Az első kötet nagyságát semmiféle folytatás utol nem érheti. 

De azért igyekszik. 

Azt a vonalat, amelyik nekem a legjobban tetszett, ez a történet is folytatja: Paul még mindig nem akar messiás lenni, kényszerként és ketrecként éli meg a szerepet. Ugyanakkor neki is, Herbertnek is javára írandó, hogy a messiásként végrehajtott cselekedeteiért nem másokra tolja a felelősséget, hanem saját maga vállalja, akár irracionális mértékben is.

Különösen azt a dinamikát érdekes figyelni, ahogyan ember voltát nem veszíti el Paul, bármennyire is igyekeznek belőle istent csinálni – és ezt, mármint hogy a Muad'dibjüknek van képe emberként viselkedni, a hívei időnként szabályos sértésként kezelik. Mindkét fél részéről érthető a dolog, de együttérezni csak az egyikkel tudok.

Vegyes érzéseim vannak. 

Ismerőseim értékelései alapján úgy gondoltam, ezt a krimit direkt nekem írták. Hrabal és Christie történetmesélői módszerei egy kortárs magyar regényben – a háttérben egy kisváros a Monarchia végnapjaiból, az előtérben egy ügyesen felépített nyomozás, középpontjában egy kotnyeles vénkisasszonnyal meg egy Ady-verssel – ezt adjátok a kezembe! Ráadásul a főszereplő Dávid Veron simán lehetne a rokonom, az egyik dédanyámat Dávid Etelkának hívták. Nem is értem, miért halogattam idáig.

Kapott ez a könyv már hideget-meleget, úgy nézem. Rangos díjat nyert el, más rangos díjakért volt versenyben, miközben határozottan nem azt adja, amit az olvasók nagy része vár tőle. Bizony, sok türelem kell kibogozni, hogy akkor mit is ad voltaképpen. Már jól benne jár a szövegben az, aki megkapja a magyarázatot, és korántse biztos, hogy belenyugszik. Ami teljesen érthető, főleg, hogy ekkora terjedelmű regényről van szó. Én is éreztem úgy egyszer-egyszer, hogy félbe kéne hagyni.

Szubjektív hangú értékelés következik. 

Kritikát akkor tudnék írni, ha most azonnal elölről kezdeném. Kedvem volna hozzá, de most nem vagyok rá képes, bocsásson meg a világ. 

Beavatás-történet, mint a többi általam ismert Meyrink-regény, de sajnos messze nem ugyanaz a színvonal. Egy-két emlékezetes mellékszereplője menti meg, valamint az a sanda gyanúm, hogy Szerb Antal tulajdonképpen ennek (is) a paródiáját írta meg A Pendragon legendában (újra kéne már olvasni azt is). Ja, és természetesen egy fantasztikus prágai kirándulás emléke.

Pedig pont az a fajta elborult katyvasz, amit egyébként szeretek. A Gólemért rajongtam, A zöld arcnak kizárólag a fordítását kifogásoltam, egyébként az összes sutaságával együtt bűbáj. A Nyugati Ablak Angyala (csupa nagybetűvel kell írni, mert ez az angyal neve) ugyanazt a trükköt alkalmazza, mint az egy évtizeddel korábbi kettő, csak sajnos jócskán veszítve a kreativitásából.

Egy filmrendező számára mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint olyan regényt adaptálni, amelyben előbb-utóbb minden karakterről és cselekedetről eldönthető, hogy jó vagy rossz. Ugyanakkor mi sem tűnhet nehezebbnek, mint olyan regényt adaptálni, amely köré kultusz fonódott, és amely számos más, adott esetben szintén kultikus mű alapjává vált. Denis Villeneuve ezt a kettős feladatot vállalta, amikor megfilmesítette Frank Herbert Dűnéjét, jobban mondva annak első szakaszát. 

A végeredmény nem hibátlan, de értékes alkotás. Külön ki kell emelnem, hogy a film nagyon pontosan jeleníti meg a regénynek egy olyan vonását, amelyhez más rendezők nem akartak (vagy nem mertek) hozzányúlni: azt, hogy a középpontban álló hős, akinek a legnagyobb jót kellene képviselnie, a saját hősi/messiási voltában látja meg a legnagyobb rosszat.

A filmről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A regényről korábban blogbejegyzést írtam, itt találjátok.

Fogalmam sincs, mitől szólt éppen ez a könyv akkorát 1936-ban,* hogy milliós példányszámokban adták el, és több mint tíz nyelvre fordították le, de hogy engem tíz perc alatt megvett magának, az tuti. És azt már meg tudom magyarázni, hogy miért.

