Tandori utószava után elég nehéz bármit is mondani még.
Ez olyan könyv, amelynek a szereplői félnek. A félelem hajszolja őket a lemondásba, az erőszakba, az árulásba. Meg a provokációba.
Mert Pierre is fél, hiszen különben megelégedne a magának kivívott semmivel, és nem lenne szüksége rá, hogy üvöltözzön. Neki a saját igaza a legfontosabb.

Meg tudom érteni, ha valaki ettől a könyvtől is megijed, és racionális kibúvókat keres alóla. (Hogy engedhették, hogy a gyerek a fán maradjon, hogy nem jött rá közben valamelyik szülő stb.) Csak az az egy baj van ezekkel a kibúvókkal, hogy a könyv maga irracionális. És (sajnos vagy hál'Istennek) az irracionalitás is része a világunknak. Az nem úgy van, hogy csak az ésszerű/logikus/örökkévaló a valóságos. A gyerekek pedig igen-igen könyörtelenek tudnak lenni. És igen-igen intenzíven tudják keresni az élet értelmét. Meg provokálni a másik életének az értelmét.
Úgyhogy azt is megértem, aki betiltatta ezt a könyvet. Meg azt is, aki kötelező olvasmányt csinált belőle. És azt a leginkább, aki megpróbálja szépen megmagyarázni úgy, hogy semmiképpen ne érezhesse saját magára vonatkozónak. Hogy azt mondhassa magában: én aztán biztos nem jártam volna így tizennégy éves koromban! (Lásd az utószót.)

Vagy igaza van, vagy nem.
Lehet, hogy nincs igaza. Lehet, hogy van.
(Mennyire másképp hangzik már, nem igaz?)
A fenti mondatokat el tudnám mondani a racionalizáló értelmezőre, a betiltóra, a kötelező olvasmányt csinálóra, a megmagyarázóra. Sőt, a fentiekben nem említett egyetértő olvasóra is. Lásd az utószót.

Gyerekes könyv, igen. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Gyereknézőpontból más nem nagyon lehetne, úgyhogy ettől csak még jobban leszen megírva. Még a kiforratlanságában is a gyerekek észjárását tudja reprodukálni. A logikátlanságában azt, hogy a gyerekeknek sincs elég eszük észrevenni magukban az önellentmondást. (Mitől lenne, azt a felnőttek se mindig szeretik.) A nyelvi játékairól, egymás után ismételt szavairól pedig az jut eszembe, ahogy gyerekkoromban az „igen, de…” kifejezés után először azt kellett mondani: „Uganda”, és csak aztán jöhetett a voltaképpeni mondat.

U.i.: „(…) kedvesebb nekem a Mája fátyla, / mint az unalmas, egy-való-világ.” Kinek kell értelem, ha játszani is lehet?

Ezt 2015. március 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10