Drága, esméretlen barátném!

Születésink közt száznál több esztendő tölt el, bizonyosra vehetem hát, hogy nevem néked semmit nem mond, mindazáltal megvan minden okom reményleni, hogy a te válaszodban több részvételre lelek, mint e játékpiacon, mely körülvesz. (Mert azt tudom, hogy amely posta ezen levelet az időn átröpíti, ért az a visszaforduláshoz is.)

Bizonyosra vehetem, mert válasszon bár bennünket el egymástól egy évszázadnyi szakadék (no meg fél Európa), s különbözzék bár kettőnk nyomorúsága oly világosan, miként lobogás a szelíd melancholiától, kiáradás a visszahúzódástól, kiáltás a csendtől csak különbözhet – én azért mégis érzem közöttünk ama eltagadhatatlan kapcsokat, melyek erősebbek még az időnél is.

Elsőbben is meg kell említenem, hogy némely szomorú elméjű tudósok mindkettőnk éltét kétségbe vonják, s azt tartják, hogy tégedet egy de Lavergne, engemet meg valami Kálmán avagy Kármán talált volna ki. Te bizonyára ezen hírt is háborodással fogadod; én is azt tenném, ha szokásom volna. No de vannak itt fontosabb kapcsok is.
Mert hát, barátném, meg kell vallani, a szépségbe s a szerelembe voltál szerelmes te is, akárcsak magam. (Kétszáz esztendővel az én halálom után állítólag valamiféle Plátó nevű görög filozófot is emlegetni kezdtek jegyzelékeim olvasása közben – meglehet, jobban kellett volna ügyelnem, miket emelek ki zsenge gyermekkézzel atyám könyvei közül.) A szerelembe – és bizony tulajdon szenvedésembe, könnyeimbe, fohászaimba is. Melyekről én ugyan lemondani nem tudhattam (neked szerencsésebb sors jutott) – igaz, szerelmem földi tárgya is méltóbb vala hozzám, mint tehozzád a tied (úgy hát tán mégis én volnék a szerencsésebb).
(Közbevetve: jó is, hogy nem vala érkezésünk többet panaszkodni róluk – ismét csak azt hallom, kétszáz esztendők múlva olvasóink éppen csak ennyit fognak kibírni belőlük. Isten mentsen, hogy még szenvedésünk is gúny tárgyává tegyen.)
Azt azonban, hogy szerelmedet feledni tudtad volna, megbocsáss, nem hihetem. Éppúgy nem tudsz elfelejteni, mint ahogyan én, hiszen különben miért is kellene soronként bizonyítanod feledésed?

S ráadásnak lehet-é két írás közt erősebb kapocs, mint a megszólaló hang, a vallomás, mely a magányban beszél legerősebben, midőn önmagát hallgathatja?
Ennek a hangnak nevében kéri tőled a te szereteted s barátságod

Fannid

Ezt 2015. április 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ezt a könyvet igazából úgy kell olvasni, hogy tényleg, de tényleg a világon semmi elvárása ne legyen az embernek, maximum a borító meg esetleg még a könyv hátsó borítóján levő fülszöveg nyerje meg a tetszését. Akkor jár a magamfajta olvasó a lehető legjobban.

Épp ezért most szeretném arra kérni az értékelésem olvasóit, hogy amennyiben valaki „magamfajta olvasónak” érzi magát, azaz úgy gondolja, hogy az ízlésünk sok mindenben egyezik, akkor most rögtön hagyja abba ennek az értékelésnek az olvasását, és vegye célba a legközelebbi könyvtárat, aztán ha elolvasta, majd beszélgetünk. Százötven oldal sincs az egész, kicsike, súlyra is pillekönnyű.

A többieknek:

Ez egy édes-keserű, okosan és szépen megírt, több szálon futó és többszólamú, álomszerű kis keleti mese, amely a detektív szerepét az olvasóra osztja.

Ideális péntek esti kikapcsoló könyv, legalábbis nekem. Egy hibája van, hogy a végén a szálak túl szépen összeérnek – addigra már tiszta fölösleges volt összeérniük, úgyis rájöttem, ki kicsoda.

