a holland hazát megismerjék és néhány rövid éjszaka alatt a pénzüket zsiványlebujokban esztelenül elverjék.
[…]
Az urak a makaónak hódoltak már órák óta, de egynek sem sikerült, hogy a szerencse istenasszonyát magához láncolja. A professzor úr ugyan megkísérelte néha, hogy ügyességével a szerencsét megjavítsa, de mindannyiszor rávigyorgott a varieté-ágens és ez arra kényszerítette, hogy az Istenasszony dolgába való beavatkozásról lemondjon. Inkább várt, de arra nem tudta rászánni magát, hogy fekete gyámoltján a púpossal osztozkodjék. Ugyanígy vigyázott a púpos is a maga indusára, s ennek a kölcsönös féltékenységnek köszönhették, hogy becsületesen játszottak. Ilyesmi még nem fordult elő e derék úriemberek életében és a mélabú, amely arcaikra fájdalmasan reszkető árnyékot vetett, mutatta, hogy e szokatlan foglalkozás régen elmúlt gyermekéveikre emlékeztette őket, olyan időkre, amikor még babra ment a játék.

…miközben összeolvasztja Swedenborgot Platónnal meg a tibeti buddhizmussal,*** megalkotva belőlük egy jócskán ismerős, ám cseppet sem sablonos, és szokatlan alapossággal kidolgozott filozófiát****…
…hát egy ilyen regénynek az égvilágon mindenféle fogyatkozást meg lehet bocsátani.

A barnára sötétült vizekben olykor-olykor körformájú kráterek emelkedtek anélkül, hogy csak egy levegőlegyintés érte volna őket; néha meg mintha kövekkel dobálnák, elkülönült hegyes hullámhengerek ágaskodtak föl benne, amelyek nyomban megint eltűntek.

Akkor kezdtem megbocsátani, amikor kiderült, hogy a legalantasabb fajta lebujba és a misztikus társaság főhadiszállására egyazon ház színén és fonákján egyik és másik oldalán található ajtón lehet bejutni. Igen!!! Akkor folytattam a megbocsátást, amikor a misztikus társaság legtiszteletreméltóbb alakjairól kiderült, hogy paródiák. Még igenebb!!! Így kell ezt csinálni. Egyszerre komolyan és nevetve.

A pontlevonás a (szintén százéves) fordításnak szól, meg a fordításon elég gyakran átütő stílushibáknak. A fordítás időnként gyönyörű, sőt még túlzásba is viszi. Kedvesen ódon, érdekes és izgalmas. Máskor meg egy iskolás is túlszárnyalná. Ráadásul az is látszik, hogy a fordító erősen harcolt a szöveggel, mert Meyrink se mindig állt a helyzet magaslatán írás közben. Az ilyen botlásokat jóval nehezebb megbocsátani, még egy ilyen regénynek is.

A szíve megrendült a Biblia súlyos járású szava alatt, amely azt mondja, hogy erőszakkal kell meghódítani a mennyei birodalmat. Fohászos kedve eltűnt, mint az árnyék, és ahogy Swammerdam tanította, nem imádkozott, de követelt. Örökjogú önrendelkezésének diadalmas tudatában követelte, hogy a sors kormányzója űzze el őt ama legmagasabb cél felé, amelyet asszony elérhet. […]
Mindent (sic!), amit cselekedett, magától értetődőnek tetszett neki, csakúgy, mint minden ezelőtt való dolog tevése, mégis mindenben valami újat, szokatlant látott, mintha keze, szeme és egész teste már csak szerszámeszközök volnának és nem énjének elválaszthatatlan részei. Olyan érzése volt, mintha a világnak valamely távoli vidékén tompa, öntudatlan életet élne, gyerek módjára, amely csak most született. […]
Úgy érezte magát, mint a vak, aki eddig csak az éjszakát ismerte és akinek szívében minden átélt öröm megfakul amellett az elgondolás mellett, hogy ha későn és hosszú, kínteljes szenvedés után, de elkövetkezik az óra, amely újból megajándékozza szeme világával.
Most átélt belső élménye között és a való élet jelenségei között oly feltűnő volt a különbség, hogy mikor hangulatának mélységeibe ereszkedett, hogy azt megismerje, a külső élet iránt való közömbösséget, amely mindent mellékesnek ítélt, azzal okolta meg és úgy találta (sic!), hogy minden, amit érzékel, álomként suhan el mellette. És az álom, akár kellemes, akár lidércnyomásos, a felébredt léleknek nem más, csak színjáték, mélyreható jelentőség nélkül.

