Őszintén sajnálom, hogy ennek az írónak több könyve nem olvasható magyarul. Ha minden igaz, angolra egy könyvét még lefordították, egyszer hátha sikerül is beszerezni, szerintem ebben az esetben (is) csak antikváriumokra számíthatok.
Amíg a könyvet olvastam, állandóan változott a „leendő” pontozásom. Volt nyolc, kilenc, hét, hat, megint hét… A leghelyesebb, ha egy régi barátom megfogalmazásmódját választom (nem Lāmsra mondta, de jó lesz): „isteni témákat cseszett el”.
Kitűnő ötletek, időnként némileg jobb, máskor egyértelműen csapnivaló megvalósításban. De a lett Wiki szerint (ha jól értem, mert lettül a környezetemben csak a Google-fordító tud) nem ez a legjobb könyve, van neki jobb ennél, márpedig arra azért kíváncsi volnék.

A cím hívta fel a figyelmemet erre a regényre – szeretek komédiásokról olvasni –, de egészen mást kaptam, mint amit sejtettem. Nagyon hamar kiderült, hogy ez a komédiás bizony nem más, mint az Úristen, aki úgy játszik emberi teremtményeivel, mint a marionettbábukkal. Főszereplő nem igazán van, csak három különböző kisember (Janis, Uldis, Pridis), három régi barát, akik közül kettőnek a nézőpontját látjuk, a harmadikéra meg időnként utalgatnak a többiek.
A teremtmények hol találkoznak, hol szétválnak, megszeretik egymást az egymáshoz valók, máskor az egymáshoz nem valók, összecsapnak egyszer, kétszer, háromszor, más-más körülmények között, de mindig ugyanúgy, időnként börtönbe kerül az egyik a másik vétkéért, máskor kiengedik, és szabadon járkálhat, még boldog is lehet… de hogy miért, azt nem tudni. Persze ők is játszanak egymással – nem mindig hagyják az Úristenre a dróton rángatást –, parancsolnak és engedelmeskednek, de ki tudja megmondani, nem játszik-e valaki az emberi bábjátékosokkal is? Még az se egyértelmű, hogy a szereplők közül ki él és ki halott. Az is lehet, hogy nem halott, csak kilépett a játékból. Mert azt is megpróbálják, a háromból legalább ketten: hogy ki lehet-e ugrani ebből a körhintából, és ha igen, vajon életben marad-e utána az ember. Aztán persze van itt ártatlanabb (?) játék is – a hadifoglyok sakkoznak a hajó gyomrában –, sőt ha az ember nem röstelli megnézni az eredeti címet, tanulhat még egy lett szót az eddigi egyszavas szókincse* mellé: a bábu avagy baba lettül „lelle”, és nem feledni való, hogy az egyik szereplőnek ez a gyerekkori beceneve.** Fiatal lányként már senki se szólítja így, csak Uldis, akit a többiek tréfamesternek tartanak, azaz maga is pályázik a komédiás szerepére. Játszik is a lánnyal rendesen. És nemcsak vele. Közben Uldisszal is játszanak – talán a saját apja, talán a sors, talán a véletlen, talán az Úristen.*** De azért a világ hatalmasai is kiveszik belőle a részüket, mikor ki van éppen uralmon Lettországban. A háború és a politika nagy-nagy játék, nagyobb emberek ügyeskedése kisebbekkel – amíg azok hagyják. Janis a pincébe szökik előlük, Pridis megpróbálja megtalálni a saját boldogságát a maga kis szűk körében, és más nem érdekli; ismét csak Uldis az egyetlen, aki a maga apró eszközeivel megpróbál szembeszállni velük. Hogy ő maga irányítja ezt a sorsot, vagy mégis éppen valaki más – azt ő maga se tudja biztosan.

Szóval van itt bőven min gondolkodni. A francér' nem lehetett ezt úgy megírni, hogy lehessen is vele mit kezdeni! 

Igaz, az nem tett jót az olvasásnak, hogy két darabban jutott el hozzám a regény: **** odautazáskor a felét, aztán visszautazáskor a másik felét olvastam, a kettő között egy hetes kieséssel, ami elég sok mindent törölt a fejemből. De a regény se segített abban, hogy visszajöjjön az a sok minden. Az állandó nézőpont- és idősíkváltásoktól zúg az ember feje, még az enyém is, pedig én az ilyet szeretem. Ha okosan van megcsinálva. Hát ez nincs. Pedig akarták, nagyon akarták, az látszik. Mozaikszerű, összetett szövegnek kellett volna lennie, helyette zavaros lett. Nem attól lesz valami remekmű, hogy szándékosan (és erősen öncélúan) megnehezíti az olvasó dolgát. Hol egyes szám első, hol harmadik személyben szól, hol az élő, hol a (legalábbis elvileg) halott; hol naplószerű, hol visszaemlékező, hol dőlttel szedett belső monológos; hol az ötvenes években járunk, hol a negyvenesekben, hol visszaugrunk tizenöt évet, hol előre négyet, aztán vissza kettőt… Neeeem. Ez így nem remekmű, ez így katyvasz. A bábu-komédiás-témának kéne összefognia a szerkezetet, de nem tudja. Tehát fenntartom: Lāms „isteni témákat cseszett el”. Olyasmihez nyúlt, amihez kevés volt vagy a tehetsége, vagy a mesterségbeli tudása. Kár.

Személyes megjegyzés a végére: a lett írók természetleírásait még mindig nagyon szeretem! Azt eddig egy se cseszte el abból a négyből, akitől olvastam. Annyi szeretettel tudnak írni róla, hogy azért az ember (legalábbis percekre) bármit megbocsát. Nehéz földszag, rozstáblák, sötét fenyvesek, ribiszke- és áfonyaszemek, szénaillat – óóóó, eltéveszthetetlen lett tájleírások. 

* „Ezers” = „tó”.
** Az Anna név becézése lettül Annele, és mivel igen szép kislányról van szó, a becenevet még tovább alakítják Lellévé. A regény fordítása sajnos hagy maga után kívánnivalókat: „babá”-nak fordítja a becenevet, de többé nem ismétli meg a fordítást, és nem is figyelmezteti az olvasót semmivel arra, hogy a szövegben oly gyakran használt „bábu” és a kislány neve tulajdonképpen ugyanaz.
*** Érdekes a regény vallásfelfogása: nem nevezném egyik szereplőt se vallásosnak, még abban se vagyok biztos, hogy hisznek-e Istenben, vagy csak szeretnek a nevével játszani. Időnként imádkoznak, de már-már pogány imákat. Nem is mindig Istenhez, néha a Földanyát is emlegetik. Ez speciel nagyon tetszett.
**** Szó szerint is. Más olvasóktól szerzett információim alapján a könyv forgalomban levő példányai 1 db kinyitástól minimum két darabba, de még inkább szubatomikus állapotba kerülnek. Csak azt tudnám, mit kezdett az elfuserálója azzal a ragasztóval, amit a nyomdából pont akkor kilopott. 

Ezt 2015. február 8-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Ez. Valami. Iszonyú. Jó. Volt.
Ha létezik reinkarnáció, akkor esküszöm, John Keats reinkarnálódott a XIX. század végén, a Duna-deltától nem messze, még egyszer elvégezte az orvosit, írt kilencven Shakespeare-szonettet, aztán úgy hetvenéves kora felé a változatosság kedvéért elbeszéléseket is. Na jó, közben egy kis E. T. A. Hoffmann-nal is beoltották. Himlő ellen.
De most komolyan. Hogy tudott ez az ember az ötvenes években ilyeneket írni? Ha akarom, szimbolista, ha akarom, expresszionista, ha akarom, mitikus-mágikus – némelyik szöveg a mágikus realista kategóriába is simán belefér. Úgy általában meg lubickol a legkomolyabban vett romantikában, annak természetkultuszával, néphagyomány-kultuszával, orientalizmusával, rémtörténet-imádatával együtt (doppelgänger, kísértetiesség, hátborzongatás meg ilyenek), és mindezt úgy, hogy egy szemernyi giccs avagy nosztalgia nem sok, de annyi se téved bele, mert azt is tudja, hogyan kell egy tisztességes romantikusnak kellő mennyiségű iróniát adagolni. Úgy tud XX. századi lenni, hogy közben romantikus. Hogy a bánatba' csinálja?!
(Már csak igaza lesz ennek a Paul de Mannak, hogy a romantika korából még nem lábaltunk ki.)

