A magyar fordítás címe: Örökösök. BBC-sorozat is készült belőle, Pusztaház örökösei címmel. 

Új értelmet kapott számomra a „szappanopera” szó. Persze eddig is ismertem az eredeti értelmét, de nem éltem át belülről azt a helyzetet, amelyben pont a szappanról nevezték el ezeket az éktelen hosszú, kanyargós cselekményű, gyakorlatilag bárhol abbahagyható, majd újra folytatható műveket.* Azt is tudtam, hogy a műfaj sokkal régebbi a rádiónál-televíziónál, a XIX. század írói például szenvedéllyel művelték, folytatásos regények formájában, amiknek minden fejezetét függővéggel lehetett zárni, az egészet pedig addig nyújtani, amíg nem szégyellték (meg amíg újabb regényötletük nem támadt, amivel még többet lehetett keresni). De olyan még nem fordult elő, hogy egy Dickens-regényt direkt azért kezdjek el, hogy főzés vagy vasalás közben kirakjam a lakás közepére a számítógépet, bekapcsoljam a hangoskönyvet, azt' hadd szóljon. És persze, hogy működik, hiszen erre (is) készült.** 

A regénynek körülbelül az ötödik oldalán járva már tudtam, hogy bármennyire is szubjektív benyomásokat fogalmaztam meg az első kötetről írt bejegyzésemben, az elvárásaim egyáltalán nem voltak túlzóak. Ott azt írtam, hogy aki Rejtőt veszi mintának, azt én tisztelem, de azzal szigorú is vagyok, mert magának teszi magasra a mércét. Ezt az első kötet nem ugrotta meg. A második igen. 

Itt nem egyszerűen komikus stílusban mesélnek el egy egyébként nagyrészt komolyan vett (kisebb részt parodisztikus) küldetéstörténetet. Itt, a második kötetben, a komikusság jelen van a helyszínekben, a cselekményfordulatokban, és egynél több szereplőben. Sokkal változatosabb, izgalmasabb. 

Újraolvasás vége. 

Annak idején a dömpingben nem sokat sikerült befogadni belőle (ég áldjon, vizsgaidőszak, vissza ne gyere), leginkább a nyomasztó hangulatára emlékeztem. Azért szedtem elő újra, mert Hölderlin életműve rajta van Hamvas Béla százkönyves listáján (ld. a címkét), meg azért, mert valamelyik másik mostanában összeszedett olvasmányomban említik, és a klasszikusok átismétlése nem szokott ártani. Általában rájövök, hogy húsz év elteltével már nem is olyan nyomasztó, ellenben több érdekességet észreveszek benne. 

Igazam is lett. 

Nem rossz ez, ha kivonjuk belőle a sóhajokat és könnyeket. De néha még azokkal együtt is egész olvasható.

Nem akarok itt most mindenre kiterjedő filmelemzést írni, csak egy kósza ötlet nyomán keletkezett gondolatmenetet írok le. Nyomkövetés közben ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy nem is olyan kósza az az ötlet, és nagyon is sok értelme van. Avagy: hányszor megesik, hogy amit ötvenszer látott az ember, arról hirtelen rájön, hogy ötvennél (de még száznál is) sokkal több van benne!

Élmény volt ezt így Hermész Triszmegisztosszal együtt olvasni. Isten őrizz, hogy bárkinek ajánljam – őszintén: én nem igazán értem, hogy tudták ezt annak idején eladni –, de nem hiába választottam Szepes Máriát tavaly irodalmi nagymamámnak:* én az egész zavarosságával együtt több ponton is tudtam kapcsolódni a történethez is, a világháttérhez is. Máskor is szívesen viszem a szerző műveit hosszabb vonatutakra. Is.

Ez a XXV. századi Föld még az alternatív világokon belül is annyira alternatív, hogy a tudományos hátterének megalkotásához bőven kellettek a természettudományokon kívül okkult tudományok is. Szépen kiegyensúlyozza egyébként egymást a kettő, ahogy a Raguel hét tanítványában is. Az atomfizika vagy az antianyag végül is van (vagy volt a hetvenes években) annyira megfoghatatlan, mint az anyagba leszálló lélek. 

