Rólunk szól a mese. 

És túl sok mindenről. Nem mintha túlírtnak tartanám, ellenkezőleg. Inkább olyan műnek, amely nagyon bonyolult problémákat ragad meg nagyon ügyesen. A fantasyt pedig igazából nyelvnek használja, amelyen ezek a problémák elmondhatók. Ettől még a történet nem puszta csomagolás, ellenkezőleg. Azt hiszem, a nyelv valójában soha nem is az. 

A Horgonyhely befejezése után maradt némi hiányérzetem az események mágikus-mitikus forrását tekintve. Itt is, de itt egyáltalán nem zavart. Talán éppen azért, mert egyik nézőpontszereplő sem próbál fantasztikumba illő magyarázatot keresni – meghagyják mágikus-mitikusnak, és nem keresnek további okot. Még a „mágikus realista” címkét sem érezném túlzónak ebben az esetben; és nemcsak azért, mert a világháttér görbe tükre olyan jelenségeket mutat meg, amelyeket nap mint nap megtapasztalhatunk. Ez utóbbira nagyon sok jó fantasy képes: nem eltávolítani az olvasót a létező problémáktól, hanem olyan formában mutatni meg őket, ahogyan még soha nem látta, ezért nem hagyhatja őket figyelmen kívül. Itt nincs félrenézés, hogy „nem az én problémám”, vagy „annak a felelőssége, aki benne van, tehát oldja meg ő, engem nem érint”. Felejtsd el ezt a hozzáállást. (Egyébként is felejtsd el. Kivételesen ritka az olyan probléma, ami csak azt érintené, aki éppen benne van.) Ugyanis mindegy, kinek a felelőssége a regénybeli disztópikus tér kialakulása, az mindenkire pusztító hatással van, és nem lehet úgy kezelni, hogy közben bárki ártatlan és békés kívülálló maradhatna. Itt nincs olyan, hogy majd én csak eldolgozgatok itthon, oldják meg helyettem. Tényleg nincs. Pedig de sokan megpróbálják. 

Az (egyik) alapgondolat az átváltozás és annak következményei. Egyfelől az, hogy az állatok emberré válnak, másfelől az, hogy az esetek nagy többségében nem tudnak egészen emberré válni. A köztes állapot, a látványos határátlépés mindig gyanús és nehezen kezelhető a társadalom számára. A történelem számos pontján bebizonyosodott már, hogy a világosan körvonalazott ellenségnél SOKKAL jobban lehet utálni azt, aki „majdnem” a közösség tagja. A hangsúly a „majdnem”-en volt és marad. Ebben a regényben is, a mindennapi világban is iszonyú erősen tartja magát ez a „majdnem”. Minden erőddel akarj és próbálj olyan lenni, mint mi, de azért tudjad, hogy soha nem fogunk úgy tekinteni rád, mint magunkra. Sok-sok embertársunk számára ez a gonosz ellentmondás napi tapasztalat. Már a levegővel ezt lélegzik be, kicsi koruktól fogva. 

Ebből a szempontból egyvalamivel nem értettem egyet: szerintem túl kevésszer hangsúlyozzák a regényben azt, hogy embernek lenni, érzésekkel és öntudattal bírni egyáltalán nem fenékig tejfel, sőt. Furcsa látni, hogy minden állat automatikusan emberré válni vágyik, mert az emberi állapotot kiváltságosnak látja. Nyilván öntudat kell ahhoz is, hogy átlássa, hogy nem mindig olyan nagy kiváltság az – de azért legalább az öntudattal bíró szereplők gondolataiban megjelenhetne a szándék arra, hogy figyelmeztessék az állatokat, hogy mit veszíthetnek. Az más kérdés, hogy az állatok nem értenék.   

Amitől számomra a regény több puszta példázatnál, az például magának az átváltozásnak az ábrázolása. Tele van a regény nyitott, groteszk testekkel, amelyeknek az ábrázolásához Moskát még a horror eszközeit is felhasználja. Van bennük valami komikus, és van bennük valami szörnyű. Mert a nyitott test attól még komikus marad, hogy kultúrembernek nincs rajta kedve nevetni. (Egyébként meg elég sok nem kultúrember szerepel ebben a történetben, akik elég sokat röhögnek.) Egyébként is nagyon tisztelem Moskátot azért, mert hidat ver a populáris és a magas irodalom között, de ezeket a fogásokat különösen méltányoltam.

Fogalmam sincs, lesz-e valaha módom behatóan, tudományosan foglalkozni a regénnyel (nagyon szeretném, ha lenne), de ha lesz, akkor azt már megint Bahtyin jegyében fogom tenni. Mit csináljak, mindenről az jut eszembe, miért pont ezekről a hibridekről/kimérákról ne? Nemcsak szó szerinti karnevált rendeznek ezek a lények (ismét horrorfilmbe illően borzalmas és erőszakos fajtát), hanem azt is a karneválelméletből lehet levezetni, amitől elvont értelemben is veszélyesek lesznek. Mert nemcsak azért irtóznak az emberek az átváltozástól, mert onnantól kezdve nem tekinthetik tulajdonuknak vagy táplálékuknak az állatokat, hanem azért is, mert onnantól kezdve a saját emberségüket is újra meg kell határozniuk. Az pedig veszélyes. Arra csak az képes, aki erős és tudatos. 

