Ez is azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekről nem is hallottam volna, ha nem kezdek el az iskolai munkámhoz századfordulós novellásköteteket keresni. Bródy Sándort olvastattak velem egyetemista koromban, Czóbel Minkáról is hallottam (bár nem novellaírói minőségében), de az újonnan felfedezett Cholnoky Viktorról vagy Fehér Juditról egy szót se szóltak nekem. Az előbbin csodálkozom, az utóbbin nem: vén vagyok, mint az országút, mikor pedig ezzel az életművel újra foglalkozni kezdtek és kiadták, régen elvégeztem már az egyetemet. Most viszont adta magát, hogy Bródy Sándor novelláival párhuzamosan olvassam a felesége könyvét is.*

Ez a sci-fi az idegenségről szól és a közvetítésről. Arról, hogy két faj könnyebben tud egymással normálisan együttműködni egy közös cél érdekében, mint két ember. Szóval akkor igazából nem is sci-finek kéne hívni, hanem realitynek. 

Én úgy vagyok beállítva, hogy a háttérvilág felépítése kb. háromszor annyira le tud kötni, mint a cselekmény. Ettől a regénytől pedig nem is csak egy, hanem mindjárt háromféle fiktív háttérvilágot kaptam. (Sőt.) Gyerekkoromban pár hónapig csillagász akartam lenni, és az érdeklődés a mai napig megmaradt, de még az űrutazásnál is jobban lenyűgöznek a különféle értelmes fajok, gondolkodásmódok és az általuk létrehozott kultúrák leírásai. Különösen, hogy még a gondolkodásmódok történetét is megkapom (alternatív antropológia dióhéjban – végem van!), sőt azt is – azt csak igazán! –, hogy mit jelent egyik nyelvről/gondolkodásmódról a másikra fordítani, vagy hogy mi történik annak a tudatával, aki több faj több nyelvén is megtanul.* Ahogy különféle fajok megtalálják a közös hangot még a leglehetetlenebb helyzetekben is, az gyönyörű. 

Réges-régen ideje volt már ennek az antológiának. Ahogy az előszó írja: be kellett bizonyítani a nagyvilág számára is, a saját maguk számára is, hogy a mikronéziai kultúráknak hangjuk is van. Nemcsak európai antropológusok által összegyűjthető népköltéseik (nem mintha azok nem lennének fontosak), hanem a hagyományaikat a modernnel és posztmodernnel ötvöző verseik, novelláik, esszéik, röpirataik, drámáik és regényeik is. (Utóbbiak természetesen nem kerültek bele teljes egészükben a kötetbe.) Isten áldja Evelyn Florest (föntebbi fotó) és Emelihter Kihlenget (lentebbi fotó), hogy ekkora munkát végeztek. Hogy régit és újat egyaránt felkutattak, gondoztak, elrendeztek. 

Az iskolai munkámhoz keresem kevésbé ismert, de attól még jelentős szerzők novelláit a századfordulóról.* 

Ennek a kötetnek már azért tíz pontot kellene érdemelnie, hogy egyáltalán elkészült. Hogy a 2000-es évek elején segített visszahozni a magyar irodalmi köztudatba „az anarcsi boszorkány”-t, aki a Sorbonne-on végzett. Az ő sajátos modernségét, realista-impresszionista prózáját, amelyben annyi ígéret van. 

Czóbel Minkára a versei hívták fel a figyelmemet annak idején egyetemista koromban. Vizsgatétel volt, de konferencia-előadást is hallgattam róla. Másodvonalbeli költő, akitől sokat tanultak a nyugatosok, aztán szerették elfelejteni, kitől tanulták azt a sokat.

Tavaly ősszel, Dűnére várva kezdtem el ismét űroperákat olvasni. Két amerikai sorozatból öt regényt sikerült abszolválni januárra, amikor is úgy döntöttem, mielőtt folytatom őket, a műfaj magyar képviselőire is kíváncsi vagyok. Persze megint egy sorozatba sikerült belenyúlnom, a kötet utolsó lapjain függővéggel. De én egy hős vagyok, és megállom, hogy folytassam. Előbb akkor is a megkezdetteket fogom befejezni. Hosszú még ez a 2022. 

Szakmai érdeklődésből elkövetett, előre megfontolt szándékú olvasásról volt itt tehát szó. Közvetlenül a Dűne- és a Hyperion-regények után azt figyeltem leginkább árgus szemekkel, mitől sajátosan magyar, mitől közép- vagy kelet-európai Az ogfák vöröse. 

