William Blake szöveget és képet szintetizáló, látomásos művészete méltó kiállítást kapott a Szépművészeti Múzeumban. Kétnyelvű versszövegek, kiállított, kivetített, animált, falra nyomott metszetek és festmények, továbbá színészek hangja teszi nemcsak hiánypótlóvá, hanem egyedülállóvá is a tárlatot. Ahhoz az alkotóhoz illővé, aki a szélsőségek egymáshoz közelítését tartotta egyik fő feladatának. 

A kiállításról írt kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nagyon érdekes, nagyon eredeti fantasykísérlet volt, a maga korában (XIX. század legeleje) meg főleg. Még a műfaj nem is létezett, de a német romantikusok már nagyban művelték. Sajnos nem tudta befejezni a szerzője; még sajnosabb, hogy nagyjából ott szakadt félbe, ahol a bűvös-bájos, de mégiscsak realisztikus történet elkezd átmenni fantasztikusba. Azt, hogy mivé vált volna később, abból lehet tudni, hogy a szerző legjobb barátja, aki annak idején kiadta, a következő részekről készült jegyzeteket is kiadta a regénnyel együtt, plusz a szerzővel folytatott beszélgetéseket. 

Úgy tudom, a kritika a trilógia befejező részét tekinti a három kötet közül a legjobbnak. A kritikával semennyire nem értek egyet. Méltó lezárása a trilógiának, és szintén nagyon inspiráló darab, de annyira túl van írva, hogy még csak utol sem éri az első vagy a második részt, nemhogy lehagyná. 

Mereskovszkij nem tette meg azt a szívességet az utókornak, hogy legalább megpróbáljon címet adni a trilógiájának. A Megváltás-trilógia, amivel az utókor próbálkozott, nem rossz cím, vagy legalábbis nem félrevezető. Igaz, hogy pont a magyar olvasónak nem biztos, hogy szüksége van erre, mivel általam a mai napig nem értett módon a trilógia első és harmadik kötetét fordították magyarra, a másodikat soha. Úgyhogy a magyar olvasónak, hacsak be nem szerzi a második részt angolul, németül vagy oroszul, esélye nincs látni az összefüggéseket. Mondjuk, az igaz, hogy a harmadik rész akár önmagában is értelmezhető. 

Üdvözlendő, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több olyan színvonalas kiadvány lát napvilágot magyar nyelven, amely a populáris kultúra működésével foglalkozik, akár gyakorlati (pl. írástechnikai), akár elméleti (pl. műértelmezési) oldalról. Ezeknek a kiadványoknak köszönhető az is, hogy az irodalmi közvélemény egyre inkább értékének megfelelően tudja kezelni a populáris regisztert.

Önmagában az is jelzi már a sajátos magyarországi helyzetet, hogy egy 2024-ben megjelenő, populáris kultúrával foglalkozó kötet előszavában még le kell szögezni: a fantasztikus helyek a saját világunkból fakadnak, és egyáltalán nem arra valók, hogy általuk elmeneküljünk a valóság elől (7–8.). Éppen ellenkezőleg: „megvalósítani csak azt lehet, amit először el tudunk képzelni” (9.). Ezért a kötet mindegyik tanulmánya összekapcsolja azt az igényt, hogy fiktív alkotások tereiről beszéljen, és azt, hogy közben az olvasók által megtapasztalható terek tulajdonságait is tudatosítsa, csak éppen a megszokottól eltérő nézőpontokból.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget szerzői jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Világra szóló alapötlet, hol zseniális, hol kritikán aluli megvalósítással. 