Azok, akik csak sejtik, mi lehet a probléma, azok nagyon könnyen fogadnak el készen kapott, egyszerűnek tűnő, voltaképpen hamis magyarázatokat a saját felsőbbrendűségükről, és kirekesztéssel és/vagy agresszióval reagálnak. Amire aztán előbb-utóbb agresszió a válasz is – az pedig utólag legitimálni látszik az eredendő kirekesztést („lám, én megmondtam, hogy ezek agresszívek”) – és a helyzet szépen bele is került abba a spirálba, amelyikre iszonyú nehéz megoldást találni. Vagy lehetetlen. Nem véletlenül olvastam lélegzet-visszafojtott izgalommal a regény végét – kíváncsi voltam, hogy mennek ki ebből az embertelenül (pun intended) nehéz helyzetből a szereplők, ha kimennek egyáltalán. Az mindenesetre elhangzik a regény második felében, hogy aki embernek született, az sem feltétlenül tud emberhez illően viselkedni; illetve hogy az emberi viselkedés egyáltalán nem feltétlenül dicséretre méltó. Hű, ez veszélyes csak igazán: rájönni arra, hogy valaminek születni és valamivé válni nagyon különbözik egymástól. Aki ezt tisztázza magában, az érdekes következtetésekre juthat rasszizmussal és idegengyűlölettel kapcsolatban (is). 

Összetettebbé teszi a képet az is, hogy a három nézőpontszereplő betekintést is enged abba, milyen érzés átváltozottnak, határhelyzetűnek lenni. Nemcsak a testük és a tudatuk teszi őket határhelyzetűvé. (Mindhárman végig küzdenek azzal, hogy embertestben, emberi tudattal élnek, de megvan bennük az állati háttér, és ezt nagyon rosszul élik meg. Szabadulni akarnának tőle, pedig egyik-másik rájön, hogy akár fel is használhatná, csak az még az eddigieknél is nehezebb.) Nemcsak a testük és a tudatuk, hanem egyikük esetében a kor is (a kamaszkor, annak minden nyűgével együtt), másikuk esetében a nemi identitás, a harmadik szereplő esetében pedig az, hogy hol egy közösség részeként éli meg saját magát, hol kívülállóként. 

Ott van aztán a történetben a művész felelőssége a saját alkotása iránt, és az amoralitás, amellyel a világot figyeli, a tökéletes művet megalkotja. (Moskát művésze sokkal okosabb, mint Frankenstein – mondjuk, nála nem nehéz –, de még annyira sem erkölcsös, mint ő.) Ott van a Stockholm-szindróma, elég undorító tálalásban (ahogy megérdemli). Ott van a szabadságharcos, aki szép lassan azzá válik, ami ellen küzdeni elindult, és zsarnokságot teremt a szabadság helyette. Ott van a politika és a jog összes mocskossága, amelyeket nagyon pontosan kell ismernie annak, aki jót akar a világnak, ahhoz, hogy a pokolnak csak a szélét érintse, ne a legbelsejét legalább, ha már úgyis muszáj abba az irányba menni. Az is nagyon tetszik, hogy a politikus szereplő mennyire ügyes és hajlékony, és mégis mennyire tud ragaszkodni a felelős döntésekhez, és hogy megtanulja még a bosszúvágyát is a kisebbik rossz szolgálatába állítani. Egyáltalán nem mindig hoz helyes döntést, de mindig vállalja a következményeket. Komolyan mondom, oktatási anyagnak használnám a regényt közigazgatási képzéseken.

Odáig eljuthat az olvasó a regény alapján, hogy még az állatokról készült vicces videók nézése közben is lelkifurdalása támad. (Nem is baj. Persze nem kell folyamatos bűntudatban élni, de nem árt időnként egy-egy ilyen mementó.) Mert bizony azok gyakran attól viccesek, hogy az állatok emberi módra viselkednek bennük, miközben mégsem emberek, és olyan cselekedeteiken nevet a közönség (pl. ügyetlen lezuhanás, ügyes két lábra állás, verekedés), amiken jó lelkiismerettel nem nevetne, ha emberektől látná őket. Az ilyen videók készítése a regényben kap egy kis pornográfia-színezetet is, annak megfelelő erkölcsi ítélettel. 

Jó is lesz, ha abbahagyom az írást, még a végén rászánom magam a vegetáriánus életmódra. 

Nem mintha nem jutott volna már eszembe korábban. 

Pontszám: 10/10