Ez majdnem olyan vagány, mint Avilai Szent Teréz. És azért a vagányság lenne az utolsó, ami az embernek egy gótikus kori prédikátorról eszébe jutna. Még akkor is, ha azt a prédikátort eretnekségért beperelték (egyébként szerintem is igazságtalanul). 

Eckhart mester azok közé az írók közé tartozik, akiknek az életművét már húszévesen értenem kellett volna, de csak most fogom fel igazán. Akkor annyit értettem, hogy azt akarja megragadni, és minden szövegében azt járja körbe, ami nyelvileg, egyáltalán emberileg megragadhatatlan. Ez már eleve menő (akkor is így gondoltam): merni kimondani azt, hogy Istenre nem vonatkoztathatók az emberi fogalmak. Még a jó–rossz, férfi–nő ellentétpárokon is túl van; egész egyszerűen meghaladja őket, pusztán azért, mert ezek emberiek.

Ameddig a lélek nem mezítelen, és nincs megfosztva minden közvetítőtől, akár a legjelentéktelenebbtől is, addig nem látja az Istent.

Ezt a „túl-levést” Eckhart nagyon is komolyan veszi, soha nem egyszerűsít, nem sarkít, nem tesz engedményeket a mégiscsak emberek által kitalált nyelvnek, sem az esetlegesen tanulatlan hallgatóságnak; mindig rögtön a lehetetlent akarja. Két szót fogad el úgy-ahogy hitelesnek: az egyik az „Egy”, a másik a „semmi”. De még az utóbbi is hamis önmagában, hiszen nem létezik valamibb annál a semminél, ami Isten. Nem tudok erről szebben írni, mint az előszó szerzője: 

Csak arról érdemes beszélni, amiről nem lehet beszélni – hallható ki minden szavából. Ez az anti-wittgensteini magatartás adhat ma is reményt.

Ezek az abszolútumot kereső szavak pedig nem elvont és tudósok között cirkuláló teológiai fejtegetésekben nyilvánultak meg, hanem prédikációkban. Olyan beszédekben, amelyek egy-egy gyülekezet vasárnapi épülésére hangzottak el, egy-egy konkrét templomban. Szerzőjük még arra sem vette a fáradságot, hogy leírja őket; mások jegyezték le helyette minden beszédét. Lett is ettől egy kis karneváli-párbeszédes jellegük, hiszen mit lehet azt tudni, mi hangzott el tényleg, és mit hallott félre vagy írt le rosszul a hallgatójuk, esetleg mit tett hozzá magyarázatnak. Persze az már önmagában karneváli-párbeszédes, hogy szónoklatokról van szó, amelyekhez hozzá kell képzelni a hallgatóságot, az előadó hangját, arcát, az emberek reakcióit. Az pedig nyilvánvaló, hogy kiragadott idézetek alapján nagyon könnyen eshetett eretnekség gyanújába, különösen, ha egy jó adag irigységet és rosszindulatot is hozzáadunk a képlethez. Ha az idézeteket kontextusban nézzük, akkor persze nem. 

Ha ott és akkor éltem volna, minden vasárnap ott ültem volna a prédikációin. Nem érdekelt volna, hogy a felét se értem – vagy talán éppen azért. Mert Eckhart sok mindennek nézi a hallgatóságát, de hülyének nem. Ha rászólnak, hogy miért beszél ennyire bonyolult dolgokról tanulatlanok előtt, legfeljebb azzal vág vissza, hogy azért, hogy tanultak legyenek. És működött ez a fajta munka évtizedekig. Ez azonban csak az egyik ok, amiért jólesik őt olvasni ma is. 

Másik okként említhetem azt, hogy ő (is) a nagy keresők közé tartozik; és mindig jobban esik (továbbá jó eséllyel hasznosabb is) azt hallgatni, aki keresi Istent, mint azt, aki megtalálta. Ehhez már el kellett telni húsz évnek, hogy legalább nyomokban értsem.* Jó látni, ahogy minden beszéd elején újra meg újra elindul az abszolútum megragadása felé vezető úton, és a végére valahogy mindig eljut oda. Nem mintha mindig el is hinném neki, mert ilyen erőltetett fordulatokat a Zohárban olvastam utoljára; de az erőfeszítés és a végkifejlet akkor is szép, ha az ember elvárásainak a nyakát ki kell tekerni közben. Ugyanúgy, ahogyan a zsidó írásmagyarázók, Eckhart is betű szerint ragaszkodik a Bibliához, de azoknak a betűknek úgy tudja facsarni az értelmét, hogy akármelyik igeverssel a saját igazát bizonyítja be. Nem baj, nem árt vele senkinek. Végtére a Zohár is gyönyörű, no meg elképesztően modern is. (Itt írtam róla.) Sőt, az ilyen idézetek akár a posztmodernben is megtalálnák a helyüket (most Eckhart következik): 