Mert ő nem tudta, nem értett hozzá, hogyan kell a felső ég felé fordulni, áhítatos rimánkodással, ahogy a parasztok teszik, mikor esőt koldulnak a maguk istenétől. Nekik, a halászoknak, más egük van, s ez a vizek mélysége; szédítőbb, titokzatosabb ég… S az ő istenük nem a felhőkön lépked, ő az üvöltő hullámok taraján száguldoz, forgókban, örvényekben, behemót szörnyek, bibliai cethalak és tokok hátán. Egy ilyen tok esett itt kelepcébe, és bizonyos, hogy az Istennek itt kell lennie valahol a közelben.

Még ráadásul kelet-európai romantikus is, mert pont úgy támaszkodik az anekdota műfajára, mint a kései Jókai. Avagy mégse pont úgy, mert Voiculescu úgy ír, mint Voiculescu, csak a hatása ismerős máshonnan. Nagyon sokat használja a havasalföldi, moldvai román hiedelemvilág alakjait, rendszeresen (és a legtermészetesebb módon) léptet fel kuruzslókat, bűbájosokat – még egy farkasember is akad!
(Miközben gyalázzák szegény fejét, hogy miért nem ír az aktuális diktatúrának megfelelőt, és persze be is csukják érte. Romantikusokkal megesik.)

Énrám igen jó benyomást tett, ahogy a Farkaspásztor fogadott, esetlenül ugyan, de tisztelettel, bizonyos büszkeséggel s önuralommal, hajlongás nélkül. Jó közel léptem hozzá, és csakugyan éreztem, hogy erős szagot áraszt. Nem tudom, nyúztatok-e kígyót valaha… Nos, mindegy, olyan szaga volt, egyfajta jellegzetes csípős szag, akár az arzénsavé.

Azért se fogom vissza a rajongásomat. Mert ez olyan, hogy először is eleven (ám közel sem idillikus) kapcsolatot teremt (falusi) ember és természet között – nem egy szereplőjének szó szerint totem-őse van –, aztán szigorúan elválasztja egymástól a kettőt, amennyiben általában egy hangsúlyozottan kívülálló, természettől elszakadt ember szemszögéből látjuk az eseményeket.

Megjósolta az időjárást, és pontosabban, mint akármilyen kalendárium.
– Kezdeni kellene a szüretet, sztárec atya – mondta egy ízben, amikor épp ihletett állapotban volt.
– Miért, fiam? Még nincs itt az ideje.
– Jövő hét péntekre térdig érő hó hullik.
– Ej, honnan tudod – évődött vele a házfőnök. – Kidugtad a szarvadat, mint a csiga?
– Tudom, mert találkoztam vele útközben.

Elég sok a „mese a mesében”, sőt egyszer három mesét is egymásba rak – ld. matrjoska-baba – ami még jobban eltávolítja, elidegeníti az olvasót a történtektől, és még jobban erősíti az iróniát. Aztán: csatt! – a végén egy kísérteties fordulattal mégiscsak berántja az egészet az olvasó világába, hadd borzadjon bele, és jöjjön rá, hogy ez a saját története is lehetne. (Még ennyi menekülő narrátort!) Egyetlen szöveg nem volt, aminek ki tudtam volna számítani a végét. Mindig meg tudott lepni. Ha akarta, akkor nevettetni is.

A nőalakjairól még nem is beszéltem. Pedig ottan is dúl a romantika. Szépségkultusszal, rémségkultusszal, nagy adag iróniával, amely hol a nők, hol a férfiak ellen irányul, de boldog nem lehet egyik se. Nem is csoda. Az elbeszélések férfi szereplői többféle módon is tekinthetnek a nőkre: lehet belőlük megelevenült álom, megelevenült könyvillusztráció, istennő, gonosz boszorkány, végletesen szellemi és végletesen anyagi, önfeláldozó anya (ő mellesleg kutya), erotikus fantáziákat megtestesítő bálványkép, esetleg gonosz tréfa céltáblája – csak éppen másik embert nem lát bennük egy férfi se. Boldogtalan, kielégületlen is marad mind, egytől egyig. Szegények. 

(Na jó, egy kivétel van, de annak a felesége nem is tartozik a fenti kategóriák közül egybe se…)

Mindenünnen bódító illatok áramlottak, érett illatok, az ősz hírnökei. Időnként fonnyadt levelek hullottak alá, enyhe szomorúságot hintve a levegőbe; s a szél halk sóhaja egy-egy nyögés elfulladt neszét hozta felénk a néma rengetegből és az alvó falvakból, ahol csak a szeretők virrasztottak. Kaszát soha nem látott füvek leheltek valami nagy vágyakozást, és kalászaik – bennük a peregni készülő termékeny maggal – megsimogatták mély árnyékba süppedt arcunkat. Mindenből valami borzongás áradt, valami lázas, sürgető indíttatás a beteljesülésre a közelgő vég előtt, ami nélkül az élet értelmét veszítené.

És amikor a keresztény vallás szimbólumrendszerét kezdi feszegetni, akkor külön értekezést érdemelne. „Változatok a megfeszített Krisztusra.” Madárijesztőnek felfeszített gyilkos héja, keresztúton heverő ártatlan áldozat, vérmedve bőre tárt manccsal botokra tűzve, dinamittal felrobbantandó halak… többet nem mondok, mert nem akarom senki olvasmányélményét elrontani, de vannak még bőven.

De éppen akkor léptünk be egy udvarra, ahol egy sereg gyermeket láttunk, amint boglyába tömörülve hajolnak valami torz alak fölé. Egy varkocsos, homloka fölött egyenesre nyírt hajú öregember görnyedt a kör közepén, féltérdre ereszkedve, s egyik kezében egy hatalmas héját markolt, miközben a másikkal – sűrű szidalmak közepette – a két szárnyát próbálta szétfeszítni. Persze a madár dühödten védekezett, s karmai nyomán az öregember kezéből már több helyt csorgott a vér, ám mégsem hagyta magát, míg kiterjesztett szárnyával hátára nem fektette a madarat egy lécekből ácsolt keresztre. Ekkor aztán egy-egy szeget vert a két szárnyán át a fába, s a héját szabályosan felfeszítette, miközben a fejére olvasta vétségeit, emlékezetébe idézve az elrabolt tyúkokat és jércéket, a Kendermagost, a Csupasznyakút, a Kontyost – és mindegyikért valóságos halotti litániát mondott fölötte.
A madár görcsbe rándult fájdalmában és dühében, és vörös-arany gyűrűvel szegélyezett kerek szeméből vad gyűlölet perzselt az öreg felé.
A keresztet, rajta az elevenen rászegzett héjával, egy hosszú rúdra kötözték, s így emelték fel a magasba; aztán a menet a kapuhoz indult, ahol a kereszt ekképp megnyújtott nyelét – tetején a megfeszítettel – a kapu sasfájához erősítették. A madár most ott függött a levegőben, repülésre tárt szárnnyal, élő mozdulatlanságban. Az öreg felnézett rá, s még folyvást szidalmazta egész rabló nemzetségével együtt; csak akkor hagyta abba, mikor a tekintete végre ránk tévedt.

