Beavatás-történet, mint a többi általam ismert Meyrink-regény, de sajnos messze nem ugyanaz a színvonal. Egy-két emlékezetes mellékszereplője menti meg, valamint az a sanda gyanúm, hogy Szerb Antal tulajdonképpen ennek (is) a paródiáját írta meg A Pendragon legendában (újra kéne már olvasni azt is). Ja, és természetesen egy fantasztikus prágai kirándulás emléke.

Pedig pont az a fajta elborult katyvasz, amit egyébként szeretek. A Gólemért rajongtam, A zöld arcnak kizárólag a fordítását kifogásoltam, egyébként az összes sutaságával együtt bűbáj. A Nyugati Ablak Angyala (csupa nagybetűvel kell írni, mert ez az angyal neve) ugyanazt a trükköt alkalmazza, mint az egy évtizeddel korábbi kettő, csak sajnos jócskán veszítve a kreativitásából.

Itt is megvan a sok bolond ember egy rakáson, akikről sorra kiderül, hogy metaforák (vagyis inkább allegóriák) – a sok bolond cselekedet, amelyek a regény harmadától elkezdenek szépen összeállni egy misztikus út szakaszaivá – felbukkannak korábbi életek, magasabb vágyak, elhibázott döntések – aztán pedig a lehetőség, hogy az annyi reinkarnáción keresztül fejlődött lélek még egyszer próbára tegye saját magát, hátha most nem szúrja el. 

Az tetszik, hogy Meyrink közben megtanulta a történelmiregény-írás módszereit is, és nagyon ügyesen sikerült a saját szolgálatába állítania őket. Az 1920-as években élő főszereplő-elbeszélő ugyanis hozzájut egy halom régi kézirathoz, amelyekből kibontakozik a valóban élt alkimista-matematikus, John Dee élete és szenvedéstörténete, háttérben a XVI. századi Angliával és Prágával – aztán természetesen egyre különösebb összefüggések és párhuzamok mutatkoznak, amelyeket ismételten nem akarok elspoilerezni, de a végére már elég nehéz megmondani, mi metaforája minek. Szerencsére a regényíráshoz szükséges elemek (kit kell félteni, kit kellene leszúrni, ki a hűséges segítő, ki a hűtlen áruló) könnyen megérthetőek, azaz éppen csak annyira kétértelműek, amennyire muszáj nekik, ha valami izgalmat is akar az ember. 

Márpedig izgalom, az volna itt dögivel. Halált áthidaló fekete kristály, el- és feltűnő családi hagyaték (plusz a hamisított doppelgängere), börtön, máglya, feltört sír, aranycsinálás, jóságos feleség, gonosz császár, kiszámíthatatlan királynő – ami belefér. Pont az ilyen kalandregényeken szoktam jól szórakozni, főleg, ha tele vannak filozófiával. 

Csak hát az van, hogy ha egyúttal sztereotípiákkal is tele vannak, akkor nagyon fel kell kötni a gatyát az írónak, hogy el ne veszítsen. Az meg most nem jött össze. Ilyenkor nem leszek rajongó, sőt: a tudatom halálos unalommal reagál. A Gólemben vagy A zöld arcban is sablonokat alkalmaz Meyrink (azaz, pardon: archetípusokat), de olyan kreatívan, szétbontva meg újra összerakva, hogy két perc alatt megszűnnek sablonok lenni. Az archetípusok életre kelnek. Ennek a regénynek az első felében is úgy tűnt, ugyanez történik – de sajnos csak azért, hogy a végére szigorúan vissza legyen pofozva mind a skatulyába. Az összes rejtély megfejtése pedig némi alkímiai műveltséggel szintén a felénél kitalálható. Elmész a fenébe. Mit evett ezen a Déry Tibor, hogy pont ő vállalta el a fordítást?! 

(Meyrink-kapudrognak, mondjuk, jó. Ha valaki még nem ismeri a másik két regényt, nem okozhat csalódást, és azokhoz képest könnyebben érthető.)

Ami miatt örülök, hogy elolvastam, és ami miatt végül is nem pontozom le annyira, mint először szerettem volna, az Bartlett Green, a sebezhetetlen, fájdalmat nem érző, a halállal komaságban levő, örökké vigyorgó rablóvezér, akiről meglehetős sokáig még azt sem lehet eldönteni, jó-e vagy gonosz. (Ott kellett volna abbahagyni az olvasást, ahol még képlékeny a dolog.) Amit az alkimisták céljairól ír a regény, az is rendben van (amelyikük becsületes, az nem ólomból akar aranyat csinálni, hanem saját magából), de aki erről többet akar tudni, inkább olvassa A Vörös Oroszlánt (itt írtam róla), és/vagy nézzen utána a prágai Alkimisták és Mágusok Múzeumának, őrült jó hely. Ha esetleg még el is juthat oda, ne mulassza el végigolvasni a falakat, csupa érdekességet fog találni. Még John Dee műhelye is látható, a permanens robbanás állapotában (nyugi, nem bánt, ellenben jó poros). 

Pontszám: 10/7