Ezt a jó meleg szombatot direkt arra találták ki, hogy kiránduljon az ember. Például spontán túrát tegyen a Józsefvárosban. Kedves budapesti barátnőm és én először csak a Práter utcai szobrot akartuk megnézni, aztán… végigjártuk A Pál utcai fiúk helyszíneit. És rengeteget gyalogoltunk, mivel nem fértünk fel a metrópótlóra.

A Piros Ribizli és a Kék Ribizli után most a Bajszos Ribizli is megérkezett! :)

Most látszik igazán a koncepció, amely a három népmese-gyűjteményt egyetlen egységbe rendezi. Lehet mondani, hogy voltaképp egyetlen mesekönyvet kaptunk három részben.

Az első könyv saját népmesekincsünk ismeretlen vagy alig ismert darabjait szedi sorra, a nyelvterület minden részéről. A második a világ sok-sok más népének meséi közül válogat. A harmadik pedig – hidat ver a kettő közé. Bemutatja azokat a szövegeket, amelyekben megtalálható egy-egy gyerekkorunk óta jól ismert mintázat; új szereplőkkel, újfajta varázstárgyakkal, megváltozott viszonyokkal, ebből következően meglepő cselekményfordulatokkal.

Az a tíz pont pediglen így jött ki:

Az, hogy egy anyanyelvén író manysi (régebbi nevén vogul) költő verseit kétnyelvű kiadásban megjelentetik Magyarországon, a szerző illusztrációival, valamint a végén szójegyzékkel, manysiul tudók nyersfordításai alapján készült műfordításban, az önmagában legalább húsz pont a tízből.
Az, hogy a versek nagy része népköltészeti ihletésű, plusz két pont, mert azt szeretem.
Az, hogy a többi vers vallomásos vagy didaktikus, jól leviszi a pontszámot, mert azt nem szeretem. Vállalom.
A fordítói módszer meg még tovább. Azt is vállalom. Elfogadom, hogy ez érvényes fordítói stílus, csak nekem nem tetszik.

Azt hiszem, az összes manysi költő legfőbb problémája lehet (már a kisebbségi helyzetből következő problémákon túl), hogy hogy törjön ki Juvan Sesztalov árnyékából. Szvetlana Gyiniszlamovának meg főleg, mivel ő pont Sesztalovból írta a disszertációját. Az, hogy ő is népköltészeti alapokon alkot, ahogy a példaképe, de másképpen, már önmagában dicsérni való teljesítmény.

Így kell olyan fantasyt írni, amely nem eltávolít a mindennapi életünktől, hanem – ha áttételesen, ha kiforgatva is – kifejezi azt. Az alternatív világ arra való, hogy látványosabban kiemelje a mi világunk önellentmondásait, konfliktusait, apróbb és nagyobb gonoszságait. 

Tér: valószínűleg a Skandináv-félsziget nyugati partvidéke. Idő: néhány hónapnyi szelete egy elképzelt jövőnek. Alapprobléma: aki el akar utazni arról a helyről, ahol született, belehal. Kivéve, ha teherben van. Ha nem tud teherbe esni az illető, például mert nincs méhe, akkor így járt. 

Adott tehát egy jókora csoport a társadalmon belül, amelynek 1 db biológiai adottsága lehetővé teszi, hogy néhány hónapig szabadon mozoghasson – és mivel senki nem emlékszik olyan időre, amikor ez a mozgási lehetőség ne létezett volna, öröktől fogva valónak és kiváltságnak tekintik. Hiába, hogy az egyén nem tett érte semmit, még sincs, ami hatékonyabban előmozdítaná a karrierjét. 

