Beavatás-történet, mint a többi általam ismert Meyrink-regény, de sajnos messze nem ugyanaz a színvonal. Egy-két emlékezetes mellékszereplője menti meg, valamint az a sanda gyanúm, hogy Szerb Antal tulajdonképpen ennek (is) a paródiáját írta meg A Pendragon legendában (újra kéne már olvasni azt is). Ja, és természetesen egy fantasztikus prágai kirándulás emléke.

Pedig pont az a fajta elborult katyvasz, amit egyébként szeretek. A Gólemért rajongtam, A zöld arcnak kizárólag a fordítását kifogásoltam, egyébként az összes sutaságával együtt bűbáj. A Nyugati Ablak Angyala (csupa nagybetűvel kell írni, mert ez az angyal neve) ugyanazt a trükköt alkalmazza, mint az egy évtizeddel korábbi kettő, csak sajnos jócskán veszítve a kreativitásából.

Egy filmrendező számára mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint olyan regényt adaptálni, amelyben előbb-utóbb minden karakterről és cselekedetről eldönthető, hogy jó vagy rossz. Ugyanakkor mi sem tűnhet nehezebbnek, mint olyan regényt adaptálni, amely köré kultusz fonódott, és amely számos más, adott esetben szintén kultikus mű alapjává vált. Denis Villeneuve ezt a kettős feladatot vállalta, amikor megfilmesítette Frank Herbert Dűnéjét, jobban mondva annak első szakaszát. 

A végeredmény nem hibátlan, de értékes alkotás. Külön ki kell emelnem, hogy a film nagyon pontosan jeleníti meg a regénynek egy olyan vonását, amelyhez más rendezők nem akartak (vagy nem mertek) hozzányúlni: azt, hogy a középpontban álló hős, akinek a legnagyobb jót kellene képviselnie, a saját hősi/messiási voltában látja meg a legnagyobb rosszat.

A filmről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A regényről korábban blogbejegyzést írtam, itt találjátok.

Fogalmam sincs, mitől szólt éppen ez a könyv akkorát 1936-ban,* hogy milliós példányszámokban adták el, és több mint tíz nyelvre fordították le, de hogy engem tíz perc alatt megvett magának, az tuti. És azt már meg tudom magyarázni, hogy miért.

Nem öregedett ez semmit. Pedig semmi mást nem csinál, csak elmeséli néhány kisember életét és szövevényes viszonyait, akik a két világháború között megpróbáltak a hazájukon kívül boldogulni. De azt olyan ügyesen teszi, hogy az ember folyamatosan késztetést érez arra a „csak még egy fejezet”-re. Ráül a mondatok hátára, azt' viszik magukkal. Pedig van ám súlya a történetnek. Csak éppen annyi, mint az olvasóénak. Különösen, ha ő maga is külföldön élő magyar, vagy ismer külföldön élő magyarokat. És hát az manapság se kevésbé sanszos, mint kilencven éve. És kilencven éve is úgy volt friss, hogy közben valami nagyon ősit mutatott meg. 

Järventaust olvasok. 

„– (…) Ruokeroban voltam egy téli este, rénszarvasokat kerestem. Az éjszakát az erdőszélen, a hegy lábánál töltöttem, sok fa került ottan. Tüzet raktam s lefeküdtem a tűz mellé, amikor a hegy alatt valami szánt hallottam… Kongott a kolomp, csörömpölt a szán, ahogy a hajtó lefelé hajszolta a lejtőn csakúgy süvöltött. Csodálkoztam, ki az a veszett, aki olyan sebesen mer hajtani… hozzá olyan helyen… Fölkeltem, hogy lássam. A hegy egészen előttem emelkedett. Akkor látom, miféle szán siklik lefelé a lejtőn… Egy férfi ül a szánon, fejében piros, négycsücskű sapka… a kolomp szól… De rént nem látok… nem én, akárhogy nézem… A hajtó a tűzhelyemhez közeledik… egészen mellettem hajt, alig öt ölnyire a fejemtől… És megismertem Staalo-Oulát. Menetközben bólintott a fejével… és eltűnt a völgyben… Sokáig láttam a fák között… A rénkolomp szólt, de rénszarvas nem volt… Azon az estén három nyelven hadartam a Miatyánkot: finnül, lappul, meg ruijai nyelven… És jó, hogy megtehettem, mert másként elvitt volna a fene…” (142. oldal, Kodolányi János fordítása)

Mit csinál a trickster? Ravaszkodik, lázad, szabályokat von kétségbe, amivel tönkreteszi saját magát vagy másokat, de az is lehet, hogy újraalkotja a világot. Hazudik és igazat mond, határokat nyit meg, belakja a senki földjét. Közben pedig gyermekvédelmi gondoskodásban élőknek segít fennmaradni. Legalábbis ami Zalka Csenge Virág legújabb mesekönyvének sok-sok tricksterszereplőjét illeti.

Zalka Csenge legújabb mesekönyvéről írtam kritikát a KULTerre. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Van annak egy „fílingje”, ha az ember elmondhatja magáról, hogy „Petőfi-thrillert olvastam, mér, te nem?” 

Mondtak már nekem olyat is, hogy azért olvassam el, hogy ha felszállok egy zsúfolt buszra, elmondhassam, hogy olvastam egy könyvet, amit az egész buszon rajtam kívül senki. Ez persze önmagában nem motivált volna (A hóhér kötele nélkül is több rendben elmondhatom ugyanezt, csak tessenek itt oldalt rákattintani a „világolvasás” címkére), de azért egy idő után csak hatott a magyar szakos becsület, meg a másoktól hallott pozitív visszajelzések.

