Jólesett újra felfedezni ezt az életművet, és jóval többet megérteni belőle, mint húszéves koromban. Abban az időben a szöveg érzékiségén kívül nem sok minden jött át – mondjuk, az önmagában is nagyon sokat jelentett nekem. A „The Eve of St. Agnes” örömszöveg volt a szó minden értelmében. 

Azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer még egy gyönyörű sci-fi miatt fogom újra elővenni Keatset. Persze, hogy a „Hyperion” kellett nekem, no meg a „Lamia”, de hát aztán már a többit se hagyhattam parlagon heverni. Jólesett néha esténként belenézni. Vissza is fogok térni hozzájuk, sőt, azt is tudom, melyik lesz a következő kötet, amit beszerzek. (Mert ez ingyenes olvasás vala, egy ősrégi kiadás online változatát találtam meg, jórészt elavult jegyzetekkel.) Csak szépen lassan, egyenként érdemes fogyasztani ezeket a kisebb-nagyobb édességeket, úgy jön ki igazán az ízük. Simmonst olvasva időnként fenéket, állandóan az járt a fejemben, ugyan melyik magyar költőnek van hasonlóképpen változatos és zseniális költészete, hogy hasonló arányú sci-fit vagy fantasyt is lehetne alapozni rá, és Weöres Sándoron kívül más nem jutott eszembe – igaz, hogy az pont elég. Csak tudjak egyszer írni róla is. 

Örkény István likes this. 

Na jó, ez spoiler. Egész kicsi spoiler. De úgyis csak az érti, aki már a regény végére ért, szóval akkor tulajdonképpen nem is ront el semmit. Csak ellensúlyozza valamennyire, hogy a magyar anyanyelvű íróknak és olvasóknak nincs Keatsük, akinek az életművéből sci-fit írjanak. Piszokság. Még jó, hogy Örkényünk van. 

Az az igazság, hogy az első rész mögött egy kicsit elmaradt számomra ez a kötet. Hiába, hogy jóval fordulatosabb, kalandosabb annál, ha egyszer én fordítva vagyok bekötve.

Négyszázhetvennégy oldalas védőbeszéd az Egyesült Államok népéhez, Hawaii önállóságáért, 1898-ból. Írta és előadja: Hawaii utolsó királynője, akit törvénytelen és finoman szólva aljas eszközökkel mondattak le, hogy a hazáját annektálni lehessen. 

Ahogy az előzőt, úgy ezt az olvasást is (részben) a Hyperionnak köszönhetem, amelynek egyik fejezetében pontosan ezt az annektálást játsszák le újra. Erről a bejegyzés alján olvashattok, de előre szólok, hogy nagyon fogok spoilerezni. 

Sose vonzott igazán a kemény krimi, sem a belőle táplálkozó noir, de ez kivételesen szép példány. Kivételesen nem is angolul olvastam, mert egy könyvtári selejtezéskor sajnáltam ott hagyni. Most, amikor a Hyperion ismét fölidézte bennem Chandler világát, úgy döntöttem, jó lesz nekem esti olvasmánynak a The Long Goodbye-nak ez a fura című fordítása. Örülök neki. De azért most egy darabig megint nem akarom Philip Marlowe-t látni. 

(Aki kíváncsi rá, hogyan kapcsolódik a Chandler-regény cselekménye a Hyperionéhoz, görgessen a lap aljára, de előre szólok, hogy keményebben fogok spoilerezni, mint ahogy Marlowe verekszik. Még a végkifejletre való utalásoktól sem riadok vissza.)

Újraolvasás vége. 

Olyan ez a regény, mint a Világháló, amelyet az univerzuma középpontjába helyez, csak nem olyan gonosz. 