Amikor még őseredetemben voltam, nem volt ott Istenem, s önmagam oka voltam. Nem akartam semmit, nem vágytam semmire, mert egy mindentől mentes lét voltam, s az igazságban gyönyörködve önmagamat ismertem meg. Amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott álltam Isten és a dolgok nélkül. Amint azonban szabad akaratból onnan kiléptem, és teremtett lényem megkaptam, már volt Istenem. Mert mielőtt a teremtmények lettek volna, Isten nem volt „Isten”, sokkal inkább az volt, ami volt. Amint a teremtmények létrejöttek, és teremtett létüket megkapták, Isten nem volt többé önmagában Isten, hanem a teremtményekben lett Isten.

Nem, ez nem azt jelenti (amivel vádolták a szerzőt), hogy az embert Istennel egy rangra lehetne emelni. Ez azt jelenti, hogy a teremtés szétválasztás, és a szétválasztás pillanatától kezdve lesz az ember meg az ember Isten-képe egy ellentétpár két fele. Odáig egyek. Ami még radikálisabb kijelentés: teremtőről is csak onnantól kezdve beszélhetünk, ha már van teremtmény. Mint ahogy a vakon született ember sem látja a fekete színt (sem), mert nem tudja, milyen a fehér. Ha még hozzáteszem, hogy a teremtett világot sem tekinti értéktelennek, sőt, leszögezi, hogy annak sokfélesége nélkül az Isten „Egy”-sége megismerhetetlen volna, még érthetőbb lesz, mi tetszhet ezen annyira egy XXI. századi olvasónak. Persze ahhoz, hogy igazán posztmodern legyen, kezdetről sem kellene beszélnie – de miért is lenne az? Gótikus, és nagyon vagány. 

A fordítót meg (Schneller István) nem irigylem. Amikor a szerző a nyelvileg megragadhatatlant próbálja nyelvileg megragadni, akkor mindennél nehezebb annak a dolga, aki mindezt még egy másik nyelvre át is akarja ültetni. De nagyon hálás vagyok érte, hogy egy ilyen helyes kis gyűjteményt összehozott egy ekkora életműből. Nagyon hasznos a kötet előszava is, amelyet szintén ő írt. Értékel és magyaráz. Érdemes a prédikációk előtt is elolvasni (hogy az ember tudja, mire számítson), meg utána is (hogy a homályos dolgok is világossá váljanak az ismétléstől). Érdekes, milyen párhuzamokat és feldolgozásokat említ a szöveg: az a fentiekből is látszik, hogy a távol-keleti filozófiákkal több érintkezési pontja is van az eckharti életműnek (még ha egymástól teljesen függetlenül léteztek is), és nem túlzás a protestantizmus egyik előfutárának sem tekinteni. 

Ami engem illet, Eckhart mesternek a hitről és a cselekvő életről szóló fejtegetései találtak be leginkább. Éppen most volt ezekre szükségem. Ez a fajta misztika, bár Isten felé tör, soha nem felejti el, hogy a teremtett világban él, nem nézi le azt (sőt, Isten megismeréséhez nélkülözhetetlennek veszi az anyagot), és egységbe képes fogni szemlélődő és cselekvő, szellemi és anyagi életet. Isten keresése belső elkülönültséghez vezet, ez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy az ember eligazodjon a világban, sőt: ki is kell lépnie oda. 

Úgyhogy vittem én ezt a kötetet az utóbbi pár hétben minden létező helyre, és olvastam buszon, vonaton, villamosmegállóban, aluljáróban, mozgólépcsőn, néha még menet közben is. Hiszen olyan kis rövid szövegek. Méltatlan is lett volna eldugni csendes magányban. Kutatási anyagnak vettem elő, de az életem részévé vált. Ami persze ismét nem zárja ki kutatási anyag jellegét. 

Utóirat: Azt nem gondoltam volna, hogy erről is eszembe fog jutni Dan Simmons tetralógiája, konkrétan az a rész, amelyikben Teilhard de Chardin szövegeit értelmezik a szereplők. Még lehet, hogy Eckhart mester kedvéért fogok majd hozzá a negyedik részhez. 

* A Teremtés könyvéről szóló írását így is nehezen fogadtam be, igaz, azon más fordító dolgozott. Azon is múlhat. 

A kép forrása: Wikipédia.

Pontszám: 10/10