Nem öregedett ez semmit. Pedig semmi mást nem csinál, csak elmeséli néhány kisember életét és szövevényes viszonyait, akik a két világháború között megpróbáltak a hazájukon kívül boldogulni. De azt olyan ügyesen teszi, hogy az ember folyamatosan késztetést érez arra a „csak még egy fejezet”-re. Ráül a mondatok hátára, azt' viszik magukkal. Pedig van ám súlya a történetnek. Csak éppen annyi, mint az olvasóénak. Különösen, ha ő maga is külföldön élő magyar, vagy ismer külföldön élő magyarokat. És hát az manapság se kevésbé sanszos, mint kilencven éve. És kilencven éve is úgy volt friss, hogy közben valami nagyon ősit mutatott meg. 

Järventaust olvasok. 

„– (…) Ruokeroban voltam egy téli este, rénszarvasokat kerestem. Az éjszakát az erdőszélen, a hegy lábánál töltöttem, sok fa került ottan. Tüzet raktam s lefeküdtem a tűz mellé, amikor a hegy alatt valami szánt hallottam… Kongott a kolomp, csörömpölt a szán, ahogy a hajtó lefelé hajszolta a lejtőn csakúgy süvöltött. Csodálkoztam, ki az a veszett, aki olyan sebesen mer hajtani… hozzá olyan helyen… Fölkeltem, hogy lássam. A hegy egészen előttem emelkedett. Akkor látom, miféle szán siklik lefelé a lejtőn… Egy férfi ül a szánon, fejében piros, négycsücskű sapka… a kolomp szól… De rént nem látok… nem én, akárhogy nézem… A hajtó a tűzhelyemhez közeledik… egészen mellettem hajt, alig öt ölnyire a fejemtől… És megismertem Staalo-Oulát. Menetközben bólintott a fejével… és eltűnt a völgyben… Sokáig láttam a fák között… A rénkolomp szólt, de rénszarvas nem volt… Azon az estén három nyelven hadartam a Miatyánkot: finnül, lappul, meg ruijai nyelven… És jó, hogy megtehettem, mert másként elvitt volna a fene…” (142. oldal, Kodolányi János fordítása)

Mit csinál a trickster? Ravaszkodik, lázad, szabályokat von kétségbe, amivel tönkreteszi saját magát vagy másokat, de az is lehet, hogy újraalkotja a világot. Hazudik és igazat mond, határokat nyit meg, belakja a senki földjét. Közben pedig gyermekvédelmi gondoskodásban élőknek segít fennmaradni. Legalábbis ami Zalka Csenge Virág legújabb mesekönyvének sok-sok tricksterszereplőjét illeti.

Zalka Csenge legújabb mesekönyvéről írtam kritikát a KULTerre. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Van annak egy „fílingje”, ha az ember elmondhatja magáról, hogy „Petőfi-thrillert olvastam, mér, te nem?” 

Mondtak már nekem olyat is, hogy azért olvassam el, hogy ha felszállok egy zsúfolt buszra, elmondhassam, hogy olvastam egy könyvet, amit az egész buszon rajtam kívül senki. Ez persze önmagában nem motivált volna (A hóhér kötele nélkül is több rendben elmondhatom ugyanezt, csak tessenek itt oldalt rákattintani a „világolvasás” címkére), de azért egy idő után csak hatott a magyar szakos becsület, meg a másoktól hallott pozitív visszajelzések.

(Igazából azt nem értem, miért nem kellett nekem ebből annak idején vizsgázni. Bezzeg abból a szörnyű Bácsmegyeyből kellett. Petőfi egyik kedvenc regénye volt. Azt' így fogjak hozzá ahhoz, amit ő írt.)

Pedig nem kellett volna tőle fáznom.

Színvonalas, tartalmas szórakozás. Lydia Kwa úgy ír kalandregényt, ahogyan én szeretem. 

Ami a szingapúri szerzőket illeti, nincsenek elkényeztetve a világolvasók. Ő is csak félig az, mármint hogy ott született, ott nőtt fel (bár ma már Kanadában él), és nyilvánvalóan távol-keleti felmenői vannak – de ennyi éppen elég volt nekem. Még akkor is, ha sajnos pont Szingapúrról semmi nem derül ki a regényből. (Legfeljebb átvitt értelemben, a jelenségről, amelyet képvisel.*) Cserébe bővelkedik kínai mítoszokban, művészetben, filozófiában és mágiában, háttérben a kora középkorral, a regény végén csinos forráslistával.

Bár az utószó kijelenti, hogy inkább fikció ez, mint történelmi regény, én hajlamos vagyok hitelesnek tekinteni a hátteret. Lehet, hogy az adott történelmi alak nem pont olyan jellemvonásokkal bírt, és jó eséllyel nem mágikus segítséggel tört egyeduralomra, de létezett, akkor létezett, azoknak a személyeknek a társaságában létezett, továbbá ugyanabban az időben úgy nézett ki Csangan (Chang'an),** ott volt a piac, és olyan foglalkozású emberek jártak oda. Sőt, ami a mágiát (és mitológiát) illeti, éppenséggel olyan lényekben hittek a kora középkori Kínában. Az alapötletet szolgáltató klasszikus novellát én is ismerem, ebből a kötetből való.