* …és egyetlen. Mert hiába létezik két kiadása a regénynek, és hiába van odaírva, hogy átdolgozta X (szándékosan nem írom ki a nevét, nem érdemli meg), ha egyszer az átdolgozás a következőkből állt: 1. átírták a címet, 2. feloldották a nagyon feltűnő eltéréseket a száz évvel ezelőtti és a mai helyesírás között. NB.: Ez nem jelenti azt, hogy ne maradt volna a regényben helyesírási és/vagy gépelési hiba dögivel. Ennél én is jobban át tudtam volna dolgozni a fordítást, pedig érettségire olvastam utoljára hosszabb szöveget németül.
** A rakéta tempójára, nem a színvonalára.
*** Úgy hirtelen ennyi utalást ismertem fel, de bevallottan sok még az elmaradásom ezen a téren, úgyhogy más biztosan többet is talál.
**** Amelyhez meglepően hasonlót alkalmaz a száz évvel későbbi Alekszandra és a Teremtés növendékei című mágikus irracionalista regény (hogy vicomte molytársat idézzem). Még a beavatás módszere (elsőre látszólag értelmetlen szövegek olvasása) is hasonló. Ebből is látszik, hogy a XXI. század elején már nem lehet olyat írni, mint Meyrink. Olyat lehet írni, mint Gyacsenkóék, áldassék a nevük. Ja, az Tolsztaja…

Ezt 2015. március 25-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Tandori utószava után elég nehéz bármit is mondani még.
Ez olyan könyv, amelynek a szereplői félnek. A félelem hajszolja őket a lemondásba, az erőszakba, az árulásba. Meg a provokációba.
Mert Pierre is fél, hiszen különben megelégedne a magának kivívott semmivel, és nem lenne szüksége rá, hogy üvöltözzön. Neki a saját igaza a legfontosabb.

Meg tudom érteni, ha valaki ettől a könyvtől is megijed, és racionális kibúvókat keres alóla. (Hogy engedhették, hogy a gyerek a fán maradjon, hogy nem jött rá közben valamelyik szülő stb.) Csak az az egy baj van ezekkel a kibúvókkal, hogy a könyv maga irracionális. És (sajnos vagy hál'Istennek) az irracionalitás is része a világunknak. Az nem úgy van, hogy csak az ésszerű/logikus/örökkévaló a valóságos. A gyerekek pedig igen-igen könyörtelenek tudnak lenni. És igen-igen intenzíven tudják keresni az élet értelmét. Meg provokálni a másik életének az értelmét.
Úgyhogy azt is megértem, aki betiltatta ezt a könyvet. Meg azt is, aki kötelező olvasmányt csinált belőle. És azt a leginkább, aki megpróbálja szépen megmagyarázni úgy, hogy semmiképpen ne érezhesse saját magára vonatkozónak. Hogy azt mondhassa magában: én aztán biztos nem jártam volna így tizennégy éves koromban! (Lásd az utószót.)

Vagy igaza van, vagy nem.
Lehet, hogy nincs igaza. Lehet, hogy van.
(Mennyire másképp hangzik már, nem igaz?)
A fenti mondatokat el tudnám mondani a racionalizáló értelmezőre, a betiltóra, a kötelező olvasmányt csinálóra, a megmagyarázóra. Sőt, a fentiekben nem említett egyetértő olvasóra is. Lásd az utószót.

Gyerekes könyv, igen. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Gyereknézőpontból más nem nagyon lehetne, úgyhogy ettől csak még jobban leszen megírva. Még a kiforratlanságában is a gyerekek észjárását tudja reprodukálni. A logikátlanságában azt, hogy a gyerekeknek sincs elég eszük észrevenni magukban az önellentmondást. (Mitől lenne, azt a felnőttek se mindig szeretik.) A nyelvi játékairól, egymás után ismételt szavairól pedig az jut eszembe, ahogy gyerekkoromban az „igen, de…” kifejezés után először azt kellett mondani: „Uganda”, és csak aztán jöhetett a voltaképpeni mondat.

U.i.: „(…) kedvesebb nekem a Mája fátyla, / mint az unalmas, egy-való-világ.” Kinek kell értelem, ha játszani is lehet?

Ezt 2015. március 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Levegő és tűz.
Inkább levegő, mint tűz, de azért az utóbbi is ott van, jelen van, háromszor égeti ki Silját. Háromszor esik lázas betegségbe, és mindannyiszor tisztább lesz.
Kevés olyan alakkal találkoztam életemben, aki ennyire a levegőhöz tartozott volna, mint Silja. Az elbeszélő minden alkalmat megragad, hogy hangsúlyozza, mennyire törékeny, légies szépségű ez a lány – állandóan a könnyűséggel, a repüléssel, a lélegzettel kapcsolódik össze, az ujjai átlátszóak, a lába alig érinti a földet –, de soha, egy percre se viszi túlzásba, és még véletlenül se téved át a giccs határán.

Már csak azért se, mert közben valami egészen meglepő dolgot csinál: összesen talán egyszer csúszik ki az elbeszélő száján, hogy Silja „álmodozik”, és akkor is valószínűleg tévesen. Körülbelül a regény harmadánál jöttem rá, mi adja ennek a regénynek a – számomra – legjellegzetesebb és leginkább egyedi vonását: hogy főszereplője minden légiességével együtt (talán éppen azért?) tökéletesen valóságos. Sőt. Hogy gyakorlatilag csak ő valóságos ebben az egész szomorú históriában. Pedig az ember éppen az ellenkezőjét kötné össze az anyagtalanságával.
Ennek a regénynek sok-sok szereplője van, de hirtelen egyet se tudnék mondani közülük, akinek annyi köze volna a valósághoz, mint ennek az angyali jó és tiszta Siljának. Akkor látszik ez a legjobban, amikor elkezdik kerülgetni a férfiak, és Silja így vagy úgy, de mindnek kiadja az útját – miközben a környezetében mindenki meg van győződve arról, hogy Silja így vagy úgy, de mindnek odaadta magát. Ekkor tűnt fel, hogy ebben a regényben milyen sokan hisznek a puszta látszatnak. Milyen sokan maradnak Silja világán kívül, ahol minden mulandó és tünékeny, mindent hátra lehet hagyni, és ő mindent hátra is hagy, egyik házból a másikra, egyik tájról a másikra vándorolva, egyre csak dél felé. Nagyon pontosan tudja, melyik életszakasznak mennyi figyelmet és gondolatot kell szentelnie, és amikor elegendő a figyelem és a gondolat, ő biztonsággal túllép rajtuk. Szépen sorban leveti az eltelt éveit, mintha a mozgást akadályozó burkok volnának. Végül pedig az utolsó burokból kibújik a lélekpillangó.*

