Az első kötet nagyságát semmiféle folytatás utol nem érheti.
De azért igyekszik.
Azt a vonalat, amelyik nekem a legjobban tetszett, ez a történet is folytatja: Paul még mindig nem akar messiás lenni, kényszerként és ketrecként éli meg a szerepet. Ugyanakkor neki is, Herbertnek is javára írandó, hogy a messiásként végrehajtott cselekedeteiért nem másokra tolja a felelősséget, hanem saját maga vállalja, akár irracionális mértékben is.
Különösen azt a dinamikát érdekes figyelni, ahogyan ember voltát nem veszíti el Paul, bármennyire is igyekeznek belőle istent csinálni – és ezt, mármint hogy a Muad'dibjüknek van képe emberként viselkedni, a hívei időnként szabályos sértésként kezelik. Mindkét fél részéről érthető a dolog, de együttérezni csak az egyikkel tudok.