Féltem ettől a novelláskötettől. 

Tudtam, hogy iszonyatot és nyomorúságot fogok látni, kiválóan megírva. 

A megírás minőségében nem is csalódtam. Ellenben kiderült, hogy – talán annak a rengeteg mocsoknak „köszönhetően”, amit az utóbbi években megtapasztaltam – magasabban van az ingerküszöböm, mint gondoltam. Nem ijesztőnek találtam a leírtakat (legfeljebb elvont értelemben), hanem szomorúnak és felháborítónak. Azaz nem vonódtam be oly mértékig, ahogy gondoltam, hanem képes voltam kívülállóként nézni az eseményeket. Nem mintha úgy kevésbé volnának szörnyűek. 

Az is lehet, hogy az elbeszélői nézőpont is segített elidegeníteni magamat a szövegektől. Hiszen pontosan ezen a hangon szól: a melankolikus megfigyelő hangján, aki ritkán lepődik meg (akkor sem túl hosszú időre), meg sem próbál a szereplőkkel azonosulni (leginkább önvédelemből), ítéletet pedig nem mond – de azért igen ügyesen tudja alakítani a történetet úgy, hogy az olvasó maga mondja ki az ítéletet. Pontosan úgy, ahogyan azt egy tudósítónak tennie kell. Nem az ő dolga változtatni az eseményeken, hanem az olvasó dolga felkelni abból a bizonyos fotelból, és cselekedni. 

Néha azért belelátunk annak a tudósítónak a fejébe is. Aki a saját életére is hajlamos hasonló hozzáállással tekinteni, ami érthető, mert szakmai ártalom, viszont erkölcsileg minimum kifogásolható. Ennek ő pontosan tudatában is van, és utálja is saját magát kellőképpen. Igaz, hogy időnként pont ez a „saját életemen is kívül állok” hozzáállás segíthet feldolgozni a helyzetet, megérteni másokat, csökkenteni a fájdalmat. Máskor tragikus irónia eszközévé válik, a maga hétköznapi módján még pusztító erővé is. 

El lehet azon gondolkodni, mennyire működnek önéletrajziként ezek a szövegek. Nyilván nem azonosítja az olvasó a szerzővel az elbeszélőt, még akkor sem, ha én-elbeszélőről van szó, de teljesen el sem választhatja tőle, Jászberényi múltjának, életének ismeretében. Ugyanakkor a fenti kívülálló hozzáállás is az eltávolítást segíti. No meg az is, hogy az önéletrajzi jellegű szövegek legalább háromféle „én” nézőpontjából íródtak, és egyiket se Jászberényi Sándornak hívják. Okos játék, plusz mondanivalóval. Továbbá arra is nagyon jó ez a „köztes” állapotú elbeszélő, hogy közel hozza egymáshoz nemcsak a különböző kontinensek kultúráit is, hanem az egy országon belül különböző helyeken lakókat is. Hiszen nemcsak a nagyvárosban, hanem a tanyaközpontokban is eligazodik, és mindkettőt illúzióktól mentesen látja. 

A cselekmény soha nem kiszámítható, legfeljebb azt lehet előre sejteni, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle. Arra nézve azonban, hogy mi romlik el pontosan, mindig érhetik az embert meglepetések. Jaj, de kreatív tud lenni az emberiség, ha ártani kell a másiknak. Egyetlen kivétel van, egy olyan novella, amiről nem is értem, hogy kerülhetett a kötetbe, annyira nem illik bele: a szereplők annyira sztereotípiák, és annyira lehet látni kezdettől fogva, hogy egyiküknek sincs igaza, hogy ennek az egynek még a végkifejlete sem logikus – viszont rémesen kiszámítható, és unalmas is. Legfeljebb paródiának menne el a szöveg, de ahhoz meg nem elég vicces. Szerintem hiba volt a kötetbe tenni. A többi írás mind a helyén van, mind cselekményét, mind szereplőit tekintve, akik között több egysíkú figurát nem találtam. Mindenkinek megvannak a maga eszményei, piszokságai, emberi oldala, gyarlóságai és bűnei. Amelyek adott esetben éppen azért olyan embertelenek, mert a gyökerük nagyon is hétköznapi és érthető. Ritka a nagy volumenű gonoszság, mégis gyakori a kegyetlenség. Ugyan miért. 

Egyetlen valamirevaló pszichopata szerepel a kötetben, a címadó kisregényben, de attól aztán rázza is az embert a hideg. Pont azért, mert mindenki elhiszi neki, hogy a társadalom hasznos tagja, és bár a főszereplő ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendjén vele, senki nem segít neki abban, hogy hátat tudjon fordítani neki. Ebben a kisregényben minden megvan: a kívülállás, a kiszolgáltatottság, az iszony, a vétség, az emberi indokból elkövetett embertelenség. Különösen jól sikerültek az apró részletekbe elrejtett kritikus elemek. Nyilván nekem most mindenről az oktatási rendszer égetően szükséges reformja jut eszembe, de azért szerintem ha ennek a kisregénynek a középpontjában álló két barátot látja az olvasó, nem tudja nem látni, mennyire védtelenné teszi őket a környezetükkel szemben az, hogy a nevelőintézet semennyire nem készítette fel őket az életre. Még a saját világuk szabályaival sincsenek tisztában, nemhogy azt át tudnák látni, ami a látóhatárukon kívül van. Persze, hogy a gonoszság eszközeivé válnak (tulajdonképpen áldozattá, ami nem menti fel őket, de ők se magukat), holott több empátia volna bennük, mint az egész faluban összesen. 

Ez a könyv még annál is nagyobb hírnevet érdemel, mint amekkora van neki. 

Pontszám: 10/9