Pedig körülötte azért zajlik az élet rendesen, az emberek esznek, isznak, házasodnak, lopnak, csalnak, ölik egymást, kifosztják egymást, vagy próbálnak tengődni egyik napról a másikra, adott esetben igencsak könyörtelen körülmények között. Silja látja mindazt, amit körülötte cselekszenek, lát jóságot éppen úgy, mint aljasságot, látja azt is, hogy a jó nem feltétlenül nyer jutalmat, sem a gonosz büntetést, vagy ha mégis, hát enyhébbet vagy gonoszabbat annál, mint amit érdemelne. Még egy háborút is végignéz, sőt bele is keveredik. De mindvégig kívülálló marad, mindvégig megőrzi a hasonló természetű apjától örökölt derűs mosolyát. A környező világ bánthatja, kihasználhatja, sajnálhatja, Silja erősebb, mert ő a valóságos.**
Ettől persze magányos is, de ezt a sorsot többnyire ő maga választja magának, tudatosan és szándékosan. Igaz, nehezen is választhatna mást, mert annyira különbözik az értékrendje a környezetéétől. Akárhányszor előfordul, hogy mindenki meg van győződve róla: Silja veszített – ő meg nagy csendességében pontosan tudja, hogy nyert, és még csak arra sincs szüksége, hogy ezt nagydobra verje, sőt eszébe se jut, hogy külső nézőpontból mindez bukásnak tűnhet.*** Egyébként jelzem: a regény lélektanilag abszolúte rendben van. Imádtam azokat a pár szavas megjegyzéseit, amelyekkel sose mondja el, melyik szereplő mire gondol, de mindig pontosan ki lehet találni, és tuti, hogy mindig valami rém bonyolult dologra. Szerintem tapasztalt pszichológus se találhatna benne hibát, viszont órákig elemezhetné egy-egy szereplőnek egy-egy apró megnyilvánulását.

Amúgy én nem nagyon szeretem az ennyire „tökéletes lelkiség” – „alacsony anyagiság” ellentétpárra épülő műveket (kb. húszéves koromig szerettem, aztán kinőttem belőlük). Ez a regény valószínűleg azért tudta mégis annyira hitelesen végigcsinálni ezt az egész fokozatos átszellemülést, mert közben éppen ez az angyali Silja annyira minden idegszálával a természethez kötődött: a leginkább anyagihoz (és a nyüzsgő emberi világgal ellentétben éppen eléggé valóságoshoz), teljesen magától értetődő módon. Ennyi gyönyörű tájleírást egy rakáson… és egyik se volt öncélú. Így vagy úgy, de még a legközönyösebb táj is Siljához kapcsolódott, az ő (vagy az ő családjának az) életével alkotott valamilyen párhuzamot. Hogy mást ne mondjak, a család valamennyi tagja tavasszal vagy nyár elején hal meg, derűs melegben, és már csak ezért se lehet veszteségnek tekinteni a halálukat, már csak ezért is egyértelmű, hogy a vég itt valami újnak is a kezdete egyúttal.
Nem. Nem szoktam regényeken sírni. Ennek a végén meg végképp nem tudtam volna.
Nobel-díj megszolgálva, többszörösen is.

* Nem spoiler. A regény első mondatából nyilvánvaló, hogy a hősnő meg fog halni a regény végén, mégpedig fiatalon.
** Csak kétszer tör be az életébe a külvilág, és okoz a valóságosnak valóságos szenvedést. Először, amikor szerelmes lesz, másodszor, amikor szándékán kívül árulóvá lesz. Mindkétszer a saját személyes érintettsége hat rá megrázóan, mindkétszer a lelke kerül veszélybe. Mindkettőt feldolgozza a maga módján.
*** Ugyanezt játssza végig előtte az apja is, amikor szörnyű családi tragédiákra megerősödéssel reagál, és azok nem egyebek számára, mint megtisztulásának állomásai.

Ezt 2015. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Mondhatnám, hogy „ezzel a könyvvel megtörik a hónapok óta tartó sikersorozatom, melynek során sikerült kizárólag olyan könyveket a kezembe venni, amelyek igazán tetszettek” – mondhatnám, de nem volna igaz, mert azért előfordult ebben a pár hónapban is csekélyebb élmény, igaz, elég kevés. Maradjon is így.

