Tegye fel a kezét, aki már érezte úgy, hogy földönkívülivel próbál kapcsolatot teremteni, amikor elvileg a vele egy fajba tartozó embertársához közelít. Na, ez a szöveg pont erről szól. 

2024 olvasásai számomra elsősorban szakmai jellegűek. Fordítói és egyéb munkákhoz kellenek, még akkor is, ha közben egyébként fel tudják kelteni az érdeklődésemet. Csak közben beesnek az életembe ilyen (szintén szakmai olvasásnak induló) történetek, mint A sötétség balkeze, hogy elgondolkodjak azon, érdemes-e írni egyáltalán, ha nem tudok olyat, aminek ekkora ereje van. (Spoiler: azért még próbálkozom.)

A magyar fordítás címe: 39 lépcsőfok.

Elég sok klasszikus kalandregény került föl az 1001 könyv listájára, köztük ez a kémtörténet is. Mint kémtörténet, elég kiszámítható. Egészen más teszi izgalmassá, és engem is egészen másért kötött le. Mint kémtörténetnek, kötelező eleme az, hogy szereplőinek folyamatosan ügyes látszatokat kell teremteniük, a hősnek éppen úgy, mint az ellenfeleknek, és a látszatok segítségével csalniuk egymást csapdába, vagy szökni meg egymás elől. Ezt a játékot pedig a regény mesteri módon űzi. 

Hiába íródott évtizedekkel később, azért ez mégiscsak annak az Amerikának az ábrázolása, amely például Dashiel Hammett regényeiben is látható. Nyilván azért asszociáltam egyikről a másikra, mert néhány nap különbséggel olvastam Az üvegkulcsot meg ezt, de igazán nem volt nehéz összekapcsolni egyiket a másikkal. Nyomasztó világ, amelynek elvárásai között rendkívül könnyű eltévedni, és a bizonyos amerikai álom illúziónak bizonyul. Csak itt egy fiatal nő nézőpontjából látható a világ, tehát másképpen (is) tanulságos.

Székely Szabolcs verses meséje az a fajta gyerekkönyv, amely gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól, de az utóbbinak mást, többet nyújt. Működik mint bájos kalandtörténet, és működik mint önismerethez vezető beavatástörténet, számos kulturális utalással és találó társadalomrajzzal. Felnőttmese minőségében bonyolultabb és kissé nyomasztóbb is annál, mint amit a „hat éven felülieknek” besorolás ígér, de a megnyugtató végkifejlet ismét derűssé teszi a képet, és segít, hogy felnőtt és gyerek akár együtt is élvezze az olvasást.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Van könnyen elérhető magyar fordítása: A sárga szoba titka.

Nagyon érdekes klasszikus krimi, a francia irodalom leghíresebb krimije, amely Agatha Christie-nek is mintául szolgált. Egyébként rettentően túl van írva (illetve akkor még finoman fogalmaztam), és egyes elemei bizony rosszul öregedtek. De annak, aki a műfaj eredetét – vagy akár hozzám hasonlóan Rejtő Jenő életművének forrásvidékét – nyomozza, sok-sok izgalmas dolgot tartogat. Általában véve a krimi kedvelői is szerethetik, legalábbis feszültséget kelteni kiválóan tud, és a végén kellő számú ügyes csavar teszi izgalmassá a megfejtést. 

Hatszáz oldalas merénylet a XXI. századi olvasó ellen, Messenger-kompatibilis stílusban. Alapmű, többféle szempontból, és ha az embernek sikerül átkapcsolnia az agyát, nagyon-nagyon érdekes is. Jelzem, az agy átkapcsolására meglepő módon a franciául tanulóknak van a legnagyobb esélyük, mert ez a szöveg eredetiben olvasva pont akkora sikerélmény, mint amekkora merénylet, és középfokú tudással már simán érthető. Rendes magyar fordítása sajnos nincs (csak kilúgozott rövidített, az is özönvíz előtti). Angol van. 

A magyar fordítás címe: Kései boldogság. 

Azok a drága viktoriánus írók, akiknél a hosszú kisregény kifejezés nem oximoron, és akik úgy maradnak elképesztően frissek és aktuálisak, hogy az ember amúgy kétoldalanként megdöglik az unalomtól. 

A Silas Marner pontosan megfelel a fentieknek. Egyszerre realista regény és tündérmese, amely szeretetteljes humorral rajzolja meg a XIX. század közepének angol faluját, pontos lélekrajzot ad annak a két-három kiemelt alaknak, akik előreviszik a cselekményt, és a vége felé annyira mai megállapításokat tesz örökbefogadásról, barátságról, kitaszítottságról, beilleszkedésről, társadalmi és nemi viszonyokról, hogy a XXI. századi olvasó füle kettéáll.

Üdvösen gyarapodik azoknak a magyar spekulatív műveknek a száma, amelyek arra törekszenek, hogy hidat képezzenek magas irodalom („szépirodalom”) és zsánerirodalom között. Egyre kevésbé lehet elmondani, hogy két, egymástól élesen elváló kategóriáról volna szó; sokkal inkább egy skála két végpontjáról. Rusvai Mónika második regénye, gondosan kidolgozott történelmi-gondolati hátterével, illetve a magyar népmesékből (is) merítő mágikus világával és nyelvi megoldásaival a végpontokat összekapcsoló, közöttük mozgó szövegek közé tartozik. El is várható ez egy olyan regénytől, amelyben központi szerepet játszanak a korszakokat és élőlényeket összekötő (vagy éppen közöttük kioldódó) fonalak. Akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A magyar fordítás címe: Időtolvaj.

Bárdos Páltól szokták idézni, hogy „Egy Rejtő-regénynek mindig lehet tudni előre a végét, de egy Rejtő-mondatnak – soha”. Na, pont ugyanez járt a fejemben ezt a Pratchettet olvasva. Kevés olyan szereplőt tudnék mondani, aki sorsának a végkifejlete meglepetésként ért volna, de nem volt olyan beszédfordulat, amit meg tudtam volna jósolni. Szegény fordító. 

Mint ahogy abban is emlékeztet Rejtő világára Pratchetté, hogy a szórakoztató világfelfordítás nem választható el a gondolatiságtól.