Egzotikus-vicces anekdoták, csattanós minidrámák, ügyes kis karcolatok, egy-két Jókai- meg Shakespeare-fanfiction és klasszikus weird. Nagyon szecessziós. Egyéb idegesítő tényező nincs, őszintén nem értem, miért nem nyomták ezt az életművet hamarabb a kezembe. Ha jól emlékszem, úgy került hozzám, hogy járt nekem az antikváriumból egy ingyenkönyv. 

A századforduló jellegzetes figurái közé tartozott, abból a nemzedékből, amelyik már nem érte meg a világháborút. Látszik is, mert legalább annyi optimizmussal ír, mint amennyi iróniával. Egy nagyon művelt, játékos gondolkodású ember írásai ezek, sok-sok információval és látható könnyedséggel megalkotva.

Jólesett újra felfedezni ezt az életművet, és jóval többet megérteni belőle, mint húszéves koromban. Abban az időben a szöveg érzékiségén kívül nem sok minden jött át – mondjuk, az önmagában is nagyon sokat jelentett nekem. A „The Eve of St. Agnes” örömszöveg volt a szó minden értelmében. 

Azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer még egy gyönyörű sci-fi miatt fogom újra elővenni Keatset. Persze, hogy a „Hyperion” kellett nekem, no meg a „Lamia”, de hát aztán már a többit se hagyhattam parlagon heverni. Jólesett néha esténként belenézni. Vissza is fogok térni hozzájuk, sőt, azt is tudom, melyik lesz a következő kötet, amit beszerzek. (Mert ez ingyenes olvasás vala, egy ősrégi kiadás online változatát találtam meg, jórészt elavult jegyzetekkel.) Csak szépen lassan, egyenként érdemes fogyasztani ezeket a kisebb-nagyobb édességeket, úgy jön ki igazán az ízük. Simmonst olvasva időnként fenéket, állandóan az járt a fejemben, ugyan melyik magyar költőnek van hasonlóképpen változatos és zseniális költészete, hogy hasonló arányú sci-fit vagy fantasyt is lehetne alapozni rá, és Weöres Sándoron kívül más nem jutott eszembe – igaz, hogy az pont elég. Csak tudjak egyszer írni róla is. 

Örkény István likes this. 

Na jó, ez spoiler. Egész kicsi spoiler. De úgyis csak az érti, aki már a regény végére ért, szóval akkor tulajdonképpen nem is ront el semmit. Csak ellensúlyozza valamennyire, hogy a magyar anyanyelvű íróknak és olvasóknak nincs Keatsük, akinek az életművéből sci-fit írjanak. Piszokság. Még jó, hogy Örkényünk van. 

Az az igazság, hogy az első rész mögött egy kicsit elmaradt számomra ez a kötet. Hiába, hogy jóval fordulatosabb, kalandosabb annál, ha egyszer én fordítva vagyok bekötve.

Négyszázhetvennégy oldalas védőbeszéd az Egyesült Államok népéhez, Hawaii önállóságáért, 1898-ból. Írta és előadja: Hawaii utolsó királynője, akit törvénytelen és finoman szólva aljas eszközökkel mondattak le, hogy a hazáját annektálni lehessen. 

Ahogy az előzőt, úgy ezt az olvasást is (részben) a Hyperionnak köszönhetem, amelynek egyik fejezetében pontosan ezt az annektálást játsszák le újra. Erről a bejegyzés alján olvashattok, de előre szólok, hogy nagyon fogok spoilerezni. 

Sose vonzott igazán a kemény krimi, sem a belőle táplálkozó noir, de ez kivételesen szép példány. Kivételesen nem is angolul olvastam, mert egy könyvtári selejtezéskor sajnáltam ott hagyni. Most, amikor a Hyperion ismét fölidézte bennem Chandler világát, úgy döntöttem, jó lesz nekem esti olvasmánynak a The Long Goodbye-nak ez a fura című fordítása. Örülök neki. De azért most egy darabig megint nem akarom Philip Marlowe-t látni. 

(Aki kíváncsi rá, hogyan kapcsolódik a Chandler-regény cselekménye a Hyperionéhoz, görgessen a lap aljára, de előre szólok, hogy keményebben fogok spoilerezni, mint ahogy Marlowe verekszik. Még a végkifejletre való utalásoktól sem riadok vissza.)