Akartam szeretni ezt a könyvet, de sajnos nem igazán sikerült. Nehéz is írnom róla, mert egyáltalán nem tartozom a célcsoportjába. Olvasok sci-fit, űroperát is, csakhogy nem pusztán a cselekmény kedvéért, ez a regény pedig erősen cselekményközpontú. A fordulatok láthatóan jól ki vannak találva, van benne nyomozás, üldözés, világmegmentés a legjobb fajtából: amikor az ember csak úgy tudja megoldani a magánéleti baját, ha közben a közösségen is segít. Kalandtörténetként sokáig működik is a szöveg, humora is van, legfeljebb nem nekem való. Azért elég sokáig lekötött; sajátos módon az eleje és a vége nem, de a közepe igen.* 

Folytatni fogom a sorozatot, mert az első kötet mutatja, milyen jó író volt Leblanc, és ennek a kötetnek (Arsène Lupin contre Herlock Sholmès) a novellái is ötletesek, de semmi több. Az egész meg nem közelíti az első kötet színvonalát. Nyelvgyakorláson kívül kb. semmire nem jó, ráadásul arra is csak felerészt, mert hangoskönyvként sem érvényesül. 

Fontos könyv, Rejtő Jenővel foglalkozóknak alap. Végigolvasni nem könnyű, hiszen jó része szakszöveg, kihagyni mégsem érdemes. Még akkor sem, ha valaki csak az őt érdeklő részeket olvassa végig alaposan, vagyis tanulmánykötetként kezeli. Mert lehet úgy is kezelni, bár nem éppen az. Szerkesztője, Thuróczy Gergely emlékkönyvnek hívja; valószínűleg ez a leghasználhatóbb kifejezés. Műfajhibrid – annak minden előnyével és nehézkességével. De mi lehetne más? Hiszen olyan témát állít a középpontba, amellyel még ma is méltatlanul keveset foglalkoznak (pedig nagyságrenddel többet, mint amikor szakdolgoztam belőle), így pedig többféle hiányt is pótolnia kell. 

Jó érzés látni, hogy misztikumra/misztikára is van igény a populáris kultúrában, méghozzá nem is (csak) felszínes módokon. Hogy egy ennyire faék egyszerűségű történetet fel tudnak dolgozni úgy, hogy annak egyszerre van rendkívül ötletes látványvilága és ügyesen összerakott gondolati tétje. Hogy egy filmet, amelyikben levitál a köpeny, pajzs nő az ember kezéből, és át lehet mászkálni a tükrökön, elvont értelemben egész realisztikusra (!) sikerül megcsinálni, miközben többféle értelemben is belép a világába a misztika. Nem utolsósorban van valami jólesően kedves humor a főszereplő ábrázolásában, ami a realisztikusságot is erősíti, mert mindig a néző emlékezetébe idézi, hogy a nagy-nagy mágus elsősorban gyarló ember. 

Nagyon hasznos szövegegyüttes, nem csak misztika/ezotéria iránt érdeklődőknek. Hamvas listája miatt olvastam, mi másért, de valószínűleg előbb-utóbb magamtól is megtaláltam volna. Akár azért, hogy jobban el tudjak mélyedni misztikus irodalmi tanulmányaimban, akár írói továbbképzésként.* 

A magyar fordítás címe: Örökösök. BBC-sorozat is készült belőle, Pusztaház örökösei címmel. 

Új értelmet kapott számomra a „szappanopera” szó. Persze eddig is ismertem az eredeti értelmét, de nem éltem át belülről azt a helyzetet, amelyben pont a szappanról nevezték el ezeket az éktelen hosszú, kanyargós cselekményű, gyakorlatilag bárhol abbahagyható, majd újra folytatható műveket.* Azt is tudtam, hogy a műfaj sokkal régebbi a rádiónál-televíziónál, a XIX. század írói például szenvedéllyel művelték, folytatásos regények formájában, amiknek minden fejezetét függővéggel lehetett zárni, az egészet pedig addig nyújtani, amíg nem szégyellték (meg amíg újabb regényötletük nem támadt, amivel még többet lehetett keresni). De olyan még nem fordult elő, hogy egy Dickens-regényt direkt azért kezdjek el, hogy főzés vagy vasalás közben kirakjam a lakás közepére a számítógépet, bekapcsoljam a hangoskönyvet, azt' hadd szóljon. És persze, hogy működik, hiszen erre (is) készült.** 

A regénynek körülbelül az ötödik oldalán járva már tudtam, hogy bármennyire is szubjektív benyomásokat fogalmaztam meg az első kötetről írt bejegyzésemben, az elvárásaim egyáltalán nem voltak túlzóak. Ott azt írtam, hogy aki Rejtőt veszi mintának, azt én tisztelem, de azzal szigorú is vagyok, mert magának teszi magasra a mércét. Ezt az első kötet nem ugrotta meg. A második igen. 

Itt nem egyszerűen komikus stílusban mesélnek el egy egyébként nagyrészt komolyan vett (kisebb részt parodisztikus) küldetéstörténetet. Itt, a második kötetben, a komikusság jelen van a helyszínekben, a cselekményfordulatokban, és egynél több szereplőben. Sokkal változatosabb, izgalmasabb. 

Újraolvasás vége. 

Annak idején a dömpingben nem sokat sikerült befogadni belőle (ég áldjon, vizsgaidőszak, vissza ne gyere), leginkább a nyomasztó hangulatára emlékeztem. Azért szedtem elő újra, mert Hölderlin életműve rajta van Hamvas Béla százkönyves listáján (ld. a címkét), meg azért, mert valamelyik másik mostanában összeszedett olvasmányomban említik, és a klasszikusok átismétlése nem szokott ártani. Általában rájövök, hogy húsz év elteltével már nem is olyan nyomasztó, ellenben több érdekességet észreveszek benne. 

Igazam is lett. 

Nem rossz ez, ha kivonjuk belőle a sóhajokat és könnyeket. De néha még azokkal együtt is egész olvasható.

Nem akarok itt most mindenre kiterjedő filmelemzést írni, csak egy kósza ötlet nyomán keletkezett gondolatmenetet írok le. Nyomkövetés közben ugyanis nagyon hamar kiderült, hogy nem is olyan kósza az az ötlet, és nagyon is sok értelme van. Avagy: hányszor megesik, hogy amit ötvenszer látott az ember, arról hirtelen rájön, hogy ötvennél (de még száznál is) sokkal több van benne!

Élmény volt ezt így Hermész Triszmegisztosszal együtt olvasni. Isten őrizz, hogy bárkinek ajánljam – őszintén: én nem igazán értem, hogy tudták ezt annak idején eladni –, de nem hiába választottam Szepes Máriát tavaly irodalmi nagymamámnak:* én az egész zavarosságával együtt több ponton is tudtam kapcsolódni a történethez is, a világháttérhez is. Máskor is szívesen viszem a szerző műveit hosszabb vonatutakra. Is.

Ez a XXV. századi Föld még az alternatív világokon belül is annyira alternatív, hogy a tudományos hátterének megalkotásához bőven kellettek a természettudományokon kívül okkult tudományok is. Szépen kiegyensúlyozza egyébként egymást a kettő, ahogy a Raguel hét tanítványában is. Az atomfizika vagy az antianyag végül is van (vagy volt a hetvenes években) annyira megfoghatatlan, mint az anyagba leszálló lélek.