Vegyes érzéseim vannak. 

Ismerőseim értékelései alapján úgy gondoltam, ezt a krimit direkt nekem írták. Hrabal és Christie történetmesélői módszerei egy kortárs magyar regényben – a háttérben egy kisváros a Monarchia végnapjaiból, az előtérben egy ügyesen felépített nyomozás, középpontjában egy kotnyeles vénkisasszonnyal meg egy Ady-verssel – ezt adjátok a kezembe! Ráadásul a főszereplő Dávid Veron simán lehetne a rokonom, az egyik dédanyámat Dávid Etelkának hívták. Nem is értem, miért halogattam idáig.

Aztán amikor a szereplők arról kezdtek beszélgetni, hogy egy olyan irodalmi alkotást, mint a hulla zsebében talált Ady, milyen módokon lehet vagy nem lehet értelmezni (meg a gyilkos személyére következtetni belőle persze), és minden szereplő a saját gondolkodása, stílusa szerint érvelt a különböző álláspontok mellett, akkor már elkezdett bennem mocorogni a kisördög, hogy kicsit sok is lesz ez a jóból. De hát Istenem, bölcsészkrimi milyen legyen, én is körülbelül így írnám meg...

...és a végére tényleg sok lett. Tegnap óta azon gondolkodom, hogy mitől.

Azt hiszem, egyrészt attól, hogy a hrabali derűvel elmesélt kisvárosi háttérből kitör a brutalitás. Igaz, arra tulajdonképpen számíthat az, aki egy kicsit is ismeri az I. világháború előzményeit. (Azért is nem jelzem spoilernek.) Másrészt talán attól, hogy Veronika túl radikális az én ízlésemhez képest, túl éretlen a saját huszonhárom évéhez képest, és túl nagy bakokat lő a christie-i regényvilághoz képest. (Ezeket viszont sajnos spoiler nélkül nem tudom részletezni.)

No de ez egyik se kellene, hogy bántson, hiszen végül is nem írtunk alá szerződést az íróval, hogy végig ragaszkodni fog Hrabalhoz meg Christie-hez, amúgy meg miért is tenné, hiszen ő egyikük sem, hanem Baráth Katalin. Tulajdonképpen mindkét eltérésnek meg tudom találni az indokát – mégse tetszenek. Úgy esnek, mint a megszegett ígéretek. A könyv utolsó harmada nagyon mást nyújt, mint az első kétharmad. Akár azt is elmondhatnám róla, hogy egy ponton a nyomozás átmegy posztmodernbe, és hirtelen nemcsak Hrabal és Christie, hanem Eco is fölsejlik, a rózsával meg az ő nevével – miközben persze még mindig Baráthot halljuk, nem mást. Ezt nem ígérte meg senki; szóval ez a meglepetés többletértéket is jelenthet.

Viszont ennyi indoklás után már más is kezdheti átérezni, miért mondtam az elején, hogy sok lett ez nekem. Alig háromszáz oldalban könnyed szórakozást is kapjak, meg pofon is üssék az elvárásaimat, meg még valami váratlan többlethez is jussak? Valahogy nem illik össze ez a sok minden. Úgyhogy a történet végső hatása inkább kellemetlen, mint kellemes. 

De most ezért felejtsem el, hogy mennyire kellemes az első kétharmada? Az apró részletekig (néhány még apróbb hibával) kidolgozott háttérrel, amelyben visszaköszön az összes életmódtörténeti előismeretem, amiket annyira szeretek gyűjtögetni? Hát még Ráday csendbiztos is odakerül a palettára, pedig ővele aztán kutató legyen a talpán, aki találkozik! Én is csak véletlenül tudok róla. Aztán ott vannak azok az ügyesen felrajzolt karakterek – kezdetben kicsit túlzott mennyiségű jelzővel ellátva, de ezt a hibát hamar kinövi az elbeszélő –, akiket néhány szavuk vagy hátsó gondolatuk elevenné tesz. Vagy ott a tagadhatatlanul izgalmasan megírt, ügyesen felépített nyomozás, amely tényleg fel tudja mutatni a klasszikus krimik összes fogását. És akkor még nem beszéltem arról, hogy milyen hasznos pont nekem pont erről a korszakról ennyi mindent megtudni, úgy, hogy még én is találjak benne megírni valót. 

Úgyhogy ha összeadok meg kivonok, mindenképp a fölső kategóriában kell elhelyeznem a könyvet, akármilyen hatást keltett bennem a vége. Nem érzem úgy, hogy mindjárt folytatni szeretném a sorozatot, de még legalább egy darabjára biztosan sort kerítek előbb vagy utóbb.

(A kötet végén található novellákat, bevallom, túlságosan gyorsan futottam át, igazából csak az egyik hatott rám, „A belga”, a christie-s indítással és az igen kevéssé christie-s befejezéssel. Azt hiszem, ami a regényben éppen a nagy terjedelem miatt megszegett ígéretnek hat, az a jóval rövidebb novellaműfajban tud csattanóként működni.)

Pontszám: 10/8