Azért, mert ahhoz, hogy bárki összerakjon egyet, nem igazságra van szükség, hanem olvasottságra. Pontosabban: vonzó történetminták ismeretére. Nem is kell túl sok. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne bármelyik elméletnek akár igaza is. Minden további nélkül, miért ne? Csakhogy annyi minden „mása” van még egy ilyen elméletnek az igazán kívül, hogy az a bizonyos igaz pikk-pakk el tud tűnni. Például azért, mert – különösen, ha túl egyszerű – hamar kényelmetlenné válik azok számára, akik inkább játszani akarnak. Igaza van Huizingának: az embert nem sapiensnek, hanem ludensnek, játékosnak kellene nevezni. És itt eszetekbe se jusson holmi komolytalan, bájos bolondságra gondolni. Az ilyen játék ölni és nyomorítani tud. Szokott is. Elég gyakran. 

Újraolvasás vége. 

Na, ezt várom én el egy 1001-listás könyvtől. Hogy fordítsa ki az ember életét a négy sarkából egy kicsit. Még második olvasás után is, sőt akkor igazán. Hogy ne mondhassa: olvastam, de minek. 

Azért olvasod, barátom, hogy bölcsebb legyél. Leszel is, ne félj. Akár érted azt a töméntelen kulturális utalást, akár nem.

We have a Hulk. 

Némiképp rendhagyó bejegyzés következik. Főleg azért, mert több kérdést nyitva fogok hagyni. Nagyon fogok örülni a válaszoknak.  

Egy időben elég sok szuperhősfilmet néztem, aztán olyan hét-nyolc éve leálltam. Most próbálom pótolni a lemaradást, és szembesülök azzal, hogy milyen irdatlan mennyiségű új film (főleg Marvel) halmozódott fel a közelmúltban. Ezzel kapcsolatos az első kérdés, amelyet nyitva hagyok: vajon miért ilyen népszerű ma a szuperhős-szerep? 

Pont ilyenek miatt akartam régész lenni gyerekkoromban. Kár, hogy akkor nem ismerhettem, mert az életmű egyetlen darabját se fordították le magyarra, pedig magyarországi leletek alapján is dolgozott.* 

Szóval itt látható Marija Gimbutas litván származású amerikai régészprofesszor életművének grandiózus összefoglalása. (Pontosabban az összefoglalásként írt kötetek közül az első.) Mindent, de tényleg mindent összeszed benne, amit csak addigi hosszú életében kiásott a föld alól, amit kollégák munkájában vagy múzeumokban látott, amiről csak egyetlen fényképe/adata is volt, szóval az égegyvilágon mindent – és mint a puzzle darabjait, egyenként szépen beleilleszti őket egyetlen rendszerbe. Egy őskori nyelvbe, amelyet úgy kellett megfejtenie, hogy írásbelisége nem volt. Hiszen attól őskori. Na, ezt csinálja utána Champollion. 

Mégis mit lehet így megfejteni? 

Motívumokat. 

Gogolt olvasok. 

Az arckép című kisregényének első mondata így hangzik: „Sehol sem szokott megállni annyi ember, mint a Scsukin Dvor-i képesbolt előtt.”

Mivel nagyon nem mindegy, hol játszódik a történet, viszont a beavatatlan olvasónak biztosan nem tűnik fel kapásból, úgy döntöttem, írok róla.

Tudtátok, hogy a szamár csak akkor makacs, ha bántják? Hogy árad belőle a nyugalom, hogy megérti és szereti az embert? Hogy úgy veszi el a kézből az almát, hogy a kézhez hozzá se ér, és úgy hízeleg, mint a macska? 

Nagyon sok mindennek utánanéztem már, amire A látszat mestereinek második részéhez szükségem van. Annak nagy részét már bele is dolgoztam szépen az elkészült fejezetekbe. Kerestem és találtam hadtörténeti, régészeti, néprajzi, mitológiai anyagokat, ami mind segítségemre volt így vagy úgy. Itt mesélek például arról, hogyan jutottam túl egy szereplőalkotási válságon, itt meg arról, mi mindenre jó egy barokk allegória. 

Most pedig egy egészen különleges forrásról fogok mesélni. Arról, hogyan tudtam meg, milyen szerepeket szánhatok a továbbiakban annak a fehér csacsinak, aki A látszat mestereiben éppen csak egy pillanatra bukkan fel, de a második részben igen fontos lesz az egyik főszereplő, Cselezüst számára.