Hiánypótló kis kiadvány volt ez a maga idejében, és a szerkesztők tudtán kívül kordokumentum is. Nem hiszem, hogy sok hasonló készült volna a megjelenés (1958!) óta. 

Nem egyszerűen mesegyűjtemény (egyébként felnőtteknek). A mesék közötti, tőlük tipológiailag is elkülönített szöveg azt is bemutatja, aki a meséket mondja. Úgy, hogy beszélteti saját magáról, környezetéről, munkájáról, sőt, a hallgatóságáról is, akik egyszer be is állnak neki segíteni. Érzékeny és figyelmes hallgatók lehettek ezek a gyűjtők: észreveszik és ügyesen kiemelik a jogos panaszt, a bizakodást, az ambíciót, az önsajnáltatást, az értetlenséget, a bőven meglevő gonosz előítéleteket. Így aztán a kép, amelyet az olvasó kap, minden, csak nem egyoldalú. A kötet pedig amilyen rövidke, olyan tömény. 

Újraolvasás vége. 

Sok minden kavargott a fejemben olvasás közben: a pedagógusok mindenkori megítélése, a humanizmus és annak kudarca, szellem és anyag szembenállása – mindenekelőtt pedig az, hogy milyen pontosan ábrázolta Kosztolányi az erőszak megítélését egy zárt közösségben. Mellékhatásként intenzív hányinger előfordulhat. 

Ismét egy pályázatra készült novellákból álló antológiát véleményezek. Előrebocsátom, hogy egész más jellegű pályázat volt ez, mint amelyik a Grimmoire-t eredményezte, és – bár hasonlóképpen gondos szerkesztésen estek át a szövegek – a novellák is egészen másképpen működnek. Bevallom, nekem a novellák összessége ebben a kötetben kevésbé tetszik, de ez nem a novellák és nem a szerkesztő hibája; az valahogy a mesékben rejlő mitikusság fogott meg a korábbi szövegekben, ami innen a pályázat jellegéből adódóan hiányzik. Ízlés dolga. Egyébként itt is találtam legalább három olyan novellát, amelyek különböző okokból mély és tartós hatást gyakoroltak rám, és legalább annyira örülök, hogy találkozhattam velük, mint amennyire a Grimmoire-nak örültem. Ezekről a bejegyzés alján írok részletesen. 

Tricksterekről olvasni mindig öröm.* Ha az illető trickster még történelmi személy is ráadásul, aki lazán túlélt két diktatúrát, egy világháborút meg egy szovjet fogságot, és a legutóbbiban még jól is érezte magát, akkor az öröm hatványozódik. 

Karig Sárát életem nagy részében kizárólag a Népek meséi sorozat szerkesztőjeként ismertem. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi és ennyiféle kötetet szerkesszen – nem is gondoltam volna, hogy mindegyikhez értett is, inkább azt, hogy a munkát irányította. Tévedtem. Többek között erről a munkájáról is szól ez az interjúkötet, de mérhetetlenül többről is.

Magyar fordításban: Tűzfény. Szinkronos változatának linkje lentebb. 

Első nézésre szórakoztató, többedikre megvitatható, személyes tapasztalatom szerint minél többször nézi az ember, annál nyugtalanítóbb. Baráti beszélgetésekhez jó anyag, irodalombolondoknak izgalmas összehasonlítási alap. Nagyszerű filmnek tartom, nem feltétlenül azért, amiről szól (bár az sem akármi), inkább azért, ahogyan meg van csinálva. 

Egy százhetven éves fogalom, amellyel nemcsak koránál, hanem eredeténél és kiterjedt hatásánál fogva is számolni kell. Hamvas Bélától Martin Luther Kingen keresztül Mahátma Gandhiig elég sokan beszéltek és tettek azért, hogy komolyan vegyék. Angol szakos egyetemista koromban vizsgáztam a kitalálójának az életművéből; most újraolvastam ezt az esszét, és ajánlom a megvalósított amerikai álom történetével, a Waldennel együtt. Nem hosszú, és természetesen magyar fordításban is megjelent, legalább háromszor. Szóval nemcsak érdemes, hanem könnyű is visszanyúlni a forráshoz. 

Újraolvasás vége. Életem első Eliade-kötete volt annak idején. Amilyen kis rövid, zsebkönyv méretű írásocska, pont olyan óriási műveltséganyaggal van megírva. Kétszáz oldalas esszé arról, hogy hogyan gondolkodik a világról a vallásos és a nem vallásos ember. Akármelyik kategóriába tartozol, biztosíthatlak: fog neked is újat mondani. Vagy éppen olyasmit, amit mindig is tudtál, de soha nem gondoltál bele, és éppen ezért soha meg sem fogalmaztad saját magad számára sem. 

Az élőhalott állapotból való feltámadás története A csodatevő, amelyért egy-egy Oscar járt Anne Bancroftnak és Patty Duke-nak. A világ legszebb történetei közé tartozik, ahogyan a siketvak kislányt megtanítják kommunikálni, megismerni a világot, kibontakoztatni önmagát. 

Helen Keller történelmi személy volt, 1880-ban született az USA Alabama államában. Másfél éves korában olyan súlyos betegséget kapott, amelyet túlélt ugyan, de vakon és siketen kellett élnie tovább. Hatéves korában fogadták fel mellé Anne Sullivant, a húszéves, épphogy csak végzett tanárnőt, aki maga is pontosan tudta, milyen érzés vaknak lenni, bár az ő látásán több műtét segítségével addigra már javítani lehetett. A film Keller visszaemlékezései alapján meséli el azt a néhány hetet, amennyi ahhoz kellett, hogy Sullivan megtanítsa neki, mi is az a nyelv. (A szójáték nem szándékos – de mellesleg Keller felnőttként beszélni is megtanult, úgy, hogy nem hallotta saját magát. Léteznek róla filmfelvételek is.) 

Újraolvasás vége. De jó lenne egyszer színpadon látni. Levegőt alig kapnék. 

Adj az átlagos, illetve az átlagosnál tisztességesebb és szelídebb ember kezébe hatalmat, aztán nézd végig, ahogy cselekedeteiben pontosan azzá a zsarnokká válik, akit a legmélyebben megvet. Pech, hogy közben megmarad a lelkiismerete, szóval még bele is roppan. Ami nem vigasztalja azokat, akiket előzőleg szintén beleroppantott, ellenfeleik és sajátjaik buzgó helyeslésével. 

Soha nem olvastam még sci-fit, amelynek a világába ennyire szervesen és magától értetődő módon épült volna be a vallás. Ha fantasztikus irodalmat olvasok, elsősorban a háttérvilággal lehet engem megvenni – itt is a sci-fi műfaji követelményei és a keresztény (közelebbről római katolikus) gondolkodásmód egymásba játszása érdekelt mindvégig a legjobban. A cselekmény jóval kevésbé, de erről a könyv nem tehet, én vagyok így bekötve. Egyébként nagyon hosszú ideig is olvastam, de ennek sem a könyv volt az oka.*