És ezt a gyönyörű fordítást, ezt hogy dicsérjem? Veress Zoltánról sose hallottam még, de igen nagyon értette a szakmáját. Iszonyú munka lehetett neki megküzdeni egy ilyen gazdag szöveggel. Köznyelvet használ, de időnként bele-belejátszik a tájnyelv is, valószínűleg azokon a helyeken, ahol az eredeti is hegyvidéki tájszólásokat használ.
Egy kifogásom akadt, jobban mondva csak egy fél: amikor egy olyan madárfajt kellene megneveznie, amelyre magyar nyelven nincs szó, azon egyszerű okból, hogy Voiculescu találta ki, akkor előkeríti valahonnan a „ragadály”-t. Ez azért zavar, mivel tudom, hogy amúgy létező magyar tájszó, és piócát jelent. De, gondolom, jobbat nehezen találhatott volna, és bízott benne, hogy hátha nem ismerik az olvasók ezt a szót. Hát de. Csak hát fogalmam sincs, mit csináltam volna adott esetben a helyében.

És lassan kitisztult a sötétség, mint tömény oldat, tele az ásványi sók benne lebegő részecskéivel, mikor egy morzsányi kristálytól az egész kicsapódik. Így csapódott ki a sötétben feloldott világ, s a dolgok darabonként állottak össze a maguk lényévé, leereszkedve az oldat aljára, a talajra; előbb a fakoronák, majd a röptetők dróthálós teteje, a sasfák hegye, a kerítések, s legvégül a földszinti bokrok…

Megj.: Szokott partizánakcióim ismételt termékeként, szigorú válogatási szempontok alapján (1. szép a címe, 2. 50 Ft-ba kerül, 3. a Kriterion – jobban mondva a közvetlen elődje – adta ki, tehát színvonala van) vásároltam meg mint állományból törölt könyvtári példányt. Valószínűleg első olvasói között voltam, ha nem éppen a legelső, mert elég gyanúsan ferdül a könyv gerince, ez olvasás előtt nem volt rá jellemző.
És most már csak egyet nem értek: miért nem olvassák ezt az írót többet? Irodalomtörténészek, kérem szépen: miért nem írják tanulmányba? Kiadók: miért nem jelent meg a 80-as évek óta új kiadása? Pont az ilyeneket szokás manapság újra felfedezni!
Issssstenem, csak időm lenne egy alapos tanulmányra, becsületszavamra én írnék róla… Így egyelőre kénytelen vagyok ráhagyni azokra, akiknek ez a foglalkozásuk.
Én meg megpróbálom megállni, hogy le ne szedjem a polcról a másik meglevő kötetét is… mert most már tényleg olvasni kéne a Petroszjan-könyvet is…
Úgyse bírom ki…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. december 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Telik velem az idő. Egyre több körülöttem a nagybeteg, a haldokló, a halott. Nem csoda, ha újra előveszem ezeket az emlékezős-elhomályosulós-meghalnitanítós klasszikusokat.
Ebben a kategóriában Rilkéé a legjobbak között van.

Pont az a fajta könyv, amilyeneket huszonkevés évesen napsütötte nyári kertben, meggyfa alatt álmodozó-lassan szerettem (volna) olvasni (ha nem vizsgára adták volna fel. Így viszont a kialvatlanság eksztázisában, káprázó szemmel, lámpafénynél olvastam. És még így is rajongtam.)
Ezért nosztalgiából meghagyom neki a tíz pontot.
Most se kapna ugyan sokkal kevesebbet… de azért vonnék tőle, ha első olvasás volna. Ám azokat a kialvatlan hajnalokat nem feledem. (John Keats forever.)

Hogy miről szól? Hát mit tudom én? Belső és külső terekről, gondosan megfigyelt apró részletekről, képekről, tükrökről, maszkokról, szerepekről, saját halálról és mindenekfelett magányról. Mindezt egy szecessziós értelemben véve „ideges” fiú nézőpontjából. Ez a bizonyos idegesség túlérzékenységet, már-már beteges finomságot, értékként felfogott életidegenséget, félénk elkülönülést és nagyon is kemény öntudatot jelent. Meg sok-sok ijesztő álmot és álmodozást. Találkozásokat halottakkal, haláluk pillanatában vagy utána. Nem rémtörténet, hanem jó hosszú prózavers, de attól nem kevésbé nyomasztó.

Mit ettem én ezen huszonkevés évesen?!

Mindenekelőtt a főszereplő nevét: olyan hangzása van, mint valami édességnek. A külső-belső tereket: egy olyan főszereplőnek, aki az ötödik oldalon kijelenti, hogy gyermekkora házából csak töredékekre emlékszik (lépcsők, ajtók, folyosók, máshonnan nyíló szobák), nálam eleve nyert ügye volt (nekem is van ilyen házam). Az álmokat, álmodozásokat – mínusz a nyomasztás. Én is eleget fantáziáltam kisgyerekként, de olyan nem fordult elő, hogy megijedtem volna saját magamtól. A visszajáró halottakat, akikről hallottam elég mesét a családi krónikában én is. Hogy hitelt érdemelnek vagy sem, az nem tartozik ide. Ide az tartozik, hogy a nyomasztás azokból is következetesen hiányzik.

De hogy (a fenti értelemben) ideges nem voltam soha a büdös életben, az biztos. Se túlérzékeny. Se életidegen. Hogy ezzel hogy tudtam huszonkevés évesen azonosulni?! Valószínűleg az alvás nélkül töltött órák tehettek róla. Most egészen, egészen távoli volt tőlem ez a lelki alkat. Azt hiszem, nekem jóval békésebb tudattalanom van. Meg barátságosabb halottaim. :( Komoly protekcióm van már a túlvilágon. Sajnos. Én még testi valójukban szeretnék velük beszélgetni. 

Ezt 2017. október 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kitűnő ötlet volt ettől a mesemondó „írónéni”-től éppen ezt a könyvet választani. Akárhonnan nézem, a legjobb helyre ment az a Nobel-díj 1909-ben. Igaz, hogy a Gösta Berlinget (amelyről itt írtam) énnálam ki nem üti a nyeregből semmi, de azért a Jeruzsálem éppen csak egy lépéssel jár mögötte.
Mese felnőtteknek, szépségről, csúfságról, szentségről, könyörtelenségről, jóról és rosszról, amelyek többnyire egyazon lelken belül laknak, és még csak nagyon össze se vesznek. Lassú folyású, hosszú estékre való, bárhol abbahagyható és újra felvehető, több fonalat egyszerre gombolyító mese. Elindul öt-hat helyről a fonál, és végig tudod, hogy össze fognak érni – aztán tényleg összeérnek, és te jól meglepődsz, mert közben az égvilágon semmi nem úgy történt, ahogy vártad.

Hogy szeretem Selma néninek azt a szelíd mesélőkéjét. Ahogy beleringatja az embert a svéd tájba, vidéki gazdaságba, fűrészmalomba, áldott jó falusi lelkekbe, akikről rendszerint kiderül, hogy az az áldott jóságuk piszkos gazemberségben végződik, ha nem vigyáznak magukra – néha még akkor is, ha vigyáznak –, és az a szelíd mese mindvégig megmarad. Elmondja, hogy a rózsabokor alatt manók laknak. Meg hogy a süllyedő óceánjáróról menekülők a mentőcsónakba kapaszkodóknak levagdossák az ujjait, hogy el ne süllyedjen a túlsúly alatt a mentőcsónak, de azért elsüllyed a mentőcsónak. És hogy a Jeruzsálemből Jaffába vezető úton pokolbeli kocsis viszi a küldetésben járó svéd legényt, aki az Úristen üzenetét viszi. A halott gyerekeket kidobják a sírjukból, koporsóval együtt. Az eleven gyerekeket önzetlen bátorsággal mentik ki a jeges folyó közepéből. A falu misztikus látogatója senkin segíteni nem tud, de magához vonzza az embereket, de cseppnyi emberismeret és megértés sincs benne, de boldogságot ad a követőinek, de elidegeníti őket a környezetüktől, de harmonikus közösséget teremt a számukra, de bűnös, de ártatlan, de…

…Szóval igen durva bukfenceket tud vetni a történet. És az a szelíd mese mindvégig megmarad. Bűvös-bájos, kísérteties, édes és keserű.
Gyerek ne vegye a kezébe. Arra ott a Nils Holgersson.
Határozottan jó helyre ment az a Nobel-díj.