Ez azonban nem változtat azon, hogy ez nem az én könyvem. Elismerem, hogy komoly érték, hazájában bizonyára fontos, helyenként érteni vélem azt is, hogy miért, és minden tiszteletem azé, aki nemcsak érti, hanem szereti is. Én viszont mellényúltam, amikor ezt vettem le a polcról. Szomorú, de azért haladtam vele ennyire gyorsan, mert túl akartam lenni rajta. Igaz, nem is hosszú.

Egyes darabjai persze tetszettek. Az elején nem is tudtam eldönteni, hogy ez novellafüzér vagy prózaverskötet, annyira sűrített, költői nyelven van írva. Nehéz volt olvasni (most valahogy nem is volt türelmem hozzá), de néha pillanatokra igazi élményeket nyújtott. Luik szépen ír, ami nem jelenti azt, hogy szépre is írja meg, amit megír. A Szovjetunió részeként létező, diktatúrában fulladozó 60-as évekbeli Észtországban az élet sok minden lehetett, de szép nem.

    A ház mögött, a kertben állítólag van egy öreg, girbegurba almafa, amin nagy, fehér almák nőnek, amelyek úgy világítanak, mint a hold.
    Az almafa alatt van egy talpalatnyi föld, ahol áll az idő. Azt mondják, szabad szemmel is látni, hogy áll. Oda nem esik az eső, s ha valaki mond valamit, ott nem hallatszik.
    Ezen a földdarabon talált Maarja, a halott lánya, egy fehér almát, amit gondolkodás nélkül a kabátja zsebébe dugott, maga sem tudja, miért. Este, amikor kivette zsebéből az almát, kiderült, mi az. Híradás. Az az üzenet, amely nem érkezett meg, amikor a kicsi, elgémberedett lábú lány titkon halott apját várta a svéd hómező szélén.

Különösen erős hatást tett rám, ahogyan a nyelvhasználatról ír – a családtagok titkos nyelvet kénytelenek kitalálni, mert lehallgathatják a telefont, és így a szavak jelentése rendre elcsúszik, újfajta rendszerekbe illeszkedik, amit a szereplők már annyira megszoknak, hogy minden szót automatikusan ebbe a rendszerbe próbálnak beilleszteni. A megértés a tét, az, hogy van-e az embernek esélye felfogni, mi történik vele. Ez aztán lehetetlenné teszi azt is, hogy a bizonyos névtelen nézőpont-szereplő a vonaton hallott beszélgetést megértse. (Minden szereplőnek van neve, kivéve azt, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket. Róla csak annyit lehet tudni, hogy nő.)

Egyáltalán nagyon fontos itt a nyelv szerepe: észt, lett, orosz szavak keverednek össze, neveket cserélgetnek (a fiúknak lánynevet adnak), a Leo, Lion, Lev nevek egyre visszatérnek, és egyszer csak az ember jól meglepődik, hogy Olga néni vagy Kuzminyicsna létező személyek, nem pedig jelek egy titkos családi nyelvben.

Ez tetszett, meg az utolsó pár fejezet, főleg a rendőrségen töltött órák, ahol hirtelen még a hatalom birtokosa is kisemberré vált, családdal és múlttal, beilleszkedve az időbe.

    A céklaleves zubogva fő. A leves sötétvörös gőzölgő szakadékába súlyos, sötét, nemzedékről nemzedékre tovább adott igék hullanak: „Mocsári kutya haza, földi kutya haza, tűzi kutya haza, vízi kutya haza, emberkutya haza, asszonykutya haza, lánykutya haza, fiúkutya haza, vérkutya haza, mind a maga három kölykével!”
    Ezután a takarítónő egészen más, tompa, hétköznapi hangon mondja: „Kész a leves. Lehet enni.”
    A rendőr megdörgöli a szemét a keze fejével, s a meggörbült alumíniumkanállal szófogadón, alázatosan és gépiesen hörbölni kezdi a levest.
    A falon árnyékok ugrálnak. Fogalma sincs, hány óra lehet. Úgy tűnik, mintha három hajdani útonjáró véletlenül összetalálkozott volna egy tűzrakásnál, s az egyetlen, ami összeköti őket, az az átok.

Meg valamiért jólesett a szöveg színhasználata: pirosak, kékek – a színtelenségben, megfoghatatlanságban úgy virítottak, mint… mint a Boribon hét lufija. Komolyan ez jutott eszembe róluk.

Míg gondolatai máshol jártak, szórakozottan az öreg, kobaltkék levesestálat nézegette. A konyha ablakpárkányán áll földdel töltve, amelyben dús, vérvörös ciklámen nő. A sűrű, tarka levelek, a félig kinyílt bimbók és a rideg, merev virágok azt a benyomást keltik, mintha egy piros sírdomb állna az ablakpárkányon. Az ég végtelenségét, a felhőket és a háztetőket csak ezen a humuszos, virágokkal gazdagon díszített sírhalmon keresztül lehet látni.

De úgy általában ez a könyv nem szólított meg. Pedig akartam.

