Az élőhalott állapotból való feltámadás története A csodatevő, amelyért egy-egy Oscar járt Anne Bancroftnak és Patty Duke-nak. A világ legszebb történetei közé tartozik, ahogyan a siketvak kislányt megtanítják kommunikálni, megismerni a világot, kibontakoztatni önmagát. 

Helen Keller történelmi személy volt, 1880-ban született az USA Alabama államában. Másfél éves korában olyan súlyos betegséget kapott, amelyet túlélt ugyan, de vakon és siketen kellett élnie tovább. Hatéves korában fogadták fel mellé Anne Sullivant, a húszéves, épphogy csak végzett tanárnőt, aki maga is pontosan tudta, milyen érzés vaknak lenni, bár az ő látásán több műtét segítségével addigra már javítani lehetett. A film Keller visszaemlékezései alapján meséli el azt a néhány hetet, amennyi ahhoz kellett, hogy Sullivan megtanítsa neki, mi is az a nyelv. (A szójáték nem szándékos – de mellesleg Keller felnőttként beszélni is megtanult, úgy, hogy nem hallotta saját magát. Léteznek róla filmfelvételek is.) 

Egyszerre felemelő és nyomasztó film ez, és gyönyörű is, már amikor éppen nem giccses. Arról mindenkit biztosíthatok, hogy Bancroft és Duke alakításában semmi modorosság nincs, a közös jeleneteik pedig gyakorlatilag tökéletesek; de ami a többi színészt illeti, hát... szerintem leginkább arra valók, hogy legyen kit lejátszani a vászonról. A rendezőt pedig megkértem volna szépen, hogy kicsit kevesebb sikoltozás és törött edény nem ártana talán. Igaz, mindkettő a korszak amerikai filmgyártásához tartozott. Aki tehát az első három perc eltelte előtt ki akarja kapcsolni a filmet, azt biztosíthatom: a legrosszabbon túl van, maradjon szépen, nem bánja meg. 

A hatvanas években már létezett színes film, de ezt így, fekete-fehérben kellett elkészíteni, hangsúlyozva a fényeket és árnyékokat. Újra meg újra felbukkannak a filmben a rácsok, és mindegy, hogy megfoghatóak (lépcsőkorlát, ágy feje, ablakkereszt, madárkalitka stb.) vagy megfoghatatlanok (árnyékok), egyaránt sötétek, és nem lehet kitörni mögülük. Ugyanígy felbukkannak a falak is, amelyek közé be van zárva a kislány. Ahogy mondtam: az első három percet kell túlélni, az utána következő szakasz mindenért azonnal kárpótol, és bevezeti a film legszebb felvételeit: ahogyan Helen tapogatózva jár a lépcsőn, beszorul a száradó lepedők közé, és még a karácsonyfadísz fényes felületébe zárt tükörképe is mintha börtönben lenne. Ugyanekkor még a ruházata is rendezetlen, az arca maszatos, a haja borzas. Kísérteties-szomorú zene szól, amíg azt látjuk, hogyan megy végig a mezőn, ég felé nyújtott karral, fölemelt arccal, mintha kapaszkodni akarna valamibe. 

Ahhoz, hogy feltámadjon, nem kevesebb kell, mint egy olyan ember, aki maga is a sötétségből jön, és részint ki tudott már lépni belőle, részint éppen Helen segítségével készül kilépni onnan. Mert Miss Sullivan nemcsak a saját szembetegségével küzd, hanem egy szörnyű gyerekkor emlékeivel is: mivel fogyatékkal élőnek számított, olyan intézetbe zárták, ahová válogatás nélkül vittek vakokat, siketeket, szellemi fogyatékosokat vagy elmebetegeket; ahol elégtelen volt az ellátás, mindennapos a gyerekek kihasználása, és bénulástól szenvedő kistestvérét hamar elveszítette. „Isten tartozik nekem egy feltámadással” – ezzel a mondattal vezeti be a tevékenységét. Pontosan ő az, akire Helennek szüksége van. 

