Mondhatnám, hogy „ezzel a könyvvel megtörik a hónapok óta tartó sikersorozatom, melynek során sikerült kizárólag olyan könyveket a kezembe venni, amelyek igazán tetszettek” – mondhatnám, de nem volna igaz, mert azért előfordult ebben a pár hónapban is csekélyebb élmény, igaz, elég kevés. Maradjon is így.

Ez azonban nem változtat azon, hogy ez nem az én könyvem. Elismerem, hogy komoly érték, hazájában bizonyára fontos, helyenként érteni vélem azt is, hogy miért, és minden tiszteletem azé, aki nemcsak érti, hanem szereti is. Én viszont mellényúltam, amikor ezt vettem le a polcról. Szomorú, de azért haladtam vele ennyire gyorsan, mert túl akartam lenni rajta. Igaz, nem is hosszú.

Egyes darabjai persze tetszettek. Az elején nem is tudtam eldönteni, hogy ez novellafüzér vagy prózaverskötet, annyira sűrített, költői nyelven van írva. Nehéz volt olvasni (most valahogy nem is volt türelmem hozzá), de néha pillanatokra igazi élményeket nyújtott. Luik szépen ír, ami nem jelenti azt, hogy szépre is írja meg, amit megír. A Szovjetunió részeként létező, diktatúrában fulladozó 60-as évekbeli Észtországban az élet sok minden lehetett, de szép nem.

    A ház mögött, a kertben állítólag van egy öreg, girbegurba almafa, amin nagy, fehér almák nőnek, amelyek úgy világítanak, mint a hold.
    Az almafa alatt van egy talpalatnyi föld, ahol áll az idő. Azt mondják, szabad szemmel is látni, hogy áll. Oda nem esik az eső, s ha valaki mond valamit, ott nem hallatszik.
    Ezen a földdarabon talált Maarja, a halott lánya, egy fehér almát, amit gondolkodás nélkül a kabátja zsebébe dugott, maga sem tudja, miért. Este, amikor kivette zsebéből az almát, kiderült, mi az. Híradás. Az az üzenet, amely nem érkezett meg, amikor a kicsi, elgémberedett lábú lány titkon halott apját várta a svéd hómező szélén.

Különösen erős hatást tett rám, ahogyan a nyelvhasználatról ír – a családtagok titkos nyelvet kénytelenek kitalálni, mert lehallgathatják a telefont, és így a szavak jelentése rendre elcsúszik, újfajta rendszerekbe illeszkedik, amit a szereplők már annyira megszoknak, hogy minden szót automatikusan ebbe a rendszerbe próbálnak beilleszteni. A megértés a tét, az, hogy van-e az embernek esélye felfogni, mi történik vele. Ez aztán lehetetlenné teszi azt is, hogy a bizonyos névtelen nézőpont-szereplő a vonaton hallott beszélgetést megértse. (Minden szereplőnek van neve, kivéve azt, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket. Róla csak annyit lehet tudni, hogy nő.)

Egyáltalán nagyon fontos itt a nyelv szerepe: észt, lett, orosz szavak keverednek össze, neveket cserélgetnek (a fiúknak lánynevet adnak), a Leo, Lion, Lev nevek egyre visszatérnek, és egyszer csak az ember jól meglepődik, hogy Olga néni vagy Kuzminyicsna létező személyek, nem pedig jelek egy titkos családi nyelvben.

Ez tetszett, meg az utolsó pár fejezet, főleg a rendőrségen töltött órák, ahol hirtelen még a hatalom birtokosa is kisemberré vált, családdal és múlttal, beilleszkedve az időbe.

    A céklaleves zubogva fő. A leves sötétvörös gőzölgő szakadékába súlyos, sötét, nemzedékről nemzedékre tovább adott igék hullanak: „Mocsári kutya haza, földi kutya haza, tűzi kutya haza, vízi kutya haza, emberkutya haza, asszonykutya haza, lánykutya haza, fiúkutya haza, vérkutya haza, mind a maga három kölykével!”
    Ezután a takarítónő egészen más, tompa, hétköznapi hangon mondja: „Kész a leves. Lehet enni.”
    A rendőr megdörgöli a szemét a keze fejével, s a meggörbült alumíniumkanállal szófogadón, alázatosan és gépiesen hörbölni kezdi a levest.
    A falon árnyékok ugrálnak. Fogalma sincs, hány óra lehet. Úgy tűnik, mintha három hajdani útonjáró véletlenül összetalálkozott volna egy tűzrakásnál, s az egyetlen, ami összeköti őket, az az átok.

Meg valamiért jólesett a szöveg színhasználata: pirosak, kékek – a színtelenségben, megfoghatatlanságban úgy virítottak, mint… mint a Boribon hét lufija. Komolyan ez jutott eszembe róluk.

Míg gondolatai máshol jártak, szórakozottan az öreg, kobaltkék levesestálat nézegette. A konyha ablakpárkányán áll földdel töltve, amelyben dús, vérvörös ciklámen nő. A sűrű, tarka levelek, a félig kinyílt bimbók és a rideg, merev virágok azt a benyomást keltik, mintha egy piros sírdomb állna az ablakpárkányon. Az ég végtelenségét, a felhőket és a háztetőket csak ezen a humuszos, virágokkal gazdagon díszített sírhalmon keresztül lehet látni.

De úgy általában ez a könyv nem szólított meg. Pedig akartam.

Ezt 2015. március 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8