Örkény István likes this. 

Na jó, ez spoiler. Egész kicsi spoiler. De úgyis csak az érti, aki már a regény végére ért, szóval akkor tulajdonképpen nem is ront el semmit. Csak ellensúlyozza valamennyire, hogy a magyar anyanyelvű íróknak és olvasóknak nincs Keatsük, akinek az életművéből sci-fit írjanak. Piszokság. Még jó, hogy Örkényünk van. 

Az az igazság, hogy az első rész mögött egy kicsit elmaradt számomra ez a kötet. Hiába, hogy jóval fordulatosabb, kalandosabb annál, ha egyszer én fordítva vagyok bekötve.

Nekem nagyon tetszett az a dinamizmus, ahogyan az első részben hat nagyon különböző, sok-sok irányba elágazó történet fokozatosan egyetlen füzérré kapcsolódott össze; vagy az, ahogy végig lehetett követni, hogyan képzelhető el egy számtalan bolygón élő jövőbeli emberiség egy-egy csoportjának gondolkodásmódja. Az előbbi a második részből (érthető módon) teljesen hiányzik, az utóbbiról pedig alig tudunk meg újat az első részhez képest. Mintha az első rész „csak” felvezetés volna a második rész egyre gyorsabban pergő eseményeihez, megoldódó rejtélyeihez, embertelen nagyra növekvő tétjéhez. Aki az utóbbiakat kedveli, annak ez a kötet fog jobban tetszeni, nekem nem. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy csalódtam, vagy hogy nem érdekelt, mi fog történni. Csak hát van az a mennyiségű cselekményfordulat, amennyitől már egyszerűen elzsibbad az agyam. Mit lehet tenni – fordítva vagyok bekötve. 

De ne fanyalogjak ennyit. Ugyanolyan szép könyv ez is, mint az előzménye, és mégsem marasztalhatom el azért, mert közben a kalandregény-olvasók elvárásainak is megfelel. Én is szeretem a kalandregényt. Főleg, ha olyan kérdések fordulnak elő benne, hogy miként lehet felelősen dönteni az egész emberiséget fenyegető háborúban – mert jó döntés nincs, legfeljebb felelős –; hogy milyen buktatói lehetnek annak, ha az ember irányított, és milyenek, ha irányító; hogy mennyire hozható helyre bármilyen hiba, ami egy egész közösség sorsára van hatással; vagy hogy hogyan válik hősökkel egyenrangúvá a kisember, miközben nem szűnik meg kisember lenni. Ezeket a kérdéseket persze így vagy úgy már az első rész is felteszi. A második pedig szépen folytatja, csak épp mást nem tesz hozzájuk. 

Illetve de. Hazudok. Valamiben mégiscsak felülmúlta önmagát Simmons: abban, ahogy belesimította a saját világába Keats alakját és életművét. Egyáltalán nem értek egyet vele abban, hogy lehetséges egy egyéniséget pusztán az írásai alapján tökéletesen rekonstruálni (megjegyzem, a romantika korához viszont abszolút illik ez a felfogás, Keatsnek például valószínűleg tetszene), de hogy ez az író ezt a rekonstrukciót gyönyörűen és nagyon mély tisztelettel végezte el, az fix. És az irigység megöl. Nemcsak Keatset kezdtem el olvasni tőle húsz év után újra, hanem még a magyar fantasztikum klasszikusaiba is beleártottam magam, lázasan keresgélve hasonló működő ötletek után. (Igaz, hogy arról Clarke legalább annyira tehet.) 

Hogy ezekben a Keats-versekben mennyi érzékiség, keserűség és humor van. Húsz évvel ezelőtt a felét se fogtam fel. Az pedig, ahogyan egy kétszáz éve halott zseni szavai kölcsönhatásra tudnak lépni a sci-fi műfajával, hát az a csoda. Amit az első kötet olvasásakor csak sejtettem – hogy miért pont Keats kellett ehhez Simmonsnak, túl azon, hogy nyilvánvalóan bele van zúgva a verseibe –, az most bebizonyosodott. A közös pont a virtualitás, amihez szükség van a Keats-féle negatív képességre. Hogy az mi, megtaláljátok az előző bejegyzésem utolsó harmadában. Keats kortársainak, Joseph Severnnek, Leigh Huntnak vagy Byronnak (illetve a nevüknek) a felbukkanása már igazán csak hab a tortán.

Arról nem beszélve, hogy a regényben emlegetett helyszínek egy részén én konkrétan jártam. Ez még külön a ráismerés örömét adta az olvasottakhoz. A fenti fotón a Spanyol lépcső látható, jobboldalt azzal a bizonyos lakással, amelyik egy darab Anglia Róma közepén. Lent pedig a protestáns temető, azzal a bizonyos sírral, amelynek felirata szerint itt nyugszik az, aki nevét a vízre írta. Amit Simmons „elfelejt” megemlíteni – egyébként ez speciel nem is hiányzik a regényéből –, az a szomszéd sír, a Joseph Severné, aki majd' hatvan évvel később jól „kitolt” a legjobb barátjával. Azt ugyanis elrendelhette Keats, hogy az ő saját sírkövére ne írják fel a nevét, de azt nem, hogy a Severnére se, így aztán mégiscsak odakerült az a név, ahová való. Egyébként gyönyörű hely a római protestáns temető, a béke szigete egy nyolcsávos út mellett, ezt minden irónia nélkül mondom. 

Azt azért nem felejtem el megemlíteni, hogy egy-két szálat bizony nem varrt el rendesen ez a Simmons. Itt most nem azokra gondolok, amelyeknek részint kitalálható a vége, részint nyilvánvalóan azért nincs vége, hogy a nagyérdemű megvegye a folytatást is. Sokkal inkább azokra gondolok, amelyek minden ok nélkül, mesterkélten kapcsolódnak össze, a magyarázat lehetőségét sem hagyva meg több korábbi eseménynek. Hát... így jár, aki a második rész írása közben jön rá, hogy az első rész egy-két piszok jó ötlete a későbbi cselekménybe már nem illik bele, de átírni már nem tudja, mert a boltok polcain van. Mit mondjak, kellett a végkifejletbe az, hogy eszembe juttassa Örkény fent linkelt egypercesét, ahhoz, hogy a fentieket megbocsássam. De megbocsátottam, mutatja a pontozás.

Most már tényleg csak tavasszal térek vissza ehhez a sorozathoz és a Dűnéhez is. Jelenleg az érdekel, mit alkottak a műfajban a magyarok. Sajnos ott (is) sok a pótolnivalóm. No meg Keatset se lehet eleget olvasni. 

FRISSÍTÉS: Itt írtam Keatsről, itt pedig a magyar fantasztikum egyik klasszikusáról.

A felhasznált képek saját fotók. Bocs a gyarló kivitelezésért.

Pontszám: 10/9