Kevés dolgot találok annyira inspirálónak, mint a komikus klasszikusokat. Egyszerre van jelen bennük a hagyomány és annak a kritikája, egyszerre a tiszteletre méltóság és a felforgatás. Arsène Lupin figurája még a legrosszabb pillanataiban is ezt az összetettséget adja; ajándék a francia kultúrának, amit bolondok lennének nem használni. A 2021-ben indult Lupin című Netflix-sorozatban (vagy legalábbis annak legjobb epizódjaiban) rendkívül ügyesen keltették életre Maurice Leblanc mestertolvaját, és kapcsolták össze a XXI. századi Párizzsal. Együtt van itt minden: színészi játék, háttér, izgalom és a ráismerés öröme. Csak sajnos nem minden epizódban sikerült a forgatókönyvíróknak megütni a saját mércéjüket. 

Ursula K. Le Guin sorozatai is azok közé fognak tartozni számomra, amelyeket akármikor elő lehet venni, bármelyik kötetet el- vagy újraolvasni, mert elég izgalmasak ahhoz, hogy akár tömegközlekedésre, akár pihenésképpen elővehessem, és elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy ne csak ki, hanem be is kapcsoljanak. Mint ifjúsági regényekkel, valóban jobb lett volna kamaszként megismerkednem velük. Sajnos akkor nem találtam rájuk, bár így sem panaszkodhatom a felhozatalra. 

Akartam szeretni ezt a könyvet, de sajnos nem igazán sikerült. Nehéz is írnom róla, mert egyáltalán nem tartozom a célcsoportjába. Olvasok sci-fit, űroperát is, csakhogy nem pusztán a cselekmény kedvéért, ez a regény pedig erősen cselekményközpontú. A fordulatok láthatóan jól ki vannak találva, van benne nyomozás, üldözés, világmegmentés a legjobb fajtából: amikor az ember csak úgy tudja megoldani a magánéleti baját, ha közben a közösségen is segít. Kalandtörténetként sokáig működik is a szöveg, humora is van, legfeljebb nem nekem való. Azért elég sokáig lekötött; sajátos módon az eleje és a vége nem, de a közepe igen.* 

Folytatni fogom a sorozatot, mert az első kötet mutatja, milyen jó író volt Leblanc, és ennek a kötetnek (Arsène Lupin contre Herlock Sholmès) a novellái is ötletesek, de semmi több. Az egész meg nem közelíti az első kötet színvonalát. Nyelvgyakorláson kívül kb. semmire nem jó, ráadásul arra is csak felerészt, mert hangoskönyvként sem érvényesül. 

Fontos könyv, Rejtő Jenővel foglalkozóknak alap. Végigolvasni nem könnyű, hiszen jó része szakszöveg, kihagyni mégsem érdemes. Még akkor sem, ha valaki csak az őt érdeklő részeket olvassa végig alaposan, vagyis tanulmánykötetként kezeli. Mert lehet úgy is kezelni, bár nem éppen az. Szerkesztője, Thuróczy Gergely emlékkönyvnek hívja; valószínűleg ez a leghasználhatóbb kifejezés. Műfajhibrid – annak minden előnyével és nehézkességével. De mi lehetne más? Hiszen olyan témát állít a középpontba, amellyel még ma is méltatlanul keveset foglalkoznak (pedig nagyságrenddel többet, mint amikor szakdolgoztam belőle), így pedig többféle hiányt is pótolnia kell. 

Jó érzés látni, hogy misztikumra/misztikára is van igény a populáris kultúrában, méghozzá nem is (csak) felszínes módokon. Hogy egy ennyire faék egyszerűségű történetet fel tudnak dolgozni úgy, hogy annak egyszerre van rendkívül ötletes látványvilága és ügyesen összerakott gondolati tétje. Hogy egy filmet, amelyikben levitál a köpeny, pajzs nő az ember kezéből, és át lehet mászkálni a tükrökön, elvont értelemben egész realisztikusra (!) sikerül megcsinálni, miközben többféle értelemben is belép a világába a misztika. Nem utolsósorban van valami jólesően kedves humor a főszereplő ábrázolásában, ami a realisztikusságot is erősíti, mert mindig a néző emlékezetébe idézi, hogy a nagy-nagy mágus elsősorban gyarló ember.