Direkt hagytam ilyen késő őszre a könyv olvasását. Igazából téli estékre szántam, de aztán nem bírtam ki. :) Mindegy, így is jólesett. Főleg diópucolás közben. És a polcomon már ott van a következő regénye, szóval jut is, marad is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. november 28-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nehéz erről a könyvről újraolvasás nélkül értékelést írni, de a becsületnek eleget kell tenni, hát megírom. 

Az egész úgy kezdődött, hogy három hétre szervizbe vitték a laptopomat. Ebből következően három hétig abszolút egészséges életet éltem, mert hatig-hétig minden munkámat elvégeztem a suliban, beleértve a számítógéphez kötött munkákat is, utána pedig kénytelen voltam kizárólag olvasással tölteni az estéket. :) Meg mandulatöréssel. Akkor találtam fel azt a mandulatörési módszert, amelyre nem kell külön figyelni, lehet olvasni közben. Ennek érdekében kivettem a könyvtárból három felnőttmesének tűnő objektumot, amelyek közül a Gösta Berling igazolta is az elvárásaimat. És olvastam hosszú novemberi estéken, a könyv hátát megtámasztva (a Franklin Társulat kiadása nyitva marad), egyetlen kislámpa fényénél, mandulatörés közben. (NB.: nyomtató lónak… :)) És mivel nem bámultam éjszakába nyúlóan a monitort, olyan édeseket aludtam utána…

Így ismerkedtünk meg, Gösta Berling meg én. Az első fejezet már olyat csapott az olvasói elvárásaimba, hogy csak ámultam és bámultam: volt benne felnőtt-kislány, északi tél és önsajnáló-bűnbánó korhely, és mindenekelőtt kiszámíthatatlanság. Aztán kicsit túlságosan is felgyorsult az én ízlésemnek – de később bőven behozta ezt a hátrányt.
Mint kiderült, pont ilyen olvasásra való ennek a bájos-bűnös elcsapott papnak a története, akit tehetsége jobb sorsra tesz érdemessé, de valahogy sosincs kedve, ízlése vagy ereje ahhoz a bizonyos jobb sorshoz, ezért aztán leginkább azzal foglalkozik, hogy iszik meg kártyázik meg nőket csábít el meg saját magát siratja, mikor éppen nem valamelyik környékbeli falut húzza ki a legnagyobb bajból. A történet bármikor abbahagyható, bármikor újra felvehető, minden estére éppen egy kanálnyi adag ajánlott – határeset a regény és az egybefüggő novellafüzér között. A történeteket leginkább a helyszín köti össze, meg az, hogy minden Gösta barátaival vagy szerelmeivel történik, időnként még vele magával is.
Mesemondás téli estékre, hol kísérteties, hol édes-szelíd, hol kegyetlen történetek züllésről, életmentésről, lelki terrorról, erkölcsi tartásról, a megtestesült gonoszról, a legváratlanabb helyen és módon kitörő életszentségről, egy valószínűtlen házasságról, egy már ismeretlen nemesi életformáról. Mert ez nem egyetlen szereplő története – ő csak a tengely, amely köré a többiek rendeződnek, mert szeretik vagy gyűlölik.

Bármikor újraolvasható, amikor éppen nem végtelen az ember várólistája. :)

Ezt 2015. május 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, Az arany virágcseréppel és A homokemberrel együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

A Scuderi kisasszony is igen jól meg van írva, ám a két másik kisregénynek a nyomába nem ér, nem is igazán értem, minek kell évtizedek óta erőltetni, hogy ez is bekerüljön a többiek mellé. Ez áll talán a legmesszebb a mai olvasótól. Krimi lenne, de még a mai krimiműfajok kialakulása előttről való, úgyhogy egyáltalán nem úgy működik, mint ahogyan egy mai krimiolvasó elvárná. Ami mondjuk nem baj, csak az olvasást nehezíti. A nagy-nagy rejtélyre elég hamar rá lehet jönni, és különben is túl sok benne a sírás meg az ájuldozás. Ráadásul nincs detektív.

Scuderi kisasszony, aki különben igazi proto-Miss Marple, nagyon hasonlít ugyan kései utódjára: évtizedek óta tanulmányozza és jól ismeri az emberi természetet, kiváló beszélőkéje és humorérzéke van, nem áll a rendőrség kötelékében, valamint nem ment férjhez… szóval minden stimmel – csak hát az a helyzet, hogy nem nyomoz. Így megette a fene az egészet. Nála futnak ugyan össze a szálak, de sokkal inkább ügyvédként, mint detektívként működik. Ő az összekötő, a pártfogó, az ékesszóló és meggyőző, végül pedig – ebben ismét a klasszikus nagy detektívekhez hasonlóan – a törvény megkerülője. Ugyanis ebben a regényvilágban a rendőrség nem egyszerűen inkompetens, hanem kártékony is, mivel inkvizítori módszerekkel működik.

Egyébként fura, de ez a romantika kori kisregény minden, csak nem romantikus. Mármint irodalomtörténeti értelemben. Ez klasszicista. Mintha ügyeske stílusgyakorlat lenne Hoffmann részéről: nézzétek már, nekem nemcsak az újdivatú megy, hanem az ódivatú is! Ja, és nemcsak német, hanem francia modorban is. Hát hiába, aki tud, az tud…

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. július 28-án írtam. 

Nagy lelkesen megvettem – Hoffmann neve garancia! –, antikvár példányként, de gyakorlatilag olvasatlan (bár elég büdös) állapotban. Aztán néztem meg az értékeléseket. Hoffmann-regény – irónia nélkül? Jóságos-magasságos, az meg miféle állat?! Úgyhogy érintetlenül (és büdösen) ült a polcomon jó ideig, de végül mégiscsak rávettem magam: mégiscsak romantikus gótikus regény, hát essünk túl rajta (legalább kiszellőzik).*
Tény és való, nemhogy a Murr kandúr, még a Virágcserép és társai is messze elhúznak Az ördög bájitala mellett. (Azokról is írtam blogbejegyzéseket, lábjegyzetben találjátok.**) De azért annyira nem rossz. 

Egy XVIII. század végi rémtörténet, A szerzetes adta az ötletet a regényhez, amelynek egyik szereplője olvassa is Lewis könyvét. Kellőképpen el is szörnyed, mert úgy érzi, ugyanazt éli át, amit A szerzetes alakjai – mintha benne volna a Lewis-könyvben. A kiindulópont valóban nagyon hasonló (az első bűn, amelybe az – itt is kapucinus – szerzetes beleesik, a gőg, ezen keresztül kezd hatni rá a gonoszság), és a történet fordulatai is vissza-visszaköszönnek.

De ismét úrrá lett rajtam a gonosz, s én szívesen hallgattam hangját.
– Belátod-e immár, Medardus – suttogta fülembe –, belátod-e immár, hogy ura vagy a sorsnak, s hogy a véletlen, engedelmeskedvén neked, csak a magad szőtte fonalakat bogozza ügyesen?