Elég gyakran előfordul velem, hogy sorozatokat elkezdek, aztán – bár továbbra is érdekel – valamiért bizonytalan időre elnapolom a folytatást. Aztán általában folytatom, de ehhez olykor akár évek kellenek. Mit csináljak, túl sok érdekes könyv van a világon. Mivel tudom, hogy a szerző elsősorban regénysorozatairól ismert (az egyikbe bele is kezdtem, csak hát... lásd fent), most szándékosan novelláskötetet választottam tőle. Azzal biztosan nem járok így.

Az más kérdés, hogy a kötet tizenhárom novellája között olyan is akad, amelyik egyik vagy másik sorozat ismerete nélkül nehezebben érthető. Nem lehetetlen átlátni a szereplők kapcsolatait, mert a téma általános érvénye segít az értelmezésben, de azért számít is a novella az olvasó előismereteire. (Egyébként a „Scar első bálja” éppen az általam elkezdett sorozat világába illeszkedik.) A többi szöveg egy-egy külön világot épít fel, akár a Földön, akár elvont-mitikus közegben.

A magyar fordítás címe: A Szigetvilág varázslója.

Ismerd meg önmagad – és tanuld meg visszafogni, ha jót akarsz. 

A Gyűrűk Ura és a Narnia-ciklus mellett Le Guin ifjúsági regénysorozata is a mai fantasyirodalom megalapozói közé tartozik; bár engem sokkal inkább emlékeztetett A Végtelen Történet világára, még akkor is, ha esélyes, hogy se Le Guin nem olvasott Endét, se fordítva, ellenben mindketten ismerték és használták a távol-keleti vallások filozófiai hátterét. Amikor belefogtam, nagyjából annyit tudtam róla, hogy ügyesen bánik a nézőpontokkal. No meg nyilván azt, hogy A sötétség balkeze 2024 csúcspontjai közé tartozott. 

Klasszikusok ritkán okoznak nekem csalódást, főleg, ha szerepelnek a Hamvas Béla listáján. Baudelaire verseit olvasva most mégis ezt tapasztaltam. Vagy nem lett volna szabad ilyen töménységben fogyasztani* a Fleurs du malt, vagy a francia szókincsem hiányosságai okozták a problémát, vagy a felolvasó** stílusa nehezen viselhető. Mert, ahogy francia regényekkel szoktam, ezt is párhuzamosan olvastam és hallgattam. Így hatékonyabban gyakorlom a nyelvet.

A kedvenceim (Kapcsolatok, A macskák, Az utazás) így is hatottak természetesen, és néhány másik is csatlakozott még hozzájuk. De összességében most nem találtam meg benne azt, amiért annyian rajongtak, sem azt, amiért közerkölcs elleni vétségért beperelték, és egyúttal reklámot csináltak neki. Nyilván a saját korában sokkal nagyobbat ütött, ezt természetesen megértem, ahogy azt is, hogy alacsonyabban volt az ingerküszöb.

Szigorú voltam ezzel a könyvvel, mert magasra tette a mércét. 

Én mindenkit szeretek, aki Rejtő Jenő életművét érdemének megfelelően kezeli, és nem epigon módra, hanem egyedi variációkkal, ám az eredetit tiszteletben tartva követni igyekszik. Különösen azokat szeretem, akik hozzám hasonlóan Az ellopott futárt (itt írtam róla) helyezik a középpontba. Azért választottam éppen ezt a Goldenlane-regényt az életművel való ismeretségem kezdetének, mert nemcsak azt tudtam, hogy a szerző tudatosan folytatja a rejtői humort, hanem azt is, hogy ebben a regényében az egyik főszereplőnek Prücsök volt a modellje.

Nagyot ment tavaly a regény magyar fordítása (címe: Horgok, Pék Zoltán munkája), sokan emlegették, végül én is sort kerítettem rá, bár nem voltam biztos benne, hogy az én műfajom. 

Részben nem is tévedtem, mert a kerettörténet valóban nem az, ellenben a betéttörténet, az annál inkább. Ez ugyanis nem egy regény, hanem igazából kettő, nagyon ügyes elbeszéléstechnikával egymáshoz illesztve.