A hat történetszál, amelyeket ügyesen összesző, egyenként és együtt is sok-sok szállal kapcsolódik más történetekhez: az emberiség nagy narratíváihoz. Mindazokhoz a mesékhez,* vagy ha úgy tetszik, álomszövegekhez, amelyeket évezredek óta alkotnak az emberek, azért, hogy megküzdjenek (de legalábbis megpróbáljanak megküzdeni) a saját traumáikkal. Olyan botrányokkal például, mint az idő múlása vagy a halál. 

A tavalyi évértékelőmet azzal kezdtem, hogy megnéztem a tavalyelőttit. Jó módszer, megtartom. Lássuk tehát, mit terveztem 2021-re. 

Magyar fordításban: A Hollókirály. 

Bele vagyok döngölve a földbe. Olyan mélyre, hogy ki se látszok. Én nem gondoltam volna, hogy az év utolsó hetében ekkora csodában lesz részem, amikor én egyszerűen csak valami jó kis felnőttmesét akartam a két ünnep közöttre. 

Mondjuk, nem árt az, ha az ember időnként szembesül a saját (írói és egyéb) korlátaival. Különben még a végén tényleg elhinném, hogy van valami műveltségem. Aztán fejbe vágnak egy ilyennel. 

Kamaszkorom óriási élménye és a nevelődésem része volt A Végtelen Történet. Csak pár éve, az ikszedik újraolvasás után fogtam fel, mennyire beleépült mindabba, amit a világról tudok és gondolok. Nem gondoltam volna, hogy így vénülő fejjel még oda fogok tenni Michael Ende mellé valakit, aki ugyanannyit jelenthet számomra felnőttként, olvasóként, íróként, emberként, mindenféle értelemben. Hát most odatettem. 

„Piknik a Függő Sziklánál.”*

Mekkora menőség, hogy az ausztrálok egyik legnagyobb klasszikusa pont egy lányiskolai thriller. 

Nem ezt terveztem karácsony előtti utolsó olvasmánynak, hanem a Hyperiont, de valamiért ez és a belőle készült film lett az utóbbi napok „elvonulós” története. A regény nagyon fura, elborult szöveg, mondhatni egyensúlyoz a fantasztikum határán, és a folk horror előfutárai között is emlegetik. (1967-ben jelent meg.) Azért is került előbbre a várólistámon, mióta elkezdtem felfedezni ezt a műfajt. Akkor tetszett volna igazán, ha át is billen azon a határon, de így sem utolsó élmény. Szeretem a misztikus-nyomozós regényeket. 

Ez egy kincs. És bolondok ezek a mikronézek, hogy nem sáfárkodnak vele ügyesebben. 

Bernart munkája történetírói munka. Hogy miből áll? Hát nevezetes családok eredetmondáiból (egyik teknőstől, másik gyíktól származik), a kókuszpálmának és termésének felhasználási módozataiból, népdalokból, varázsigékből, felfedezésekből és szigetépítésekből. Az apró betűs részben (nem túl véres) háborúk, békekötések és területfelosztások is szerepelhetnek, sőt felbukkan egy-két gyarmatosító jellegű nép is, egymást váltva aszerint, hogy éppen mi zajlik a sziget határaitól cirka húszezer kilométerre, a bolygó másik felén. Franc se érti, minek ölik azok ott egymást. 

Igenis, kérem. Ez történelem. Miért, mondta valaki, hogy a történetírás csak úgynevezett nagy emberek cselekedeteiből állhat? 

Újraolvasás vége. 

Annyian nevezték már ezt a könyvet a féltékenység regényének, hogy én juszt se fogom. Én a kommunikációra való képtelenség regényének nevezem, és azt állítom, hogy ebben a történetben minden baj a megértés hiányából fakad. És mivel a megértés hiányától én életben és irodalomban egyaránt a falra mászok, nem voltam túl hálás olvasója se egyetemista koromban, se most. 

Pedig egyébként roppant fontos könyv, kora ellenére nagyon is a körülöttünk levő világról szól, és bizony megérdemelte volna a Nobelt, amelyre fel akarták terjeszteni.