„Csak a borítója kedvéért” választottam a könyvet, de elkövettem azt a hibát, hogy miután már kiválasztottam, de mielőtt elkezdtem volna az olvasást, nemcsak a hátulján levő szöveget olvastam el, hanem a könyv két fülét is. Az első még nem lett volna baj, de a hátsó… arról komolyan lebeszélek mindenkit, mert az egyik poént könyörtelenül lelövi. Igaz, magára vessen, aki a végén kezdi. Meg az is igaz, hogy aki lelkiismeretesen végignézi a könyv eleji köszönetnyilvánítás sok-sok furcsa nevét, és talál közöttük ismerőst, az már ott, azon a ponton megsejtheti a bizonyos poént. Többet nem mondok.

Máskülönben nem választhattam volna jobban. Van ebben a százötven oldalban minden. Annyira minden, hogy egy darabig féltem is, nem lesz-e sok az a minden, nem markol-e sokat a könyv, nem válik-e kaotikussá. Nem vált. Ahhoz túl ügyes a szerző, kinek ez úton legmélyebb elismerésemet küldöm. Csak éppen olyanná vált a könyv, mint egy bonyolult, de nem túlbonyolított mintájú keleti szőnyeg.

Három nyelven* és három szólamban szól a mese: személytelen elbeszélő arab nyelvű meséjeként indul Portugáliában, és csak fokozatosan kap arcot, személyiséget, nevet az elbeszélő – aztán felbukkan az elbeszélő elbeszélője, vagyis aki állítólag a regényt írja, Magyarországon, magyarul – végül, de nem utolsósorban a portugál nyelvű elbeszélő következik, aki talán része a regénynek, talán nem. (Úgy általában elég nehéz eldönteni, mi az, ami képzelt, és mi az, ami igaz, főleg a vége felé, amikor már többfelé is bomlanak a szálak.) Három kisebb mese is beilleszkedik a történetbe, amelyeket a szereplők mesélnek egymásnak, az Ezeregyéjszaka stílusában.

És akkor mi van még benne? Zene. Ének. Lázadó, bomlasztó, felszabadító ének. És színek a portugál tájban. Főleg zöld. Még a bor is zöld, állítólag Portugáliában van olyan. Meg persze az iszlám szent színe. Két kultúra, amelyek Portugáliában összefonódnak, ahol a legfőbb katolikus zarándokhelyet Mohamed próféta leányáról nevezték el. És illat és íz. Az összes tájleírásnak íze van. És szerelem és fájdalom és öröm és csalódás és felelős vagy felelőtlen játék. Szójátékok a paradicsommal. Mint egy szőnyeg, amelyet sok-sok színes szálból szőttek össze, és az ember csak akkor lát meg minden mintát, ha minden szálat végigkövet a tekintetével és az ujjával, aztán kicsit hátrahajlik, hogy az egészet is megnézze.

Aki idáig nem szerette a posztmodernt, de a fentiek tetszenek neki, az ehhez fogjon hozzá, és rájön, hogy a posztmodern tud ám jó is lenni. Sőt szép. 

A szerző meg lelki rokonom. Azt hiszem, jókat tudnánk beszélgetni.

* Ne tessék megijedni, ebből kettő fordítás. 

Ezt 2015. április 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Huszonegy nap: annyi, amennyi idő alatt kikelnek a tyúktojások.

Nagyon szép kis könyv, tavaszról, anyaságról, szomorúságról és várakozásról.

Eszembe jut egy két-három évvel ezelőtti tavasz, amikor körülnéztem a nagyszüleim kertjében, majd visszagyalogoltam a kapu felé, és akkor a húgom megkérdezte, mi a helyzet. Hát, mondom, kinyílt a krókusz, bújik kifele a nárcisz meg a jácint, rügyeznek a fák… Ja, bólint erre ő, szóval pörög az élet.

Ebben a könyvben se történik más: hetven oldalon keresztül pörög az élet. Kikelnek a tojások, azt' annyi. Már bocs, hogy így „elspoilereztem” a végét, de ha valaki erre az első három oldal után nem jön rá, az… kezdje elölről, és olvasson lassabban. 

