A fülszöveg alapján azt gondoltam, Umberto Eco posztmodern-művelődéstörténetes-nyomozós regényeihez fog hasonlítani a könyv, a címkéi alapján pedig azt, hogy mágikus realista vonásai is lesznek, de mindkét esetben tévedtem. Ami nem jelenti azt, hogy csalódtam is. Nagyon szép könyv Az Őskönyv nyomában. Maga a történet roppant egyszerű, és ami azt illeti, elég hamar megsejtettem a végkifejletet is, szóval az az olvasó, aki izgalmat és fordulatot keres, innen bizony üres kézzel távozik. Aki filozófiát, miszticizmust és játékot, az annál gazdagabban.
Nekem a „játék” tetszett a legjobban benne. Posztmodern, de – ha szabad így mondanom – nem feltűnően. Azaz nem kiabálja minden oldalon az olvasó képébe, hogy „én posztmodern regény vagyok.” Akinek van szeme, látja így is. 

A történet több szálon indul el, a három központinak szánt szereplő három irányból igyekszik, hogy találkozzanak, de a háromból kettőnek fogalma sincs, hogy hol fog végződni az útjuk. Hogy a végzet, az isteni eleve elrendelés vagy a véletlen keveri bele őket az Őskönyv felkutatása érdekében indított expedícióba, az a kérdés nyitva marad – mint minden kérdés, amelyet a regényben feltesznek. A középpontban tehát egy utazás áll, de az olvasó már a regény negyedénél gyanakodni kezdhet, hogy ez az utazás nem egyszerűen átvezet majd Franciaországból Spanyolországba, ott pedig sok-sok kalandon át a nagy-nagy megoldásig, mint egy Indiana Jones-filmben.* Mert a könyv negyedénél a szereplők még mindig Párizs peremén járnak ám. És beszélgetnek. Sokat.

Úgy általában ebben a könyvben rengeteget beszélgetnek. Legalább a harmada párbeszéd. De nem egy-kétsoros „egymásnakdobáltlabda”-párbeszédek, hanem tisztára platóni dialógusok. Eleve elrendelés kontra saját sorsunk irányítása, földi szerelem kontra égi szerelem, racionalitás kontra mágia, alkímia, önfeladás, önbecsapás, mások becsapása, művészet, tükrök, csodák és tudomány. Szavak, szavak, szavak. Erősek, meghatározók, mindenki számára külön-külön játékszabályokat felállítók. Nagyon nehéz idézni ezt a könyvet, mert minden szereplő imád „örök érvényű igazságokat” kimondani, amelyekkel a következő szereplő ugyanabban a stílusban azonnal szembeállít egy homlokegyenest ellenkező „örök érvényű igazságot” – sőt volt egy bekezdés, amely folyamatosan nyomott három különböző meggyőződést, egyetlen szereplő nézőpontjából, és semmivel nem hívta fel a figyelmet az önellentmondásokra. Sok-sok párbeszéd, állandó nézőpont-ütközés. Néha bekapcsolódik egy új szereplő, barátként, szövetségesként, aztán valaki csalódottan vagy csalódást keltve eltűnik, de jön helyette ismét más: találkozások és szétválások és beszéd, beszéd, beszéd – erről szól az utazás. Kivéve persze a néma kocsisfiút, aki mindenki másnál többre értékeli a szót, mert neki nem adatott meg.

Nem árt az olvasáshoz némi filozófiai műveltség, mert ez a könyv olyan könnyedén dobálózik Descartes-tal, Hermész Triszmegisztosszal meg Platónnal (persze a nevüket elég ritkán mondja ki, meghagyja nekünk a felismerés örömét), mintha mindennap ők szólnának a rádióból reggeltől estig. De ha valaki nem olvasott a fent említett egyénektől semmit, az sem hátrány – legfeljebb lassabban halad az ember az olvasással. Az érdeklődését mindenesetre föl fogja kelteni a könyv: annyira szép. Annyi szeretet van benne, annyi odafigyelés és törődés, meg persze felelőtlenség és árulás és elárultatás is, de minden át van itatva valami szelíd szomorúsággal és bűntudattal.

Ha hasonlítani akarom valamihez, akkor leginkább A Pendragon legendához tudom hasonlítani. Csak amit a Szerb Antal-regény hol halálosan komolyan vesz, hol parodizál, hol mind a kettő,** azt Tokarczuk regénye minden percben komolyan veszi, még ha minden percben vissza is vonja. Nála a visszavonás is komoly és szép. Meg a játék is.

* Én ám nagyon szeretem az Indiana Jones-filmeket. Ha tényleg forgatnak végre egy újat, az elsők között fogok beülni a moziba.
** Én ám még jobban szeretem A Pendragon legendát, mint az Indiana Jonest.

Ezt 2015. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10