De azért az messziről látszik, hogy ez nem egyszerűen egy romantika kori újrafeldolgozás. Az is. Romantika felsőfokon. A legfeketébbik fajtából. Van itt sátáni kísértés, belső vívódás felsőfokon, felszabadult ösztönök és erőszak, titokban tartott rokoni kapcsolatok, vérfertőzések, gyilkosságok – no és persze doppelgänger, nem is egy. Nemcsak a főhős hasonmásai bukkannak fel minden sarkon, hanem a többi szereplő is kap belőlük, igaz (sajnos) jóval kevesebb alkalommal.

Az, amit önmagamnak nevezhetek, a véletlen szeszélyeinek szörnyű játéka lett, idegen alakokra bomlott s feltarthatatlanul hányódott az események tengerén, amely bősz hullámaival egyszerre nekem rontott. Többé nem tudtam ráakadni magamra! […] Az vagyok, akinek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok, megoldhatatlan rejtély magamnak is, aki magamtól elválva kettéhasadtam.

Ami pedig Freudot illeti, eddig is tudtam, hogy mennyi mindent tanult a német romantikusoktól, de amiket itt Hoffmann csak úgy odahajigál tudatról meg tudattalanról a maga körmönfont stílusában, az több bármilyen bizonyítéknál. Mert ami a legsötétebb kísértéseket és a leggonoszabb büntetéseket illeti, állandóan ott billeg a szöveg a természetfölötti és a mélylélektani között – lehet, hogy az ördög fenyegeti Medardus lelkét, de az is lehet, hogy ő saját maga. Márpedig amikor Hoffmann így billegteti a szövegeit, abból irtó jó dolgok tudnak kijönni. Olyankor a legbizonytalanabb a szereplők helyzete (azonos önmagával? nem azonos? két különböző létező? vagy mégis egy?), olyankor a legkísértetiesebb a hatás. 

És vésd be fejedbe, Medardus, én, én személyemben maga az esztelenség vagyok, amely mindenütt a nyomodban van s értelmedet támogatja, mert akár hiszed, akár nem, üdvödet egyedül az esztelenségben leled. Értelmed vacak egy jószág, nem áll meg a maga lábán, pipogya gyerekként ide-oda támolyog, az esztelenséggel kell társulnia, az segíti, az mutatja meg neki az utat hazafelé, a bolondokháza felé.

Csak azt sajnálom, hogy pont a leginkább elbizonytalanító motívumokat magyarázta meg a regény vége felé szép racionálisan egy betéttörténettel. 
Azaz miket beszélek – még hogy racionálisan! Az a betéttörténet a legőrültebb az egész regényben. Amíg ilyen magyarázatok léteznek, addig a romantika is élni fog. Ha azt a pár oldalt Hoffmann újabb regényben írja meg, hát lehet, hogy nagyobbat szól, mint a Száz év magány. Vérfertőzés is annyi van benne. Meg követhetetlen családfa. Meg Aureliano… pardon, itten nőnemű, és Aureliának hívják. Mind az összeset. Aki nem Francesco.

Szóval a magyarázatot még megbocsátottam volna… Az irónia szinte teljes hiányát azonban nem. Akad persze egy-két vidám mellékalak – no de attól nem lesznek humorosak, hogy az elbeszélő kétoldalanként közli, mekkorákat nevetnek a mozdulataikon. Bocs, de ennyiből még nem hiszem el. Még Schönfeld/Belcampo figurájáról se, pedig ő aztán mindent megtesz, hogy oldja a hangulatot. Egyetlen jelenetre mondtam azt, hogy itt most tényleg hozza Hoffmann a formáját, de még túl is tesz saját magán: mikor szegény Medardus lázálmában elkezd Bosch-festményeket vizionálni.*** (Kép innen.)

Imádkozni akartam, de tébolyító susogás, suttogás hangzott fel köröttem. Emberek közeledtek, az imént még oly szelíd volt az arcuk, most elrettentő pofává torzult. Emberfejek kúsztak elém szöcskelábakon, amelyek fülükből nőttek, s mind gúnyos nevetésben tört ki. Fura szárnyas alakzatok, emberarcú hollók surrantak el fölöttem. A b.-i karmestert pillantottam meg húgával, aki bőszen keringőzött, míg bátyja zeneszóval kísérte, de úgy, hogy a vonót önnön mellén húzogatta, amely hegedűvé változott. Belcampo rontott rám rút gyíkarccal, s valamilyen undorító szárnyas férgen lovagolva, izzó vasfésűjével szakállamat akarta rendbehozni, de nem sikerült sehogysem.
Mind eszeveszettebb lett a kavargás, mind különösebb, valószínűtlenebb alakok fogtak körül, emberlábon szökdécselő parányi hangya éppúgy akadt közöttük, mint szikrázó szemű, hatalmas lócsontváz, bőre nyereggé cserződött s egy lovag ült rajta messze világító bagolyfejjel. Lyukas fenekű serleg a vértje, behorpadt tölcsér a sisakja.
A pokol minden tréfálkozó kedve felköltözött a földre. Hallom, ahogy nevetek, de ez a nevetés felhasogatja keblemet, égetőbb tőle a fájdalom és erősebben vérzenek sebeim.

Jó könyv ez – de ennyi humorral nem jut be a tízpontosok közé. Főleg a regény első felében elég gyakori vendég volt olvasás közben az unalom.

Pedig különben izgalmas volna. A lélektani vonal (jó sok vívódás, önfelmagasztalás, majd önmarcangolás) rendben van, az énkettőződés és az ebből fakadó véletlenek (meg nem is olyan véletlen indulati átcsapások) rendben vannak, sőt még a női főszereplő is majdnem érdekesre sikerült, ami XIX. századi férfiírótól nagy szó. Ami pedig a nyelvhez való viszonyt illeti, a szavak erejéről olyan posztmodern megállapításokat tesz időnként az elbeszélő, hogy az olvasónak majd' leesik a feje a bólogatástól.**** Nem beszélve a fent már említett Lewis-asszociációkról. Szóval csuda jó könyv lenne ez – ha nem venné olyan piszkosul komolyan saját magát.

* Normál olvasási távolságból már nincs szaga. Vagy csak én nem érzem.

** Murr kandúr életszemlélete, Az arany virágcserép, A homokember, Scuderi kisasszony.

*** A szürrealizmust se a szürrealisták találták ki.

**** A posztmodernt se a posztmodernek találták ki.

Pontszám: 10/8

Ezt 2016. november 2-án írtam.

Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, Az arany virágcseréppel és a Scuderi kisasszonnyal együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

Az arany virágcserepet kizárólag A homokemberrel együtt kellene forgalmazni és olvas(tat)ni. Sokkal több időt nem venne igénybe, viszont sokkal könnyebben fel lehetne dolgozni. Ha valaki Az arany virágcserép olvastán azt állítja, hogy Hoffmann hülye volt avagy részeg, az A homokember olvastán ezt az állítását vissza szokta vonni.* A két mű egyébként is szorosan összetartozik. Nem folytatása egyik a másiknak, nem köszönnek vissza ugyanazok a szereplők; hanem egymás tükörképei. A téma azonos, a világábrázolás és a végkövetkeztetés gyökeresen eltérő.

Az arany virágcserépben, akárcsak a Harry Potterben, van egy „mugli”-világ meg egy varázsvilág, és aki az utóbbiba be tud lépni, az ér valamit. Ahhoz képzelőerő kell, kreativitás és képesség arra, hogy a megszokott keretek közül kilépjen az ember. Aki a varázsvilágban nem hisz, az a vesztes, aki hisz és belelép és ott marad, az a nyertes.

Na, A homokemberben pont fordítva van.