Ezt 2015. március 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

A fülszöveg alapján azt gondoltam, Umberto Eco posztmodern-művelődéstörténetes-nyomozós regényeihez fog hasonlítani a könyv, a címkéi alapján pedig azt, hogy mágikus realista vonásai is lesznek, de mindkét esetben tévedtem. Ami nem jelenti azt, hogy csalódtam is. Nagyon szép könyv Az Őskönyv nyomában. Maga a történet roppant egyszerű, és ami azt illeti, elég hamar megsejtettem a végkifejletet is, szóval az az olvasó, aki izgalmat és fordulatot keres, innen bizony üres kézzel távozik. Aki filozófiát, miszticizmust és játékot, az annál gazdagabban.
Nekem a „játék” tetszett a legjobban benne. Posztmodern, de – ha szabad így mondanom – nem feltűnően. Azaz nem kiabálja minden oldalon az olvasó képébe, hogy „én posztmodern regény vagyok.” Akinek van szeme, látja így is. 

A történet több szálon indul el, a három központinak szánt szereplő három irányból igyekszik, hogy találkozzanak, de a háromból kettőnek fogalma sincs, hogy hol fog végződni az útjuk. Hogy a végzet, az isteni eleve elrendelés vagy a véletlen keveri bele őket az Őskönyv felkutatása érdekében indított expedícióba, az a kérdés nyitva marad – mint minden kérdés, amelyet a regényben feltesznek. A középpontban tehát egy utazás áll, de az olvasó már a regény negyedénél gyanakodni kezdhet, hogy ez az utazás nem egyszerűen átvezet majd Franciaországból Spanyolországba, ott pedig sok-sok kalandon át a nagy-nagy megoldásig, mint egy Indiana Jones-filmben.* Mert a könyv negyedénél a szereplők még mindig Párizs peremén járnak ám. És beszélgetnek. Sokat.

Úgy általában ebben a könyvben rengeteget beszélgetnek. Legalább a harmada párbeszéd. De nem egy-kétsoros „egymásnakdobáltlabda”-párbeszédek, hanem tisztára platóni dialógusok. Eleve elrendelés kontra saját sorsunk irányítása, földi szerelem kontra égi szerelem, racionalitás kontra mágia, alkímia, önfeladás, önbecsapás, mások becsapása, művészet, tükrök, csodák és tudomány. Szavak, szavak, szavak. Erősek, meghatározók, mindenki számára külön-külön játékszabályokat felállítók. Nagyon nehéz idézni ezt a könyvet, mert minden szereplő imád „örök érvényű igazságokat” kimondani, amelyekkel a következő szereplő ugyanabban a stílusban azonnal szembeállít egy homlokegyenest ellenkező „örök érvényű igazságot” – sőt volt egy bekezdés, amely folyamatosan nyomott három különböző meggyőződést, egyetlen szereplő nézőpontjából, és semmivel nem hívta fel a figyelmet az önellentmondásokra. Sok-sok párbeszéd, állandó nézőpont-ütközés. Néha bekapcsolódik egy új szereplő, barátként, szövetségesként, aztán valaki csalódottan vagy csalódást keltve eltűnik, de jön helyette ismét más: találkozások és szétválások és beszéd, beszéd, beszéd – erről szól az utazás. Kivéve persze a néma kocsisfiút, aki mindenki másnál többre értékeli a szót, mert neki nem adatott meg.

Nem árt az olvasáshoz némi filozófiai műveltség, mert ez a könyv olyan könnyedén dobálózik Descartes-tal, Hermész Triszmegisztosszal meg Platónnal (persze a nevüket elég ritkán mondja ki, meghagyja nekünk a felismerés örömét), mintha mindennap ők szólnának a rádióból reggeltől estig. De ha valaki nem olvasott a fent említett egyénektől semmit, az sem hátrány – legfeljebb lassabban halad az ember az olvasással. Az érdeklődését mindenesetre föl fogja kelteni a könyv: annyira szép. Annyi szeretet van benne, annyi odafigyelés és törődés, meg persze felelőtlenség és árulás és elárultatás is, de minden át van itatva valami szelíd szomorúsággal és bűntudattal.

Ha hasonlítani akarom valamihez, akkor leginkább A Pendragon legendához tudom hasonlítani. Csak amit a Szerb Antal-regény hol halálosan komolyan vesz, hol parodizál, hol mind a kettő,** azt Tokarczuk regénye minden percben komolyan veszi, még ha minden percben vissza is vonja. Nála a visszavonás is komoly és szép. Meg a játék is.

* Én ám nagyon szeretem az Indiana Jones-filmeket. Ha tényleg forgatnak végre egy újat, az elsők között fogok beülni a moziba.
** Én ám még jobban szeretem A Pendragon legendát, mint az Indiana Jonest.

Ezt 2015. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Most én ezzel mit kezdjek?
Alkimista akarok lenni Prágában!
De minimum regényt akarok írni az alkimistákról Prágában! Vagy ha létezik még egy ilyen város, amelyik ily mértékben ontja magából a zseniális groteszkeket, akkor ott!

Benyomásaim a regény fülszövegéről:
Amiben süketnéma árnyjátékos, különc bábos, szent életű kabbalista és rejtélyes gyilkosság van, rossz könyv nem lehet.

