Egy százhetven éves fogalom, amellyel nemcsak koránál, hanem eredeténél és kiterjedt hatásánál fogva is számolni kell. Hamvas Bélától Martin Luther Kingen keresztül Mahátma Gandhiig elég sokan beszéltek és tettek azért, hogy komolyan vegyék. Angol szakos egyetemista koromban vizsgáztam a kitalálójának az életművéből; most újraolvastam ezt az esszét, és ajánlom a megvalósított amerikai álom történetével, a Waldennel együtt. Nem hosszú, és természetesen magyar fordításban is megjelent, legalább háromszor. Szóval nemcsak érdemes, hanem könnyű is visszanyúlni a forráshoz. 

Az eredeti cím: „Resistance to Civil Government” („Ellenállás a polgári kormányzatnak”), illetve „On the Duty of Civil Disobedience” („A polgári engedetlenség iránti kötelességről”). Különösen arra hívom fel a figyelmet, hogy a szerző a kötelesség szót használja. Vagyis függetlenül attól, hogy a polgári engedetlenség nem igazodik a törvény betűjéhez, az ember mégis tekintheti kötelességének. Hogy ez az ellentmondás hogyan oldható fel – nos, erről szól az esszé. 

Ki is az a Thoreau? A magyar közönség szerintem leginkább a Holt költők társasága című filmből ismerheti a nevét. Ott elsősorban Whitmant emlegetik ugyan az amerikai klasszikusok közül, de Thoreau neve is előkerül: tőle idéznek akkor, amikor felújítják a társaságot, és kimennek az erdőbe verseket olvasni. A műveit nálunk tapasztalatom szerint sajnos kevesen olvassák, pedig lett volna rá már elég idő, hiszen Thoreau a XIX. században élt, alkotott, és csinált az életéből is műalkotást. Azt az eszményt ugyanis, amelyet ebben az esszében megfogalmaz, a megírás előtt és után is cselekedeteivel igyekezett hitelessé tenni: békésen, szelíden, ám nagyon is határozottan képviselni azt, amiről írt. 

Gondolati kiindulópontja az, hogy szép dolog a szavazati jog, de kevés. Még ha egy kormányzatot a többség választ is meg, akkor is lehetetlen, hogy annak mindig mindenben igaza legyen. (Thoreau két példát hoz fel: az esszé megírásának idejében még létezett rabszolgatartás, illetve éppen igazságtalan háború folyt Mexikó ellen. De ezek tényleg csak példák, ő is úgy kezeli őket.) A törvény betartása önmagában nem teszi az embert belsőleg igazságosabbá (sőt, éppenséggel erőszakszervezet részévé is teheti, még akkor is, ha egyébként a világ legbékésebb jelleme lenne), és ha valaki pusztán elméjével szolgálja az államot, nem pedig a lelkiismeretével, akkor szándéka ellenére akár egy hiba vagy vétek előidézőjévé/fenntartójává is válhat.

Bizony megtörténhet, hogy aki ezzel ellentétben valóban a lelkiismeretével akarja azt az államot szolgálni, annak azáltal kell szolgálnia, hogy ellenáll neki. Teszi pedig mindezt nyilvánosság előtt (hiszen éppen arról van szó, hogy felemelje a szavát), vállalva akár azt is, hogy ezért az állam ellenségnek tekintse és büntesse őt. Hogy megtudjuk azt is, mi jár a polgári engedetlenségért, Thoreau elmeséli, hogyan zárták börtönbe azért, mert nem volt hajlandó a hadsereg fenntartásához szükséges adót befizetni. Nem mintha a hadsereg fenntartásával problémája lett volna – a fent említett konkrét háborúval volt baja. 

(...) if it is of such a nature that it requires you to be the agent of injustice to another, then, I say, break the law. Let your life be a counter friction to stop the machine. What I have to do is to see, at any rate, that I do not lend myself to the wrong which I condemn.

Ami körülbelül azt jelenti, hogy ha a törvény azt várja el az embertől, hogy igazságtalanul járjon el felebarátjával szemben, vagyis ha a törvény rosszabb, mint amit megtorol – akkor az ember szegje meg a törvényt. Véletlenül sem arról van tehát szó, hogy gyilkolnia, rabolnia, lopnia, csalnia, hazudnia kellene. Azt soha; annak senki lelkiismeretébe nem szabad beleférnie. Hanem arról, hogy legyen ő az ellenhatás, amely megállítja a gépezetet (figyelem: Thoreau olyan szót használ, amely élettelen, embertelen eszközre utal!); vagy legalább ne járuljon hozzá annak a fenntartásához, amit egyébként ő maga is elítél. 