Meg a filmnek is. Az ő kapcsolatukból azért lesz csupa szépség és semmi giccs, a két színész játékából meg azért lesz két Oscar, mert nem egy aranyos kislány találkozik egy galamblelkű felnőttel, hanem egy elkényeztetett, rosszindulatú kölyök egy nyers modorú, érdes hangú, az ellenszenvességig gőgös és traumatizált fiatallal. Az a kislány szerencséje, hogy a tanárnő nemcsak nyerseséget és gőgöt, hanem életismeretet és empátiát is tanult. Így jöhet rá Miss Sullivan nagyon gyorsan, hogy ezt a gyereket nem sajnálni kell (arra nem is volna képes), hanem a ravaszsága mögött rejlő intelligenciát, a hisztériás rohamokkal álcázott kemény akaratot a tanulás szolgálatába állítani. Fegyelmezni úgy, hogy közben nem töri meg. Ezt a gyereket tanítani egyszerre szellemi kihívás és a legalantasabb fajta földi küzdelem.

Már az első közös jelenetükből látszik, mennyi Miss Sullivan jellemében az érdesség, a durvaság, de az is, hogy ő maga is képes saját magából a legjobbat kihozni, és az is, hogy semmi más nem érdekli, csak Helen. Ahogy odavágja a bőröndöt a lépcsőhöz, az egyszerre nyers és empatikus, hiszen pontosan tudja, hogy egy siketvaknak másként, mint a padló rezgésével, nem tudná tudtára adni a jelenlétét. Ahogy pedig a kislány kirántja a kezéből a bőröndöt, mert márpedig ő és nem más akarja felvinni az emeletre, abból az is egyértelmű lesz, hogy önálló és kemény akarata van, ami a tanárnőnek is tetszik. Az ebédlői jelenet egyszerre tragikus és komikus: ott tányér röpül, étel szóródik szét mindenfelé, csattognak a pofonok (nem, nem gyermekbántalmazásról van szó, lásd a lábjegyzetet), és bútor legyen, ami kibír ennyi püfölést.* Ez a jelenet majdnem akkora klasszikus, mint a katartikus befejezés, és munkát adott színésznek és operatőrnek egyaránt. A néző pedig rácsodálkozhat, milyen iszonyatos energia rejlik ebben a két testben – mennyi nagyszerű cselekedetre lehet azt felhasználni. Nem is véletlen, hogy a jelenet a film végére vallásos értelmezést is kap: Helen testvérének kommentárja szerint olyan, mint Jákob harca az angyallal. 

Fel is használják. Ahogy Helen kezdi megérteni, mit akarnak tőle tulajdonképpen, úgy kezdenek eltűnni körülötte az árnyékok, és válik egyre világosabbá az alakja. Amikor megérkezik a kis házba, ahol a nevelődése legfontosabb szakasza vár rá, körülötte teljes a sötétség, a felnőttek ruhája is fekete, csak ő visel világosat, csak az ő arcára esik a fény. Miss Sullivan pedig szó szerint még a gyerek elkényeztetettségét és irigységét is fel tudja használni arra, hogy tanítsa. Közben ő maga is előássa a saját múltját, lelkifurdalását amiatt, hogy gyerekként cserben hagyta halálos beteg kisöccsét. „Isten tartozik nekem egy feltámadással” – amíg Helen lelkének segít kiszabadulni a vakság és siketség börtönéből, addig a testvéréért is vezekel. Neki is szüksége van Helenre, nemcsak Helennek őrá. 

Ahogy Helenhez a rácsok képe, úgy kapcsolódik Miss Sullivanhez az egymásra fotózott, egymásba mosódó formák álomszerűsége.** Nagyon szép és nyomasztó a film elején a vonatút, ahogyan hol úgy érzi, alagútban megy, hol úgy, hogy nekimegy a vonat álmában, hol majdnem lemarad a szerelvényről, de minden zaj fülsértő, minden fény szembántó, és minden képkocka nagy része ugyanolyan sötét, mint a kisasszony szemüvege. A mögé szokott bebújni, ha nagyon kemény akar lenni. Ha leveszi, szomorúvá és kiszolgáltatottá válik. Azt pedig nem engedheti meg magának, hiszen a tanítványa helyett is erősnek kell lennie. 