Benyomásaim a regény első harmadáról:
1. Szeretem Prágát.
2. Még a mocskos sikátorait, az ajtó nélküli szobáit és a csatornarendszerét is, bár az utóbbiakat azért nem szeretném meglátogatni. Elhiszem látatlanban, hogy jó helyek.
3. Nem bánnám, ha időnként el tudnám dönteni, ki álmodik mit (időnként: „kit”), melyik szereplő őrült, és melyik látomást melyik találja ki, és azt sem bánnám, ha érteném, melyik eseménynek mi köze van ahhoz, amelyik az utána következő oldalon történik, de azért így se rossz, hogy gőzöm sincs ilyen apróságokról. Valamint kíváncsi lennék arra az ötszáz oldalas értekezésre, amelyet bármely pszichológus ki tudna hozni a regényből, különös tekintettel a marionettbábukra, a csapóajtókra, a vágott szemű doppelgängerekre, a kalapra, amelyben idegen név található, illetve a vaslépcsőre, amelynek fokai között kapaszkodásnyi a távolság, vagyis az embernek a karjával kell felhúzódzkodnia egyik fokról a másikra, mindezt egy Prága alatti folyosórendszerben, világítás nélkül.
4. Röviden: ez de beteg könyv… Tisztára, mint a Dr. Caligari című némafilm.
5. Nekem nagyon tetszett a Dr. Caligari.
6. Viszont Rejtő Jenő komoly ziccert hagyott ki, amikor a dr. Hulbertről szóló anekdotát nem írta meg egyetlen regényében se. Hogy nem is tudhatott róla, az nem mentség.

Benyomásaim a regény második harmadáról:
1. Nem szeretem sem ezt a fordítást, sem ezt a kiadást.
2. Kezd értelme lenni a regénynek, fogynak a látomások, ezzel párhuzamosan mintha csökkenne az érdeklődésem. De akkor miért fordítom olyan sebességgel a lapokat?
3. A felvilágosodás idejében feltalált groteszk (sötét, megsemmisítő, gúnyos kacaj, zsinóron rángatott fababák, lázálom, lidércnyomás, labirintusszerű és sáros utcákban való bolyongás, klausztrofóbia) egész tisztességesen néz ki, ha jól megírják. Pedig énnekem ez a fajta groteszk csak kivételes esetekben tetszik. Mint most.
4. Mi van ott Prágában, ami ilyen mennyiségben és minőségben termeli a gótikát és a nevetést?!
5. Az Ulpius jön nekem egy ingyenkönyvvel, megyek, és elkérem tőlük, mert nekem ez a fordítás és kiadás egyre intenzívebben nem tetszik. Nem rossz, más körülmények között túltenném magam rajta, de ha van helyette jobb, és fizetni se kell érte, akkor miért ne?

Benyomásaim a regény harmadik harmadáról:
1. Az ilyeneket szokták piszkosul elrontani egy lapos végkifejlettel.
2. Mélységesen megbízom Meyrinkben, hogy nem fogja.
3. Nem tette!!!!! 
4. Hol a többi könyve?!

Ezt 2015. február 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Az Úristen füléig csak a bolondok könnyei és imái jutnak el, mivel az Isten a legfelsőbb bolond, az okosokat nem szereti!”

Nagyjából a könyv felénél jöttem rá, hogy ez nem is igazán regény. Cselekménye nem nagyon van. Becsületszavamra, odáig fel se tűnt. Annyira erősen vonzott és tartott a regényvilág, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél többet lássak belőle. Meg főleg halljak. 

Nem, nem regény ez, hanem festmény. Kanovics azt a regényt írta meg, amelyet Chagall írt volna, ha regényíró lett volna.

Idő: XIX. század. Tér: Oroszország, azon belül az orosz cár fennhatósága alá tartozó Litvánia, azon belül egy nyomorúságos kis zsidó falu, amelyet a környező vidékhez és a távoli fővároshoz csak vékony szálak kötnek. Zsidó, litván, orosz nyelv – zsidó, katolikus, pravoszláv vallás – egy távoli, láthatatlan és szinte személytelen cár uralma – emlékek és hírek a valósággal megszokásig ismétlődő pogromokról.

Mindenki fél a másiktól, töprengett a jövevény, ahogy a faluhoz közeledett, a madarak is, az emberek is; a félelem az egyetlen eledel, amely mindenkit táplál, a jóllakottakat és az éhezőket is.

Többszörös feszültség, sokszoros lehetőség arra, hogy oldalanként lecsapjon valami rettenetes.

És nem csap.

Ez nem az a regény.

Pedig: 

A hatalom mindig át tudja alakítani a maga kívánságát valakinek a bűnévé.

Az egész könyv összesen három dologból áll. De azokból nagyon.

Egy: X db nézőpont. (X < 30, de nem sokkal.) Az elbeszélő ráérősen lépked egyikből a másikba. Igen ügyesen csinálja: a végére senki se marad, se zsidó, se litván, se orosz, akit mindenestül el lehetne ítélni vagy fel lehetne menteni. Itt nincsenek hótiszta, szent áldozatok – valamiért mindenki felelős –, és nincsenek mocskos gazemberek – valamiért mindenkit lehet sajnálni, még szeretni is. Pedig kinek jutna eszébe szeretni egy rendőr őrmestert (hithű csinovnyikot!) vagy egy kapzsi, fukar, erőszakos kocsmárost? Na, az ilyen ember készüljön fel mindenre. Csak elérzékenyülésre ne. Ez nem az a könyv. Ez, ahogy megríkatna, azonnal fintort vág.

