A magyar kiadás címe: Búcsúbáj hölgyei és más történetek.

Megállapítom, hogy Susanna Clarke novellában is tud akkorát alkotni, mint regényben. 

Igaz, hogy ami a műfajiságot illeti, utoljára az Esti Kornélban olvastam ennyire nemnovellai novellákat, mint itt. Elég sok kapcsolódási pontjuk van ugyanis egymással a kisebb szövegeknek, és a Hollókirályt is többször viszontlátjuk, bár soha nem főszerepben. Ráadásul a novelláskötet elejének tudós tanulmánya még szorosabb egységbe fogja a szövegeket, és a sorrendjüket is megmagyarázza. Persze a „James Sutherland” álnév; Clarke bújik ismét új szerepbe, egy egyetemi professzor stílusában idézve fel mindazokat az eseményeket, amiket a Jonathan Strange & Mr Norrell című csodában (itt írtam róla) alternatív történelemként megismertünk. 

Akadnak itt a korábbi regény mellékvágányán keletkezett kisebb történetek, akad népmese-feldolgozás, sok-sok mágikus realizmus, és még egy kis folkhorror-kezdemény is. Játékosság és nyomasztás a szerzőtől megszokott módon keveredik, és bár rendszerint az nyer, akivel az olvasó azonosulhat, azért mindig akad egy-két váratlan, kellemetlen, ironikus csavar. Ha a tündérek földje is jelentőséget kap a történetben, akkor senki nem oda fog megérkezni, ahová elindult, még akkor sem, ha egyébként jutalomban részesül. A roppant műveltséganyagra pedig, amely a hátteret alkotja, továbbra sem lehet panasz. 

Megértem a döntést, amely a címadó elbeszélést tette a kötet első helyére. Valóban tökéletes (és kellően depressziós is lettem tőle, avagy ha ilyet nem tudok írni, akkor lócitromot nem ér az egész), mind társadalmi, mind néphagyományhoz kötődő hátterét figyelembe véve; a cselekménye kellően csavaros, a főszereplők pedig boszorkányos veszélyességükben is szerethetőek. Jonathan és Arabella Strange is felbukkan egy-egy kameó erejéig. A stílus szintén hozza a megszokott színvonalat: témához illően keveri Dickens és Austen hangját, a végkifejlet pedig tele van sejtelmességgel, humorral, meseiséggel. Függetlenül attól, hogy akár egy horrorba is beleillene; csakhogy most azoknak a nézőpontjából látjuk az eseményeket, akik igazságot szolgáltatnak, és az ártatlant védelmezik, ha mégoly ijesztő módszerekkel is. A betéttörténet pedig telitalálat. Önmagában is jó történet, a Hollókirályt is bekapcsolja a novella világába, a végkifejletet is ügyesen megmagyarázza, ráadásul tökéletesen betölti gyermeki félelmeket feloldó szerepét. Azért a poénért pedig örök hála, ahogyan az öreg tündér keresgéli azt a varázskönyvét, amelyikben benne van, hogyan kell a parlamenti képviselőket átváltoztatni a társadalom hasznos tagjaivá, de sajnos nem találja, pedig tisztán emlékszik, hogy alig száz éve még a kezében volt. 

Erre a színvonalra azért a többi szöveg nem emelkedik fel, de szinte mindnek megvan a maga értéke. A második novellát a stílus és a reneszánsz kor gondolkodásmódjának reprodukálása teszi érdekessé – a végkifejlettől viszont semmilyen értelemben nem vagyok oda, ezt szerintem Clarke alaposan elszúrta. Egyrészt nem ad hozzá semmit a feldolgozott népmeséhez (pedig megvolt hozzá az ötlete!), másrészt az a szereplő is jutalmat kap, aki a legkevésbé sem érdemli meg, sőt. Éppen csak egy kis csavar kellett volna bele, hogy eredetit is alkosson, helyre is tegye a dolgokat – és nem.

Innentől kezdve viszont gyakorlatilag maradéktalan a hatás. A harmadik történetből simán folk horrort lehetne írni (félig-meddig az is, leszámítva a derűs kimenetelt), és ennek bezzeg ott van az apró csavar a végén, ami pont annyira kellemetlenül ironikussá teszi a végkifejletet, hogy ne lehessen felhőtlenül örülni semminek. A negyedik hasonlóképpen működik (ismét a Jonathan Strange & Mr Norrell univerzumában járunk egyébként – azért került pont középre a novella), és hasonlóképpen váratlan, kellemetlen, csúfondáros iróniával végződik, egy adag mágikus realizmussal megbolondítva. Ez az a történet, amelyik a Neil Gaiman-univerzumba is átköszön, jól is áll neki. Az ötödik és a hatodik novella a tündérek nemi életét (is) taglalja, mesék tizenhat éven felülieknek, mindazzal a csábító és erőszakos erővel, ami a Jonathan Strange & Mr Norrellben „csak” jelképek és utalások szintjén van jelen. (Csak az nem tetszett, hogy Mr Simonelli története olyan hirtelen szakad félbe; bár sajnos a koncepcióba bizony így illik bele.) A hetedik olyan nézőpontból mutatja Stuart Máriát, amilyenből még nem láttam, és alternatív történelmi novellának sem lenne utolsó, csak sajnos a szabás-varrás Lady Pole-féle hatalmát itt nem látjuk teljes erejében működni. 

Az utolsó novella visszacsatol a kötet elejéhez: visszatér a Hollókirály, és mesebeli konfliktusba keveredik egy szegény szénégetővel, akit a keresztény mitológia szentjei segítenek, nagyon emberi módon, derűs humorral megírva. Sose láttam még ilyen szépen egymásba dolgozva a kereszténység és a pogány vallás világát, pusztán azáltal, hogy az előbbinek a néphagyományokkal átitatott oldalát helyezi előtérbe. 

Hogy novellafüzér ez vagy más, azt majd eldönti az utókor (vagy nem; Esti Kornél esetében sem tudja eldönteni a mai napig). Hogy a korábbi Clarke-művekből ismert, intelligenciával, derűvel és maró iróniával felépített világot itt kicsiben is működni láthatja az ember, az egészen biztos. Az elképzelhető, hogy a nagy Clarke-regény ismerete nélkül nem lesz mindegyik történet érthető, de az apró hiányokon szerintem túlteheti magát az olvasó, aki ezt szeretné Clarke-kapudrognak. Ami pedig az illusztrációkat illeti, éppen olyan finom, gyönyörű és nyomasztó munkák, mint maguk a történetek. 

Pontszám: 10/9