(Igazából azt nem értem, miért nem kellett nekem ebből annak idején vizsgázni. Bezzeg abból a szörnyű Bácsmegyeyből kellett. Petőfi egyik kedvenc regénye volt. Azt' így fogjak hozzá ahhoz, amit ő írt.)

Pedig nem kellett volna tőle fáznom.

Színvonalas, tartalmas szórakozás. Lydia Kwa úgy ír kalandregényt, ahogyan én szeretem. 

Ami a szingapúri szerzőket illeti, nincsenek elkényeztetve a világolvasók. Ő is csak félig az, mármint hogy ott született, ott nőtt fel (bár ma már Kanadában él), és nyilvánvalóan távol-keleti felmenői vannak – de ennyi éppen elég volt nekem. Még akkor is, ha sajnos pont Szingapúrról semmi nem derül ki a regényből. (Legfeljebb átvitt értelemben, a jelenségről, amelyet képvisel.*) Cserébe bővelkedik kínai mítoszokban, művészetben, filozófiában és mágiában, háttérben a kora középkorral, a regény végén csinos forráslistával.

Bár az utószó kijelenti, hogy inkább fikció ez, mint történelmi regény, én hajlamos vagyok hitelesnek tekinteni a hátteret. Lehet, hogy az adott történelmi alak nem pont olyan jellemvonásokkal bírt, és jó eséllyel nem mágikus segítséggel tört egyeduralomra, de létezett, akkor létezett, azoknak a személyeknek a társaságában létezett, továbbá ugyanabban az időben úgy nézett ki Csangan (Chang'an),** ott volt a piac, és olyan foglalkozású emberek jártak oda. Sőt, ami a mágiát (és mitológiát) illeti, éppenséggel olyan lényekben hittek a kora középkori Kínában. Az alapötletet szolgáltató klasszikus novellát én is ismerem, ebből a kötetből való. 

Újraolvasás vége, a filmre készülve. 

Nem véletlenül lett ez klasszikus: legalább annyira képes általános érvénnyel hatni, mint amennyire a saját korát képviselni.

Egyáltalán nem pusztán azért aktuális 2021-ben is, mert szó szerint égető problémává vált a vízhiány, az elsivatagosodás, amelyet Herbert olyan érzékletesen tud megjeleníteni, hogy az embernek ingere támad kimenni a Tiszához, megnézni, megvan-e még.

Ez az ábrázolásmód önmagában is olyan felkészültséget és kreativitást igényelt, hogy azt csak csodálni tudom. Mégsem kizárólag ezáltal hat. 

A szokásostól némiképp eltérő ajánló következik.

Nem a filmről akarok írni, hanem arról, hogy mire való ez az iszonyat, kiknek ajánlom – de nagyon! –, és hogyan érdemes hozzáfogni. Hogy kevesebb szenvedés legyen a Földön.

A történetről jó eséllyel mindenki hallott, legalább fél füllel: három gyerekkülsejű felnőtt színésznőt beöltöztetnek tizenkét éves kiskamasznak, és álprofilokat hozatnak létre velük különböző közösségi oldalakon, hogy láthatóvá és dokumentálhatóvá váljon, hogyan hálózzák (szó szerint) be áldozataikat az interneten ténykedő szexuális ragadozók. Pillanatok alatt, nagyon rafinált módszerekkel. Mondom, hogy iszonyat. Még akkor is, ha ezúttal az sétál bele a csapdába, aki rendszerint másokat szokott csapdába ejteni. Többet nem is szeretnék írni róla, a stáb tagjai is többször kiborultak közben, még a kamerák előtt is. Némelyik kiborulást a hitelesség kedvéért benne is hagyták. 

Miért ajánlom mégis? (Némi malíciával mondhatnám, hogy azoknak a legjobban, akik azt gondolják, hogy az ő környezetükben ilyesmi nem fordulhat elő.) Azért, mert szavakat ad nekünk. Hatékony segítséget nyújt abban, hogy mi is segíthessünk másokon. Ugyanazt teszi tehát, mint amit ez a kiadvány is – amelyet nem lehet eleget dicsérni –, csak kicsit más területen. 

Engem minősít, de azt a kifejezést, hogy „folk horror”, 2021-ben hallottam először, előtte azt se tudtam, hogy létezik. Mint utóbb kiderült, nem is értettem pontosan, hogy micsoda, és csak azt hittem, hogy értem. 

Mentségemre azt tudom felhozni, hogy nem is olyan sokkal régebben találták ki. (Mármint a kifejezést, nem a műfajt.) Meg hogy a horror műfaja úgy általánosságban addig érdekelt annak idején, amíg A halálsoron végére nem értem (igaz, hogy kétszer is), és meg kell vallanom, hogy azt a világnagy Ragyogást már untam. Lovecrafttal ifjan nem tudtam mit kezdeni, húsz évvel később bejött nekem, de ugyanolyan szívesen fognám a kezembe akármelyik Brontët vagy Gogolt, ha borzongani akarok. 

Azt' most nem kiderül, hogy én vagyok a trendi? 

Komolyan ilyen érzésem volt, amíg ezt a vadonatúj, alig pár hete kijött antológiát forgattam. Hogy ezek csináltak egy horrorműfajt direkt nekem. Most már értem, miről van szó, és lentebb el is magyarázom, mi az a folk horror pontosan.