Adott egy Nathanael nevű romantikus művész, foglalkozásának minden sablon-jegyével (zűrös gyerekkor, rajongó szerelem, lángoló tekintet, a külvilág ítéletének részint észre nem vevése, részint mélységes megvetése), aki kezdettől fogva meg van győződve arról, hogy a látható világon túl létezik egy másik, mitikus-mágikus tér, amelybe csak a kiváltságosok (értsd: a romantikus művészek) tekinthetnek/léphetnek be. Ennek a mitikus-mágikus világnak a képviselője a rejtelmes Homokember, aki hol itt, hol ott bukkan fel Nathanael életében, egymáshoz zavaróan hasonló, egymástól mégis zavaróan különböző alakokban, akik ugyanúgy részei a hétköznapi világnak is, mint a Virágcserépben Lindhorst vagy Liese. Nathanael pedig enged a másik világ hívásának, akárhány barátja akárhogy próbálja ettől a törekvésétől eltántorítani. Ebben (is) nagyon hasonlítanak egymásra Anselmusszal.

A különbség a két regény között először is az, hogy Az arany virágcserép varázsvilága végső soron jóindulatú. Még a gonosz boszorkány sem kizárólag a jó legyőzésén munkálkodik, hanem hogy férjet fogjon a védencének. A homokemberé ellenben valami olyan velőkig hatóan gonosz, hogy Stephen King összes bohóca elbújhat mögötte. (Kép innen.) A homokember, az konkrétan horror, a legelborultabb fajtából. Többnyire szemkiszedés jellemzi, de előfordul testrész-letépés (majd azok visszatétele rossz helyre), szénné égetés és ember-gépesítés egyaránt. Ebből nem mind a varázsvilágban történik, de mind azzal áll kapcsolatban így vagy úgy. Azért ebbe a mágikus térbe belépni és mindenáron ott maradni nem ugyanaz a kategória, mint Anselmusnak felkiabálni a bodzabokorba.

Ezzel függ össze a „másrészt”. A másik különbség az, hogy Anselmus építi, Nathanael pedig rombolja önmagát és környezetét. Anselmus a kiteljesedés felé halad, Nathanael az összeroppanás felé, ugyanazzal a lelkesedéssel. Nem is véletlen, hogy A homokemberben hirtelen pozitív szereplő lesz az összes nyárspolgár, akiknek barátságát az egzaltált Nathanael nem tudja eléggé megbecsülni. És ha azt nézzük, hogy hány olyan XIX. századi férfi író létezik, aki képes volt összetett jellemű és a jó oldalon álló regényhősnőt kitalálni – hát alig maréknyi akad belőlük, és abból az egyik Hoffmann, és ezt a fegyvertényt pont ebben a regényben követte el. Claráért én Hoffmann-nak bármit meg tudok bocsátani.**

Mert Clarának már a neve is a világosságot jelenti, mármint észbeli világosságot; mert Clara tiszta lelkű, önzetlenül jóságos és két lábbal a földön álló, racionálisan gondolkodó pszichológus; mert mindent elkövet, hogy a szerelmét megmentse a sárkánytól, még ha ez a sárkány történetesen a szerelme tudattalanjában tartózkodik is. Freud írt ám elemzést erről a regényről, és a módszereiben visszaköszönnek Clara módszerei is. Ja, és a legjobb: Clara ezért az aktív szerepéért az elbeszélő maradéktalan rokonszenvét bírja, és még csak meg sem bűnhődik! (A kép az Andreas Dahn által rendezett filmváltozatból való, itt írtam róla.)

Vele ellentétben Nathanael másik nagy szerelme, Olimpia, tökéletesen megfelel az összes romantika kori hősnő-sablonnak: abszolút passzív, hangja alig van, tökéletes intenzitással felolvadni látszik a hős lángolásában, és a beléje szerelmes művész vágyainak kivetülésévé válik. „Csak” az a gond, hogy az utóbbi kettő szó szerint igaz, és pusztán ennyitől Olimpia alakja nemhogy paródiája lesz a romantikus hősnőnek, hanem egyetlen piszkos nagy pofon neki. Nem csoda, hogy a tudattalan félelmeknek is éppen őhozzá van a legtöbb közük.

Mert itt mindig benne van a pakliban az, ami Az arany virágcserépben fel sem merül, hogy a bizonyos mitikus-mágikus varázsvilág nem máshol, mint Nathanael elméjében létezik. Amitől nem kell kevésbé komolyan venni, sőt. Ráadásul van annyira kísérteties, „virágcserepesen” ide-oda cikázó a regényvilág, hogy ebben soha, de soha egy pillanatig sem lehetünk biztosak. Kezdettől fogva ott a lehetőség, hogy valóban létezhet egy külső, rosszindulatú erő, és az az oka mindennek. (Mint a képen, amely Andy Lang alkotása, innen való. A linken további illusztrációk is találhatók.)

Utóirat: Azért is könnyebb ezt a művet olvasni, mert ami Az arany virágcserépben nem mindenki számára érthető groteszk, az itt csattanós fekete humor, a legjobb fajtából. Még egy kis világmegváltó hangulatot is tud teremteni vele Hoffmann.***

* Éppen ezért, bár leborulok Offenbach zeneszerzői készsége előtt, és bár rajongok a Hoffmann meséi c. operáért, és Olimpia áriáját Ágay Karola előadásában akárhányszor végig tudnám hallgatni (magyarul, mert a francia nyelvű felvétel egy hajszálnyival gyengébbre sikerült) – mindezek ellenére azt állítom, hogy Hoffmann ellen Offenbachnál nagyobb merényletet kevesen követtek el a világtörténelemben. Innentől SPOILER jön. Az opera úgy ábrázolja az írót, mint jobb sorsra érdemes, sajnálni való, romantikus álmodozót, akit sorozatban becsapnak, ő meg olyan hülye (és olyan részeg), hogy hagyja. Hát a hús-vér Hoffmann sok minden volt, de sajnálni való hülye nem. És hogy pont ő beleszeretett volna Olimpiába?!?!?! Remélem, kísértette egy-két éjszakán át Offenbachot ezért az ökörségért. SPOILER VÉGE
** Még Az ördög bájitalát is, pedig de untam…
*** Ez a lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz. Én azon a részen mindig röhögök, amikor Olimpia lelepleződik, és utána a lányoknak kötelezővé válik vershallgatás közben nem odafigyelni, kutyával játszani, kötögetni, vagy ha mégis odafigyelnek, akkor kötelező értelmes dolgokról beszélni utána. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. július 28-án írtam, 2020. június 23-án kiegészítettem. 

Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, A homokemberrel és a Scuderi kisasszonnyal együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

Ha száz évig élek, se tudok erről a könyvről annyi értelmes dolgot összehozni, mint a mítoszszakértő Arianrhod molytárs, úgyhogy itt rögtön az elején adok egy jó tanácsot: inkább őt olvassátok, mint engem, a szövegét ezen a linken találjátok. Ha ezt most abbahagyjátok, nincs harag. :)
– —- – —-
A múlt héten olvastam újra a regényt. (Összesen kb. két órát vett el az életemből, annyit igazán rá lehet szánni annak is, aki nem szereti.) Amióta megjelent és tarol a Harry Potter, azóta nem fogom fel, miért nem lehet legalább nyomokban szeretni szegény Virágcserepet, amelyik pont ugyanolyan világépítéssel dolgozik, maximum több filozófiával és kacifántosabb mondatszerkesztéssel csinálja. Igen, tudom, kötelező. Igen, tudom, nem mindenki szereti a filozófiát meg a kacifántos mondatokat. Ezért írtam, hogy „legalább nyomokban szeretni”. Amikor gyerekként olvastam, ugyanazzal a szemmel olvastam (persze nem tudatosan), amelyikkel pár év különbséggel Rowlingot. Mesének néztem, és meseként nagyon tetszett.

