Boldogult úrfikorom egyik komoly frusztrációja vált véglegesen múlttá, amikor úgy csukhattam be ennek a jámbor barokk vargának a könyvét, hogy még ha nem is értek mindent kristálytisztán, azért legalább azt értem, hogy mit nem értek.
Böhmét olvasni rendkívül nehéz. Ha költészetnek tekinti az ember (lehet, hiszen gyönyörű), vagy ha eleve abból indul ki, hogy itt most egy felsőbbrendű igazságban fog részesülni, akkor boldoggá fogja tenni az olvasás. (Jó eséllyel ilyenek voltak azok a korabeli olvasók, akik körében akkora sikereket aratott, hogy még megvédelmezni is hajlandók voltak, miközben a saját egyháza kitagadta. Még mecénásokat is talált közöttük.) Én sajnos hívő emberként sem vagyok ehhez elég egzaltált, főleg, hogy nem is a saját felekezetemről van szó. Nekem Avilai Szent Teréz józansága való. Amikor látni és érteni akarom a másikat, akkor is a racionalitás működik bennem: tudni akarom, mit állítunk és miről.* Nos, most már nemcsak azt mondhatom, hogy kezdem felfogni, Böhme mit állít miről, hanem azt is saját tapasztalatból mondhatom, hogy érdemes megdolgozni érte.