Újraolvasás vége. De jó lenne egyszer színpadon látni. Levegőt alig kapnék. 

Adj az átlagos, illetve az átlagosnál tisztességesebb és szelídebb ember kezébe hatalmat, aztán nézd végig, ahogy cselekedeteiben pontosan azzá a zsarnokká válik, akit a legmélyebben megvet. Pech, hogy közben megmarad a lelkiismerete, szóval még bele is roppan. Ami nem vigasztalja azokat, akiket előzőleg szintén beleroppantott, ellenfeleik és sajátjaik buzgó helyeslésével. 

Példázat, persze. A XX. század második felének Erdélye, persze. Arra valók a drámában szándékosan elszórt anakronizmusok is, hogy ha máshogy nem esne le a nézőnek, ettől felfogja: NEM dőlhet hátra annak boldog tudatában, hogy ilyenek csak kétezer éve, a Római Birodalomban eshettek meg. Ne csak a rómaiakat, ne csak a zsidókat lássa. Ott zajlik az egész az orra előtt. Ugyanakkor kiválóan alkalmas ez a példázatosság arra is, hogy a XX. század második felének Erdélyén kívül is úgy hasson a mű a közönségre, mint a lórúgás. 

Ne, ne hozz létre olyan hatalmi helyzetet, amelyikben ez megtörténhet. Ne, mert ha megtörténik, az pont háromnak lesz rossz: 1. a hatalmat kapott átlagembernek, 2. az alatta állóknak, végül pedig 3. a fölötte álló, jóllehet messze levő diktátornak is. Ha pedig mégis létrejött ez a helyzet, akkor tudjál róla, hogy ennyi volt. Ebben semlegesnek és főleg sértetlennek maradni nem lehet. Senkinek. Viszonylag kevés szerzője van a világirodalomnak, aki megmutatja, hogy bizony az is traumatizálódik, aki bántalmaz, és az is lehet sáros, aki áldozat, csakhogy ettől nem kisebbedik sem a bűn, sem az áldozat szenvedése. 

Felment téged az, 
Hogy nem cselekszel bűnt, miközben másnak
Lehetőséget adsz, hogy cselekedje? 

Nagyon becsülöm Székely Jánost azért, hogy ebből azt a fajta tudatdrámát hozta létre, amelyet annyira szeretek: azt, amelyikben mindkét féllel azonosulni lehet, pedig az igazuk egymást kizárja. Még abból a szereplőből sem csinált gazembert, akit ellenségként lehet értelmezni, és valóban súlyos bűnöket követ el. Ugyanakkor fölmenteni sem lehet az illetőt; ő sem menti föl saját magát. 

Adott egy zárt, összetartó, komoly értéket teremtő közösség, adott egy idegen birodalom, amelynek részévé válnak, és adott annak az idegen hatalomnak a képviselője, aki parancsot kap, hogy az emberek tudatába nyúlva járuljon hozzá az egység megalkotásához. Az állam és a részévé váló közösség érdeke homlokegyenest ellenkezik: a közösség elfogadja, hogy meg kell hajolnia, de önmagát feladni nem akarja, a császár viszont totális diktatúrát akar, az ő számára a meghajlásból egyenesen következik az önfeladás. Hogy ebből nem lesz azonnali véres összecsapás, az rövid távon gyakorlatilag csak a roppant térbeli távolságnak köszönhető. 

BARAKIÁS:
A hatalom természetes
Végső határa az a pont, ameddig 
Az alattvalók türelme kitart. 
Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti
Az emberélet. Szégyen lesz leélni.
[...]
PETRONIUS:
Csakhogy nem így van. Az alattvalók
Kis türelmét egy polgárháború
Kilátása a végtelenbe nyújtja.

Hosszú távon pedig annak, hogy kettőjük között áll Petronius, a helytartó, aki tisztességes ember létére* meg akarja érteni a zsidókat, illetve a zsidók elöljárói: Barakiás rabbi (aki viszont a rómait akarja megérteni) és Agrippa király (aki egyfelől vállalja, hogy annyit megtart a népe törvényei közül, amennyit csak tud, másfelől feladja a szabadságharc lehetőségét, mert az túl sok vérontást követelne; sőt, még a saját nevét is). Huzakodnak három felvonáson keresztül, miközben a közösség vagyona elvész, a közvetítők pedig zsarnokká, gyilkossá, hazaárulóvá válnak egytől egyig. A legdurvább, hogy amikor Petronius szabadulni akarna a helyzetéből, akár a saját halála árán is, akkor azok lökdösik vissza a hatalomba, akiken zsarnokoskodik. Mert jaj, még mindig inkább te, mint más. (Hogy én ezt a mondatot hogy gyűlölöm.) Miközben a közösség elöljárói ugyanúgy besározódnak.  

Az is hülye, aki nem látja, mekkora ereje van egy metaforának. Mert mi egyéb a császár szobra, mint metafora? Egy illúzió, egy semmi, egy darab fém, és mégis: ha beviszik a templomba, akkor megszűnik a templom, és vele a közösség, ha nem viszik be, akkor ölni kezdik egymást az emberek. Soha ne becsüld alá a metaforákat, pillanatok alatt önjáróvá és roppant folyamatok eszközeivé tudnak válni, közben pedig nagyon-nagyon sok szenvedést okozni. Közben pedig maga a császár meg sem jelenik. A rendszer, amelyet működtet, elvégzi helyette a piszkos munkát. Az egy dolog, hogy a császár sem halhatatlan, csak szeretne lenni. 

Míg hatalom van, örök a veszélye, 
Hogy megőrül, mert őrült ül beléje.

Hogy pedig Székely János mindezt képes klasszikus versmértékben, mégis modern szavakkal olyan természetességgel előadni, mintha a bölcsőben is jambusokban énekeltek volna neki – és egy percre nem válik papírízűvé az egész, sőt, működik példázatként is, történelmi drámaként is – az mutatja, hogy mekkora zseni volt ez az ember, és bármely kultúra büszke lehetne rá, hogy éppen az ő nyelvén szólalt meg. 

Utóirat: A kötet másik két drámájáról külön bejegyzést fogok írni. Tudom, hogy A nyugati hadtest értékelésével még tartozom, de abból már szerintem újraolvasás lesz. Soha nagyobb bajom ne legyen. (Frissítés: újraolvastam és megírtam.)

* Bár azért annyi fricskát megenged magának Székely, hogy elsüti a „pedig közéjük is lövethetett volna” poént. Ez nem a Quo vadis? Petroniusa (újra kéne már olvasni azt is), hanem egy csinovnyik. 

Pontszám: 10/10