Mert miről is van itt szó? Adott egy hétköznapi emberekből álló hétköznapi világ, ahol egyeseknek az átlagostól eltérő érzékenységű a szemük-fülük, és időnként hirtelen észreveszik, hogy szakadozik a hétköznapiság szövedéke. Ugyanis a hétköznapi emberek között lakik két legkevésbé sem hétköznapi figura: a civil életben ők a levéltáros és a dajka, a másik, párhuzamos (varázs)világban viszont szalamandra és boszorkány, alias jó és gonosz. Nekik kell a végén isssszonyatos nagy csatát vívniuk. A két világ között persze lehetséges az átjárás (mit átjárás: cikázás!*), oda-vissza, bizonyos feltételekkel. A képzelőerőn kívül nem árt hozzá némi vitriol sem. A vicomte nevű molytárstól tanultam, hogy ezt hívják szaknyelven portálfantasynek. Mind a hétköznapi, mind a varázslatos tér nagyon tisztességesen össze van rakva. Az egyik a XIX. század eleji Drezda a maga igencsak szigorú nyárspolgári szabályaival, amelybe belefér az, hogy valaki mattrészegre igya magát, de az nem, hogy magában beszéljen (én nem is tudom, honnan ismerős). A másik német, görög, arab-perzsa és indiai mesék-mítoszok ötvözetéből alakul ki, de ezt Arianrhod kolléganő nálam százszor jobban leírta már, a bejegyzés elején találjátok az értékeléséhez vezető linket. Maximum annyival távolibb ez Rowling varázsvilágánál, hogy nemcsak görögül meg latinul varázsolnak benne („vingardium leviosa”). Mi nem tetszik ezen, nem értem.

Azaz persze, hogy értem. Nyugi. 

Most furát fogok mondani: Hoffmann kartársnak van egy nagyon-nagyon sajátos groteszk, időnként abszurd humora, azt meg vagy veszi valaki, vagy nem. Abban a korban, amikor ezt a könyvet olvastatják a „néppel”, sok emberkének nehéz elhinni, hogy ha valamit ő emeletes nagy marhaságnak lát, az könnyen lehet, hogy annak is volt szánva. Hogy attól, hogy valami kötelező, még nem biztos, hogy kötelező komolyan is venni. Ez persze nem az ifjúság hibája. Ha valakinek hátulgombolós korától kezdve folyamatosan azt adogatják be, hogy amit a suliban tanítanak, az kizárólag komoly és unalmas lehet, az egyáltalán nem vagy alig fogja elhinni, hogy egy ilyen közrettegésnek örvendő opuson egész nyugodtan röhöghet is. Hoffmann is azt csinálja. Kifigurázza a drezdai polgárokat, akiknek az elmés társalgás netovábbja, ha valaki meg tudja mondani, hány óra van, és közben nem borítja fel az asztalt. De kifigurázza a varázslényeket is, akiket sem bölcs jóságuk, sem elvetemült gonoszságuk nem tart vissza attól, hogy adott esetben belemásszanak az égő puncsba, vagy marharépává változzanak. (Mellesleg mindkét cselekvés a maga kisszerűségében tökéletesen megfelel mítoszi természetüknek is.) Aztán az egy dolog, hogy nem mindenkinek ugyanaz a vicc tetszik.

Megjegyzés: Nekem most esett le, hogy Heerbrand 1. nem öreg, 2. akármilyen földhözragadt, szintén lát valamit a varázsvilágból.**

Utóirat:
Ez a kisregény, bár önmagában is kerek egész, igazából együtt olvasandó más Hoffmann-művekkel, úgy sokkal érthetőbb, és sokkal közelebb jön a mai olvasóhoz. Ezért írtam részletesen A homokemberről is, amellyel, ha nem is cselekményében, de összefügg. Megjegyzés: Ha valaki Az arany virágcserép olvastán azt állítja, hogy Hoffmann hülye volt avagy részeg, az A homokember olvastán ezt az állítását vissza szokta vonni. 

* A levéltáros vagy a dajka házában játszódó részek jó darabig folyamatosan oda-vissza kapcsolnak a két világ között, hogy az embernek időnként szédül a feje. Két sor itt, két sor ott. Egészen addig, amíg a muglik nem-varázstudó szereplők ki nem állnak egy-két próbát. Onnantól fogva ez a billegés abbamarad, és ők láthatják a varázsvilágot folyamatosan olyannak, amilyen.
** Ez a lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz: Úgyhogy most már belenyugszom, hogy éppen ő lesz Veronika párja, amit egyedül utáltam ebben a regényben idáig. Mert továbbra is lándzsát török amellett, hogy Veronika, bár a sötét oldalra áll, igen-igen értékes ember, aki megérdemli a boldogságot. Az egy dolog, hogy őneki nem a levéltárossal, hanem a dajkával van szerencséje találkozni. De legalább csinál valamit azért, hogy megkapja a szerelmét, nem várakozik türelmesen a ház túlsó szobájában, zongoraórákat véve. 

10/10

Ezt 2017. július 28-án írtam. A bejegyzésben látható festmények Kay Konrad alkotásai, itt találhatóak, és még rajtuk kívül több illusztráció is.

Előfordult néha ifjabb éveimben, hogy komplett történeteket álmodtam meg: cselekménnyel, szereplőkkel, veszéllyel, megmeneküléssel, és szürreális városokkal, ahol minden emeletet más színűre festettek, és mintha papírból lettek volna a házak. Egyszer árvizet is álmodtam. Máskor gyalogösvényt, egyik városból a másikba. Imádtam ilyeneket álmodni. Sajnos már nem szokott előfordulni, ezen álmok egyedüli feltétele ugyanis az, hogy hónapokon keresztül rendesen kialudjam magam. Hjaj. 

Egyvalami volt, ami mindig egyezett ezekben az álmokban: sohasem értek véget. Furcsa, de igaz kifejezéssel: soha nem tudtam meg, „mi lett a vége.” Mindig, de mindig hamarabb ébredtem fel. És ha – nagyon ritkán – sikerült visszaaludni úgy, hogy továbbálmodjam ugyanazt, akkor is mindig újabb és újabb fordulatok következtek, és sose lett a történetnek vége.

Rá is jöttem egy idő után, hogy én tulajdonképpen nem is akarom, hogy ezek a történetek véget érjenek. Nyújtani akarom őket, nem elvágni.

Más is álmodott hasonló városokról, úgy látom. A kép Jurij Grigorovics munkája, ha volna fölösleges tizenötezer dollárom, rögtön megrendelném, ez itt a reklám helye.  

Mivel kezdettől fogva tudtam, hogy a Murr kandúrt Hoffmann nem tudta befejezni, mert meghalt, ezt a regényt is úgy olvastam, hogy tudtam: nem fogom megtudni a végét. Ettől még nem jutottak volna eszembe a hajdani álmaim. De attól a bűvészjátéktól, amit a regény az olvasóval űz, már éppenséggel nem fordulhatott elő, hogy ne jussanak eszembe ezek az álmok. És hogy ne szeressem a könyv minden sorát. És hogy ne akarjak benne vissza-visszalapozni, újraolvasni, elölről kezdeni. És hogy ne essek némi melankóliába attól, hogy éppen ott szakad meg, ahol megszakad.

Iszonyú sok mindent szeretnék róla elmondani, de ez igazából csak újraolvasás után sikerülhet. Ó, persze, ez „a korabeli társadalom ragyogó szatírája, a művészi és a polgári életforma kibékíthetetlen ellentétének ironikus, szellemes rajza” – hát engem ez kötött le a legkevésbé. Szórakoztató ez a görbe tükör, én is jókat nevettem rajta, de ha valaki csak ezt keresi a regényben, türelmetlenül fogja olvasni, és csalódik majd benne. Aki úgy olvas könyvet, hogy „Úristen, mi fog történni, Úristen, miért nem mondja már, mi történt”, annak is csalódás lesz.

