A weird novella/elbeszélésirodalommal akartam ismerkedni egy kicsit. Belekezdtem több kötetbe is (megvoltak a könyvtárban), de valamiért csak Langan volt az, aki úgy megfogta a figyelmemet, hogy minden történetet végig akartam olvasni. Pedig korábban egyáltalán nem hallottam erről a szerzőről (mondjuk, ez engem is minősít). 

Nagyon rokonszenves ezekben a történetekben az, hogy komolyan veszik a hagyomány és a kortárs művészet közötti kapcsolatokat. A klasszikust is összekötik a populárissal (pl. antik istenek mint Marvel-hősök, ami abszolút nem ördögtől való gondolat). Főszereplőik rendszerint komoly műveltséggel bírnak – attól még persze ugyanolyan ökörségeket csinálnak, mint bármely weird történet hősei. Legtöbbjük alkotó ember, van köztük író, történész, szobrász. Különösen örültem, hogy az egyik elbeszélés (illetve ez már inkább kisregény) azt is bemutatja, hogyan dolgozik egy mai pedagógus, tanórán és azon kívül. Beleillik a történetbe, nemcsak érdekes adalék hozzá. Nem is emlékszem, hogy olvastam-e már hasonlót, mármint nem szakirodalomban. Sőt, az is látszik, hogy mi történik, ha a pedagógus nem végzi el a munkája láthatatlan részét. (Spoiler: katasztrófa. Diák ezúttal nem sérül meg, de csak azért nem, mert történetesen egyik sem kiskorú.) Egyébként azzal a módszerrel, amit a szereplő követ, tényleg egész jó órákat lehet tartani (illetve lehetne, ha ő konkrétan nem szúrná el): ókori szobrászatot felvilágosodás kori esszével és horrorfilmekkel kombinálva bárkinek fenntartható az érdeklődése, és elevenné válik a műveltsége. 

Persze weird történetekről van szó, szóval a műveltségen kívül más nagyon nem marad eleven az elbeszélések/kisregény végére. Az alapötlet szinte minden esetben tetszik, különösen az „On Skua Island”-et becsülöm nagyon azért, mert egy nagyon poros, már gyerekkoromban is avíttnak számító témából (múmiahorror*) sikerült kihoznia valami egészen újat és brit tájba illőt. Más kérdés, hogy az egész történet viszont annyira sablonos, hogy maximum állatorvosi lónak tudom elképzelni, amin el lehet magyarázni, milyen elemekből lehet weirdet írni. (Köszi egyébként, kivételesen pont erre volt szükségem, még akkor is, ha pont ezeket az elemeket pont így nem volnék hajlandó felhasználni.)** A címadó „Mr. Gaunt” alapötlete sem elvetni való, és szintén komoly kihívást jelent egy mai alkotónak, de szerintem korántsem sikerül olyan ügyesen lefújni a témáról a port, mint az előbbi esetben. Viszont mindkét elbeszélésre szükség van ahhoz, hogy megadják a kötethez az alaphangot, és felhívják a figyelmet arra, hogy a populáris irodalomnak is rég megvannak a klasszikusai, amelyekről nem lehet és nem is érdemes elfeledkezni. 

A „Tutorial” igen-igen ügyes posztmodern weird-paródia, szeretem az ilyet. Szerintem a kötet legjobb darabja, még akkor is, ha a főszereplője irodalomfelfogásával egyáltalán nem értek egyet, és nem is szeretem. De amit a műfaj sablonszereplőivel és helyszíneivel csinál, az valami egészen üdítő. A központi gondolata az, hogy ha minden szöveg, és a szöveggel a hatalommal bírók visszaélhetnek, akkor az a szöveg át is írható – akkor is, ha az ember nincs hatalmi pozícióban. Abszolút érvényes megküzdési módszer egy olyan korban, amelyben az nyer, aki vonzóbb narratívát tud mondani. 

Az „Episode Seven" igazából semmit nem jelentett a számomra. Értem, hogy a sokszínűség kedvéért került a kötetbe (a hangneme és az elbeszélésmódja eltér a többi történetétől), meg nem is lenne érdektelen a bemutatott emberi kapcsolatrendszer, csak végig a „minek?” kérdés járt a fejemben. Cserébe a „Laocöon, or The Singularity" majdnem tökéletes. Ebben szerepel a szobrász, aki egyetemi óraadó és DVD-tékás, és élete nagy művén szeretne dolgozni, de sajnos állandóan közbeszól a magánélete. Ritkán mutatnak be férfiszereplőt abban a helyzetben, amelyikbe ő kerül: apa, aki feláldozza a karrierjét a családjáért. Körülbelül olyan tragikus a végeredmény, mint nők esetében, csak ezt a főszereplőt ráadásul még nyomja is a társadalom, hogy vigye már valamire. Miközben ő, bár alkotni akar, komolyan a gyerekeivel szeret foglalkozni a legjobban. Kár, hogy a kisregény végkifejlete nem mond sokkal többet a modellként szolgáló horrorfilmnél, és a Laokoón-csoport gyilkos kígyóinak szerepe nem kap teljes kidolgozást. Külön tetszik viszont, hogy a művész amoralitásáról is szól a történet; arról, hogy ha alkot, nincs tekintettel még azoknak az életére sem, akikért felelősséggel tartozik. 

A kötet végére szerzői jegyzetek kerültek az egyes művek keletkezési körülményeiről. Nem feltétlenül szükséges ez a kisesszé az értelmezéshez, de sok érdekességet tartalmaz. 

Ami minden szöveg esetében tetszett nekem, az a stílus. Langan nagyon szépen, választékosan ír, adott esetben szándékosan reprodukálva egy-egy nagy íróelődöt (pl. Henry Jamest), és ez leköt akkor is, ha a cselekmény történetesen nem. Amivel viszont egyáltalán nem voltam kibékülve, az az irodalomfelfogás, amelyet például a „Tutorial” a főszereplője szájába ad. Ennek az elbeszélésnek a főgonoszai azt vallják, hogy az írás tanulható, a főszereplő pedig az eredetiség hőse, akit mindenki bánt, mert nem akar szabályokat követni. Hát ez nem így megy, lelkem. Az van, hogy az eredetiség kultusza és a szabályok nem követése IS egy tanulható felfogás, egy kb. kétszáz éves gondolkodásmód. Attól, hogy az illető úgy gondolja, ezt ő találta ki, még nem ő találta ki. Csak annyiszor és annyi helyen olvasta már, hogy azt hiszi, az övé. Innentől kezdve pedig a hozzáállását képmutatónak érzem. 

Egyéb bajom nincs, jó kis könyv volt ez. Egy pályázat kedvéért kezdtem bele, de a magam kedvéért fejeztem be. Jó társam volt egy hétig, amikor leginkább csak tömegközlekedés közben volt időm olvasni. 

* Igen, tudom, a Múmia című film egyáltalán nem poros vagy avítt, viszont nem is veszi komolyan saját magát. A Langan-novella igen. 

** Klasszikus viktoriánus modell, gótikus hatású szigettel, ártatlan tudóssal, kemény katonákkal (akik persze elsőként hullanak el), ősi átokkal, no meg az áldozati pozícióból egy lendülettel szörnyeteg-pozícióba kerülő nővel. Fel lehetne írni, mint egy képletet. 

Pontszám: 10/8