Fogalmam sincs, miért nem készült ennek a filmnek szinkronos változata. Sajnos csak angolul nézhető.*** De éppen a témából következően szokatlanul kevés a filmben a párbeszéd, sok viszont a némajáték, így azok számára is érthető lehet, akik kevésbé bírják a nyelvet. A játékidő nagy részét a tanárnő monológjai teszik ki, ahogyan kommentálja az aktuális oktatási-nevelési módszert. Ami a többi családtagot illeti: ahogy mondtam, arra valók, hogy legyen kit lejátszani a vászonról. Az ő modoros, teátrális, a végletekig eltúlzott mozdulataikból és kiabálásaikból a kevés is sok, de ilyen főszereplők mellett ki lehet bírni. 

Mellesleg egész ügyesen vannak ábrázolva a családi és egyéb viszonyok, összhangban azzal, hogy Helen Keller felnőttként emberi jogi aktivistává és Martin Luther King munkatársává vált. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy az ő taníttatását azért lehet megoldani, mert a család nagyon gazdag, méghozzá a fekete szolgák munkájából az. Velük ugyan egész emberségesen bánnak, de mégiscsak alárendeltek (és belegondolni sem érdemes, milyen oktatást kaphatna a filmben szereplő fekete kisfiú, ha történetesen ő volna siketvak). Egyetlen olyan jelenet van, amelyikben Miss Sullivannek múlhatatlan szüksége is van egy szolgafiú segítségére a tanításhoz, él is vele – és utána magától értetődően megköszöni. Az az egy gesztus, az már az 1960-as évek világát lépteti be a filmvilágba. Egyébként ami a családot illeti, senkit ne tévesszen meg az apa rendkívüli szigorúsága és zsarnokira emlékeztető viselkedése. Tessék csak odafigyelni, mennyibe telik a nála jóval fiatalabb feleségnek hatni rá. Kb. két összetett kéz meg egy könyörgő tekintet, és a pater familias keménysége máris oda. Mellesleg az asszonynak tényleg minden ilyen esetben igaza is lesz. 

Helen Keller felnőttként azt írta, hogy az a nap, amelyiken Anne Sullivan Tuscumbiába érkezett, az ő lelkének születésnapja lett. Ezt a filmet elnézve teljesen hitelt is lehet adni neki. Egyébként a film elkészültekor Keller még élt. És annyi ember között csak ő nem láthatta azt, hogyan forgatták le az élete legmeghatározóbb időszakát, milyen már. 

A képen ő látható, az őt játszó Patty Duke-kal, amint éppen az Anne Sullivan által kitalált érintéses jelrendszerrel beszélgetnek. 

* Természetesen nem a gyereket verik a bútorral. A gyerek veri a bútort. A film készítésének idejében nem utasították ugyan el úgy a testi fenyítést, ahogy ma, a filmbeli tanár-tanítvány viszonyba azonban egyáltalán nem fér bele a gyerekbántalmazás. Ebben a jelenetben Helen valóban kap két pofont, de egyfelől itt is ő kezdi a verekedést, másfelől a tanárnő részéről szigorúan csak addig tart, ameddig fel nem fogja a gyerek, hogy ő sem pofozkodhat következmények nélkül. Más kérdés, hogy ma persze ennyi is sok lenne. 

** Az emlékekben felbukkanó gyermek Annie ugyanúgy tárja ég felé a kezét, ugyanúgy emeli fel az arcát, ahogyan később Helen. Nyilvánvalóan önmagát látja a kislányban.

*** Az archive.org oldalon megtaláljátok.

A képek forrása: Wikipedia, IMDB, On-Magazine.