– […] Pedig hát a legízetlenebb tréfa, ha az ilyen átkozott, szívet szorító bűvészmutatványokról kiderül, hogy természetes módon jöttek létre.
– Természetes!… természetes – mondta Ábrahám mester –, mint meglehetősen értelmes embernek, be kellene látnia, hogy a világon semmi sem természetes, semmi!… Vagy azt hiszi, drága karmesterem, hogy azért, mert a rendelkezésünkre álló eszközökkel elő tudunk idézni egy bizonyos hatást, már a hatás – titokzatos organizmusból áradó – okát is tisztán látjuk?

A kép Ernst Liebermann klasszikus illusztrációja, itt találtam.

Ez a könyv tükörjáték. Önmaga szakadatlan paródiája. A tehetséges, gunyoros, bolondos és keserű Kreisler karmester élete és gondolkodásmódja tükrözi a bölcs, tapasztalt, végtelenül hiú Murr kandúr történetét, és viszont; eleinte kölcsönösen kicsúfolják egymást, aztán egy idő után kölcsönösen lehetővé teszik, hogy a másikat is komolyan vegyék. Mindkettőben van valami szomorú, sőt tragikus, és mindkettőben van sok-sok humor, fájdalom és legfőképpen kísértetiesség.

Komor felhők raja közelgett, terebélyes árnyék fekete fátylát borította a hegyre, az erdőre. Tompa robaj dördült meg keleten, erősebben zúgott az éjszakai szél, patakok csobogtak, távoli orgonaszóként közbezendült a szélhárfa egy-egy hangja, riadtan kapott szárnyra, és rikácsolva kószált a cserjésben az éj.
Kreisler fölocsúdott álmodozásából, s megpillantotta sötét alakját a vízben. Úgy rémlett, mintha Ettlinger, a tébolyult festő nézne föl rá a mélyből.
– Hohó – rikkantott fel Kreisler –, hohó, hát itt vagy, kedves hasonmásom, derék cimborám? Na hallod, jámbor fiú, elég tűrhető a külsőd ahhoz képest, hogy festő vagy, s kissé elvetetted a sulykot, és büszke gőgödben hercegi vért akartál… firnisznek! […] Ne majmold minden mozdulatomat, festő, ha komolyan beszélek veled! Már megint? Ha nem félnék a náthától, leugranék hozzád, és alaposan eldöngetnélek! Vigyen el az ördög, te gaz komédiás!
Kreisler gyorsan elugrott a korláttól.
Most már egészen besötétedett, villámok cikáztak át a fekete felhőkön, mennydörgés csattant, s nagy csöppekben rákezdte az eső. A halászkunyhóból éles, vakító fény áradt, arrafelé sietett Kreisler.
Az ajtó közelében, teljes fényben, Kreisler meglátta hasonmását, saját ÉN-jét, amint mellette lépdel. Mélységes rémület fogta el, berohant a kunyhóba, kifulladva, halálos sápadtan roskadt le a karosszékbe.

Itt túlteng a kísértetiesség. Meg a groteszk. Életre kelő tükörképek, hasonmások, bábuk, élőhalottak, automaták, bűvészmutatványok, egy olyan világ, ahol minden racionálisan megmagyarázható, és ettől csak még ijesztőbbé válik, de közben bájos is. (Nem igazán szeretem a romantikus groteszket, de amit Hoffmann csinál, az mindig bűbájos, szóval neki bármit szabad, megengedem. 

(A szobor természetesen őt magát ábrázolja, Murr nevű kandúrjával. Mióta tudom, hogy Bambergben áll, azóta el akarok menni Bambergbe. Egyébként innen való a kép.)

Előkelő, szép ifjak gonosz sárkánykígyóvá válnak, paprikajancsi módjára ugrándozó karmesterek hős védelmezővé. A félkegyelmű herceg ártatlan gyermeki játékai során kismadarakat végez ki játékágyúval, a hercegi szülők ország nélkül játszanak uralkodósdit. Júlia birtokában van a szavak és a zene erejének, tudja, hogy a fenség, a szentség és az irtózat egy úton járnak, és ő nem fél erre az útra lépni. (Időnként sikerül neki aktívvá válni és jónak maradni. Szeretem az ilyet.) Talán a vidám, zseniális, ijesztő és jóindulatú Ábrahám mester irányítja az egészet, talán nem ő, talán nincs is az irányítás senkinél.

A mester fiatalos gyorsasággal és elevenséggel ugrándozott ide-oda a szobában, felhúzta a gépezeteket, elrendezte a mágikus tükröket. S egyszerre megelevenedett minden sarok, automaták lépkedtek és a fejüket forgatták, egy műkakas a szárnyával csapkodott és kukorékolt, papagájok rikácsoltak közbe, s Júlia és a mester nemcsak a szobában volt, de odakint is egy-egy példányban. Júlia, noha eléggé megszokta már az efféle tréfákat, megborzongott a mester e furcsa hangulatától.
– Mester – mondta rémülten –, mester, mi van magával?

És közben állandóan ott van Murr kandúr, a nagybetűs Művész, romantikus kiválasztottságával, gőgös zsenitudatával. Eszembe jutott olvasás közben egy idén nyáron megismert fajtársa, akit sehogy nem tudtunk lecsalogatni a beton kerítésoszlop napos, meleg tetejéről, ahol békésen összegömbölyödve aludt. Kérlelésünkre kinyitotta a szemét, közömbösen lenézett ránk, aztán aludt tovább. Egy hozzám hasonló macskaszerető barátnőm meg is jegyezte, hogy „micsoda bunkó, azt hiszi, hogy ő a valaki – és tényleg az.” Hát Murr is ilyen. Aki szereti a macskákat, az Murrt is szeretni fogja. És ugyanakkorákat röhög majd rajta, mint én. 

Meg az ilyen... hogy is mondjam csak... altesti humort tartalmazó szakaszokon. Nem, nem úgy történik a dolog, ahogy Hoffmann s. k. illusztrációja mutatja. (Itt találtam.) Az is úgy tükröz, hogy becsap. 

A világosszürke macska tüstént odarohant hozzá, és hogy a kötözés előtt némileg csillapítsa a vérzést, valami háziszert alkalmazott, amely, mint Mucius állította, mindig rendelkezésére állt, mert mindenhová magával vitte. Ugyanis rögtön valami folyadékot öntött a sebbe, és végig is locsolta vele az ájult kandúrt; a szer erősen és hevesen hathatott, mert csípős, maró szaga volt. Nem Theden-féle gyógyszesz volt ez, s nem is Eau de Cologne.

Plusz pontot adnék a kiadásért, de sajnos nincs hova felpontozni már ezt az értékelést. Óriási szerencsém volt ezzel a kemény borítós, ’67-es kiadással. A kötés zöld színe jólesik a szemnek, a lapok simák, a betűk is tetszenek, és Gross Arnold kísérteties-bájos-groteszk illusztrációi a lehető legtökéletesebben illenek a szöveghez. Amikor rajzolta őket, Hoffmann bólogatva nézett alá az aktuális felhőjéről. (A rajz természetesen a könyvben is benne van, de aki ezt a cikket írta, szebb reprodukciót tud, mint én.) 

Ezt a könyvet kizárólag antikváriumban szabad beszerezni. Főleg, ha ilyen olvasatlan példányt talál az ember, mint amelyiknek a lapjait én választgattam szét így negyvenhét év után. 

Pontszám: 10/10 (inkább 11)

Ezt 2014. november 15-én írtam.