– Az ember meglehet szeretet nélkül… de a kecske – az nem… A kecske egy évig se húzza… rögtön megdöglik.

Kettő: X db őrülten szórakoztató, groteszk párbeszéd. (X > 130, és kár, hogy nem több.) Ha a zsenialitás mércéje az, hogy a szerző olyan szófordulatokat tudjon produkálni, amilyeneket én akkor se, ha száz évig élek, mindennap ötkor kelek, két órát tornázom és sajtot eszem olívabogyóval – akkor ennek a regénynek minden oldala zseniális. Pillanatok alatt önmagára tudja irányítani a figyelmet a regénynyelv, hiszen éppen ezért tartott a könyv feléig, mire rájöttem, hogy nincs is cselekmény. Addigra már régen nem is érdekelt, hogy legyen. Kérdések hangzanak el, és röppen rájuk azonnal a válasz, könnyedén és olyan természetesen, hogy az olvasó utólag már nem is érti, hogy nem jött rá a magától – pedig ha négybe vágják, se tudott volna magától ilyeneket kitalálni. Oldalakon keresztül lehetne idézni őket. Ha így beszélgetne két ember a jelenlétemben, órákig tudnám hallgatni.

– Hallgass. Zavarod reb Jósuát [a kocsmárost], mikor az Istennel beszélget.
– Ő már mindenben megegyezett vele, holnaptól két kopejkával drágább lesz a vodka – vágott vissza Icik.
– Nihilista – fakadt ki Jósuá, aki olykor meglepő szitkokat használt.

(...)

– Egyesek azt gondolják rólam: tolvaj, mások azt, hogy őrült, ismét mások, hogy koldus…
– És valójában?
– Tolvaj is, őrült is, koldus is… Tolvaj azért, mert elloptam magam a szeretteimtől… a rokonaimtól… őrült azért, mert nem olyan vagyok, mint a többi… igazi tolvaj… koldus pedig azért, mert idegen bűnöket koldulok… Hallottam, ahogy az erdőben bűnre kérted az Istent…
– Semmire se kértem – pirul el Zeldá. – És mire kellenek magának az idegen bűnök? A sajátja kevés?
A kerek sapkás ember elengedi a füle mellett a lány csípős megjegyzését, és így folytatja:
– Az ítélet napjáig bejárok minden helységet és temetőt. Tavaly egészen Vityebszkig eljutottam. Bűnös kormányzóság, bűnös. Már azt gondoltam, nem bírom elvinni, beleszakadok…
– Mit nem bír elvinni? – A kérdezősködés szórakoztatja Zeldát.
– A bűnöket az Úristenhez.

Három (amitől végül is lesz eleje meg vége a regénynek, ha cselekménye nem is): 1 db bölcs és/vagy őrült vándorpróféta. Az elején belép a regénybe, a végén kilép a regényből.

Kár, hogy nem kérdezte meg Iciktől, hogy az az Isten küldötte… hány éves lehet. Valószínűleg harmincöt vagy negyven. Legtöbben harmincöt-negyvenévesen bolondulnak meg.

Pontosan az ő érkezésétől kavarodik fel a falu állóvize, mert mindenkit önmagával szembesít, sok-sok szent és kifordult beszélgetéssel, némi beteljesülő átokkal és jóslattal, egy-két megszólaló halottal és épp csak annyi óvatosan adagolt szürrealitással, amennyitől az egész könyv elkezd egy Chagall-képre hasonlítani.

Urí rabbi mindig irigyelte és megbocsátotta neki azt, amit senkinek nem bocsátott meg – se magának, se másoknak. Goldá nevethetett az istentisztelet alatt is az imaházban, megtörve az ima egyenletes menetét, vagy kacaghatott akár egy frissen ásott sírnál, Urí nem haragudott rá, mert tudta: Goldá a halált, a rágalmakat, a bajokat gúnyolja csak ki, úgy lövöldöz a nevetésével, mint a sebesült katona, aki nem akar az ellenség fogságába kerülni.

Bolond könyv ez, úgy, ahogy van, és tisztelni való.

Ezt 2015. március 5-én írtam.

Pontszám: 10/10

Ez a könyv abban különbözik A Láthatatlan Légiótól, hogy az indulása még egészen való- és észszerű (csak úgy kb. a harmadától kezd egyre abszurdabb lenni), és többnyire komolyan veszi magát. De azért nem mindig.
Meg itt nincs harmonika. Csak dob.
A többi stimmel.

Adott egy tábornok (se neve, se arca) és egy pap (dettó), akik húsz évvel a második világháború után bejárják Albániát, hogy kibontsák a halott olasz katonák sírjait, és hazavigyék a hamvakat. Magasztos küldetés, kezdettől fogva némi mellékzöngékkel, hiszen 1. annak idején ők vesztették el a háborút, 2. a halottak hozzátartozói még élnek. Sőt, azok is élnek, akiknek a hozzátartozóit a halottak a haláluk előtt agyonlőtték/felkötötték/megerőszakolták stb. És most ők segítenek az olaszoknak kitemetni és összegyűjteni a halottaikat, a nemzetközi együttműködés nevében. Felássák egész Albániát. Már csak azért is, mert – legalább egy egészséges és normális cél ebben az abszurd regényben – kell a hely az új vetésnek.

