Zalka Csenge Virág 2019 óta minden évben legalább egy mesekötettel jelentkezik a könyvpiacon. Az idén sincs ez másképp. A Nagyvárosi népmesékben egyfelől rutinszerűen nyújtja mindazt, amit korábbi köteteiben megszokhattunk tőle – találunk itt kevéssé ismert magyar népmesét, többféle hagyományt és vándormotívumokat felmutató népmeséket a világ minden tájáról, trickstereket, sajátos családokat –, másfelől egészen új ötlettel megjeleníti a városok világát is, a kötetet pedig játékkal zárja. A Nagyvárosi népmesék arra való, hogy felhívja olvasói figyelmét természeti és épített értékekre egyaránt, és megtanítsa őket nyitott szemmel járni, új dolgokat felfedezni megszokott környezetükben is.

A kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Vilnius három idegennyelvű könyvesboltját kutattam végig ezért a vékonyka könyvért. Csak annyit tudott mondani az egyikben az eladó, hogy ezen az egyen kívül 1, azaz egy darab angol nyelvű néprajzi kiadványuk létezik, abból is kizárólag antikvár példányok, és roppant ritkán.* Szomorú. A litvánok néphagyományai megérdemelnék a zajosabb hírnevet. 

2023. június 16. 

Utolsó tanítási nap.

Persze a tanév még hetekig tart, még vizsgáztatok, még adminisztrálok, még van éppen elég dolgom. De mégiscsak ma látom utoljára az épületet gyerekekkel tele, ma szól nekem utoljára kicsengőkor Beethoven.

Már önmagában az óriási élmény, hogy olyan disztópiát olvashattam, amelyik a magyar Alföldön játszódik, számomra ismerős helyeken, ismerős emberek között, ráadásul a tavalyi aszályra emlékezve, amelynek nagy részét Békés megyében éltem át. Mindennapi tapasztalat volt számomra a kiszáradó növényzet vagy a több méter magasra felvert vastag por.

A szerző műveire régóta készülök, erre egy interjú hívta fel a figyelmemet, amely a regénybeli szereplők öntörvényűségét arra vezette vissza, hogy az Alföldön a mai napig érezzük a tanyarendszer hatását. Vagyis azt, hogy az emberek évszázadok alatt hozzászoktak a magukra hagyottsághoz, a függetlenséghez, ahhoz, hogy mindent kis közösségekben oldjanak meg, és a városi emberre vagy a nagyobb közösségre gyanakvással tekintsenek. Hát nem mondom, hogy nincs igaza.

A magyar kiadás címe: A mély dala. 

Különleges ifjúsági történelmi fikció. A történetminta bevallottan egy klasszikus európai mesére épül, így kellőképpen ismerős, a világháttér viszont egy távoli kultúra elemeiből áll össze, így kellőképpen egzotikus. Ügyes kombináció, és nagyon örvendetes, hogy magyarul is megjelent. 

„A kis hableány” legújabb adaptációja miatt (amelyről itt írtam) olvastam el éppen most ezt a fantasyt. Jól összerakott variációja ez a mesének, igaza volt annak, aki ajánlotta. Valóban alkalmas arra, hogy filmre vigyék, és megérdemelné a nagyobb hírnevet. Ha valaki fekete sellős mesét keres, itt keressen. 

A Disney a kilencvenes évek óta következetesen törekszik arra, hogy saját korábbi rajzfilmjeit élőszereplős mesefilmekké dolgozza át. Így A kis hableány is voltaképpen egy adaptáció adaptációja, hiszen Hans Christian Andersen klasszikus meséjének 1989-es animációs változatát alkotta újra a stúdió. 

Már a beharangozók nagy vitákat kavartak, főként a főszerepre kiválasztott Halle Bailey személye miatt, aki a lehető legtávolabb állt a nézők többségének elvárásaitól. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy konkrétan ennek a produkciónak az esetében egyfelől már az 1989-es rajzfilm is számos ponton radikálisan eltér Andersen szövegétől, többek között végkifejletében is; másfelől ezt a rajzfilmet is sok más, adott esetben jobban sikerült adaptáció előzte meg.

A kiállításról írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A szovjet adaptációkról itt írtam. 

Sokféleségében is egyedi és különleges életművet helyez a középpontba a Magyar Nemzeti Galéria április 7-én nyílt tárlata. A festmények, rajzok, könyvillusztrációk, mesekéziratok hol gyermeki játékosságot, hol komorságot árasztanak, hol ötvözik a kettőt, de a maga sajátos módján mind egyformán izgalmas. 

Gulácsy Lajos életműve ugyan jellegzetesen modern, mégis képes különböző korszakok és stílusok között közvetíteni, illetve egyszerre kötődik festészethez és irodalomhoz is. Viszonylag ritkán kapja meg az őt megillető figyelmet, ezért is örvendetes, hogy a kiállítás rendezői ennyire ügyeltek arra, hogy változatos eszközökkel megmutassák művészetének sokoldalúságát. Ráadásul, ahogyan azt a Nemzeti Galéria hasonló kiállításain megszokhattuk, más művészek képei is szerepelnek a tárlaton; akár azért, mert Gulácsy tanult tőlük, akár azért, mert kortársai és barátai voltak, és hatottak egymásra. Az utolsó termek egyikében pedig olyan alkotók képei néznek farkasszemet Gulácsy kései műveivel, akik hozzá hasonlóan mentális betegségben szenvedtek, illetve kívülállónak számítottak.

A kiállításról írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A kritikában idézett Horgas Béla-mesejátékról itt írtam. 

Roppant műveltséggel megírt novellák ezek. A stílusuk választékos, kicsit barokkos, de soha nem mennek át giccsbe, úgyhogy a barokkosság jól áll nekik. Nemcsak a szerző széles körű, alapos olvasottsága érződik a szövegeken, hanem elsősorban Lovecraft hatása is, de nagyon. Aki kedveli a klasszikus rémtörténeteket, ezekben sem fog csalódni. 

Tudom, hogy ez a regény komikusnak számít. Azt is értem, hogy miért nevethet rajta, aki viccesnek találja. Azt is érteni vélem, hogy mitől lett egy generáció számára meghatározó jelentőségű annak idején. Megérdemli a hírnevet. Csak éppen nekem nem volt kedvem nevetni rajta. Azt se tudtam, kit sajnáljak jobban: a főszereplőket; azokat, akik viselik a főszereplők cselekedeteinek következményeit (értsd: feltakarítanak utánuk); az egész társadalmat, ami a háttérben látszik; vagy azt a generációt, amelynek életében ez volt a meghatározó élmény. 

Régi tartozásomat róttam le. Nem is bántam meg az olvasást, és legfeljebb Graves más regényeihez képest tekinthetem kevesebbnek azt, amit kaptam. Ami a hadtörténetet illeti, úgy vagyok bekötve, hogy minél kevesebbet robbantanak, annál jobban élvezem az olvasást, szóval az ókor pont nekem való. Közben érdekes képet kapok egy kevéssé népszerű történelmi korról, és a császártól a striciig minden szereplő emberi motivációkkal jelenik meg, senki nem kétdimenziós. Ehhez járul még a szerző roppant műveltsége, meg egy bevallottan elfogult, de távolságtartásra törekvő, ironikus hangú, kissé túlságosan is szószátyár elbeszélő. Minden adott egy jó kis régimódi történelmi regényhez.