The broadest and most prevalent error requires the most disinterested virtue to sustain it. 

Többféleképpen lehet fordítani ezt a mondatot. (Szóval, khm, biztatom olvasóimat a nyelvtanulásra, ha pontos szövegértést akarnak maguknak.) Az én értelmezésemben: ahhoz, hogy egy hiba tartósan fennmaradjon, bőven elég, ha az erény nem foglalkozik a helyrehozatalával. Vagyis lehet valaki akármilyen erényes, ha nem cselekszik, akkor részt vesz a hiba fennmaradásában. 

A probléma a fentiekkel természetesen az, hogy a lelkiismeret fogalma nehezen értelmezhető. Még az angolszász jogrendszerben is, nemhogy a mienkben, amely a rómaira épül. Bárki megkérdezheti: de hát milyen alapon emeli az ember önmagát, saját lelkiismeretét a törvény fölé? Milyen alapon jelenti ki, hogy a törvény nem igazságos? 

Nos: először is azért szögezzük le, hogy a törvényt is emberek hozzák. Nem emberfeletti lények, hanem olyanok, mint te vagy én. Legfeljebb okosabbak, de nem feltétlenül lelkiismeretesebbek. Természetesen lehet törekedni arra, hogy a lehető legmegfelelőbb embereket bízzuk meg a törvényhozással, de ez esetben is létezik olyan, hogy nincs igazuk. Sőt olyan is, hogy szándékosan vétenek a megfogalmazáskor. Nyilván valamiféle nagyobb cél érdekében teszik ezt; még az is elképzelhető, hogy jót akarnak; csak hát ebből a jó szándékból egyáltalán nem feltétlenül következik jó és hasznos eredmény. 

Ami a további alapot illeti: Thoreau százhetven évvel ezelőtt a romantika korának (illetve a transzcendentalista mozgalomnak) alkotójaként a felvilágosodás és a protestantizmus gondolkodásmódjából indult ki.* Mivel én nem vagyok protestáns, ezt Jacob Böhme könyvéből tudom: az az alapvetés, hogy egyedül a hit által üdvözül az ember, egyáltalán nem azt jelenti, hogy akinek hite van, bármit megtehet. Éppen ellenkezőleg, azt, hogy akinek keresztény hite van, annak onnantól kezdve kötelessége annak megfelelően cselekedni. Ezen alapul az a bizonyos kategorikus imperatívusz, amelyről én ugyan (még) nem írtam, ellenben itt lehet olvasni a rövid összefoglalását. Innen veszem a Kant-idézetet is: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” 

Na, ehhez kell a szabad és erős lélek. A polgár. Aki még csak felsőbbrendű lénynek sem tekinti önmagát, mint ahogy Thoreau sem tette, olvassátok csak el a jelen szövegen kívül még a Waldent is. Arra nincs is semmi szükség, hogy felsőbbrendű legyen (Isten őrizz, abból inkább csak a baj szokott lenni), pusztán arra, hogy szabad legyen és erős. Hogy ne azért szegje meg a törvényt, mert az neki személy szerint nem tetszik, hanem azért, mert ez a kötelessége. Mert meggyőződött arról, hogy a törvény igazságtalan, és másik kellene helyette. Mivel pedig ennek érvényt is akar szerezni, mindezt nyilvánosság előtt, ám erőszakmentesen kell megtennie. Ma ez talán még nehezebb, mint Thoreau korában, mert kevesebb a támpont. Ettől viszont még adott esetben nem kevésbé lehet szükséges. 

Akinek a fentiek alapján felkeltettem az érdeklődését a mű iránt (amit nagyon ajánlok, mert ne énrám hallgass, hanem nézd meg a saját szemeddel), annak jelzem, hogy angol nyelven már ingyenesen olvasható, hiszen hetven évnél régebben halt meg a szerző. Magyar nyelven más Thoreau-művekkel együtt adták ki, de még így is tömegközlekedés-kompatibilisen, kicsi kötetben. 

* Részemről római katolikus vagyok, de semmi nem tiltja, hogy ezt a gondolatot én is magaménak érezhessem. Hogy mást ne mondjak, Mahatma Gandhi sem volt protestáns a maga polgári engedetlenségével. 

Pontszám: 10/10