Össze is jön egy jókora kísértethadsereg, csontokból, csinos kis egyen-nejlonzsákokban, akikkel remekül el lehet játszani (főleg részegen), hogy a már ismert terepen hogyan vívnának újra háborút, ezúttal persze nyerteset. Hogy hol merre kell menni, azt még a legpontosabb térképekkel is elég nehéz megállapítani (jó kis térképek, amelyek a halottak felkutatására valók), hogy hol kell ásni, azt még nehezebb. Főleg, ha tévedésből időnként összekeverik a sírokat.

A katonákat csupán egy egyezményes jel kötötte össze: egy medalion, amelyet valamennyiüknek viselni kellett. Amelyik nem dobta el. Amelyik eldobta, azt vagy megtalálják, vagy nem. Leginkább vagy nem. Ha mégis, akkor elég képtelen helyeken. De képtelen helyek medalionnal is léteznek (stadionok alatt, házak küszöbe alatt, ilyenek). Mint ahogy képtelen helyzetek is, hiszen rendszeresen találkoznak önmagukkal, azaz egy német altábornaggyal, aki hasonló céllal jár éppen akkor, éppen ott, éppen olyan kísérettel, éppen olyan ruhában és kocsin. A kitemetéseket persze nem mindenki éli túl. Viszont mindig esik az eső.

Amit nagyon eltalált Kadare (és igencsak érdekes kísérlet, kíváncsi volnék hasonlóra egy magyar írótól): rákényszeríti az olvasót, hogy mindvégig külső nézőpontból szemlélje az albánokat. A nézőpont az olasz tábornoké, aki alig tud albánul, és elsősorban az előítéletei irányítják, amelyekben nem csekély szerepet játszik a húsz évvel korábban elvesztett háború. Ráadásul egy olyan néppel szemben, amelyet minden szempontból a sajátjánál primitívebbnek tart. Pedig – attól függetlenül, hogy mennyire őrzik a hagyományaikat – általában tökéletesen ugyanúgy viselkednek, mint a „civilizált” népek. Legfeljebb ezt a tábornok nem szereti észrevenni. Se a pap, akinek mindenről megvan a maga kívülálló-véleménye.

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. március 8-án írtam. 

Tetszett, jólesett, tisztelem és becsülöm, megérdemli a hírnevét, bár Sztrugackijéktól még mindig a Sánta sors a legjobb. De most nem arról írok, arról már írtam, megtekinthető és olvasható. Ez most a Stalker.

Ami tetszett (nagyon is): A megfejthetetlen Zóna, amelyen sok-sok tudós, csavargó és pénzember agyal, véres verejtékkel keresik a jelentését, a miértjét, mert ennek a szerencsétlen emberiségnek mindennek mindig az oka meg a háttere meg a mélystruktúrája kell, és a Zóna közben mindannyiuknak szamárfület mutat. Az a fantázia, amelynek sikerült sok-sok különleges és tökéletesen értelmetlen tárgyat alkotnia (sárgultam közben az irigységtől, mert ez a legnehezebb: olyasmit alkotni, ami értelmetlen, mégis érdeklődést kelt), amelyek talán egy felsőbb értelem eredményei, esetleg nem egyebek szemétnél. Az is tetszett, ahogy bizonyos dolgok magyarázatát későbbi fejezetekre halasztja a regény (és úgy tesz, mintha az olvasónak azonnal mindent tudnia kellene magától), másokat egyszerűen magyarázat nélkül hagy: gondolkodj, vagy érd be a nemtudással. Igen, ez is tetszett, mert a regény megértését nem zavarta. És tetszett a gondolatmenet, amilyen jókat odamondogatott az emberiség legnagyobb marhaságairól; ahogy értelme lett a szereplők cselekedeteinek, nemcsak mentek/lebegtek/kúsztak/gázoltak/rohantak/zuhantak valami felé.

Amit nem feltétlenül szerettem, de elfogadtam mint a regényvilághoz tartozót: a stílusa. Kemény, érdes, darabos, szétmálló. Olyan, mint a Zónában a száraz, halott, szürke fű. Nem szeretem. De mit lehet csinálni, ez illik hozzá, kész. Meg a kosz. De az se rontja le a mű minőségét. 

Ami hiányzott (nagyon): a humor. Nem szívből jövő, tiszta nevetés, az nem illik ehhez a közeghez. Sem a felelőtlen, fensőbbséget hangsúlyozó kacaj. Hanem az a sírva röhögős fekete humor (a Sánta sorsból). Nemhogy gyöngítené, még erősítené a hatást – könyörgöm, hiszen egy olyan helyszínről beszélünk, amelyen egymással párhuzamos, de láthatólag semmivel össze nem erősített korongok hevernek szanaszét, kültelki kocsmákban mindenféle fura becenevű alvilági alakok verekednek, és az orgazda kocsmáros végtelenített üzemmódban törölgeti a poharakat. Ha ebből nem lesz humor, akkor miből, kérdem én? 

Ezt 2015. március 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8