Ha semmi mást nem csinálna Fekete István, csak a maga sajátosan lírai-hajlékony-mulatságos stílusában elmesélné annak a bizonyos huszonegy napnak a történetét, akkor is jólesne ezt a kis könyvet, főleg így tavasszal, végigolvasni. De ő persze ennél többet tesz.

Enyhe szél ténfereg, minden ok és cél nélkül. A szántások, vetések, rétek zsendülő illatát összekeveri a kertével, a szérűskert korhadó szalmaszagával, a föld meleg párájával, a bokrok alatt megsüppedt levelek lélegzésével, a rügyek és bimbók édes, ragacsos mézszagával… keveri és hordja, hogy minden illatban minden más illat is benne van, és együtt olyan, mintha a tavasznak egyetlen óriás kelyhű virága illatozna a mélyben, a magasban, valahol szétszórva az egész világon.

Először is a fentiekhez hozzácsapja azokat a jó kis párbeszédeit az állatok között (ahogy megszokhattuk) meg a tárgyak között is (ez annál szokatlanabb, ilyet még tőle se olvastam), amelyek nemcsak attól kitűnőek, hogy emberivé teszik azt, ami „nem-emberi”, hanem attól is, hogy egyúttal meg is hagyják azt „nem-emberinek”.

– Igazad van – billegette fülét a kutya. – Az ember még engem is nehezen ért meg. Nem megszólásból mondom, mert szeretem a gazdám, de az ember általában nagyon nehéz felfogású.
– Amíg nem iszik! – dörmögött a hordó, mert egy kis szél indult el odakint, és behuhogott a nyíláson.

A fél gyerekkoromat érző-gondolkodó-beszélő állatokról szóló mesék töltötték ki (a másik felét lakatlan szigetek meg indiánok), és épp a minap olvastam Sun-Mi Hwangot is, de lefogadom: nincs más író, akinek az állatfigurái ennyire közel állnának ahhoz, ahogyan az állatok valóban látják a világot. Mindenki más jelképnek használja az állatokat: azért, hogy emberi érzéseket, élethelyzeteket fejezzen ki általuk. Persze Fekete István állatai is ember-arcot kapnak, nem is lehet másképp, hiszen ő is ember. Mégis azt hiszem, állat-megértésben ő megy el a legmesszebb.

– Jó tavaszi nevelő idő! – bólintottak az emberek, pedig nem is jártak kint a határban, ahol méregzöldre nőttek a vetések, az útmenték téli barnáját átszőtte halványzöld leheletével millió új fűszál; a bokrok és fák megmosakodtak már a lakodalomra, csak a koszorút nem tették még fel; a varjak eltűntek, mert üzenetet kaptak a nagy folyók óriás nyárfáitól, hogy jó lesz a fészkeket rendbehozni, de helyettük megérkeztek a pacsirták, s a dal együtt szitáit a földre az esővel, amely azonnal pára lett, mert a föld már betelt, és azt mondta, hogy elég, most már jöjjön a nap, és jöjjön a munka.

És akkor még valami, ami a kisregény művészi értékén emel: a háttérnek az a mélységes, szelíd, beletörődő bánata. Az udvar, amely a tavasz születésének tanúja lesz, amelyben az új élet kikel, pusztuló udvar. Öreg a gazdasszony, öregek az állatok, öregek a tárgyak, amelyek a fészekre vigyáznak, öreg a tyúk is, aki anyává lesz. Az élethez elválaszthatatlanul kapcsolódik a halál, az anyasághoz a gyász, hiszen a könyvbeli „másik” anya, a gazdasszony elvesztette a fiát. Mégis a rend, a harmónia könyve ez, amelyet olvasva az ember megbékél egy kicsit a világgal. Különösen így tavasszal.

Ezt 2015. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Egyetemista koromban láttam egy plakátot, amelyen író-olvasó-találkozót hirdettek. Az író egy nagyon fiatal lány volt, valamelyik dél-magyarországi (békési?) faluból származott, és mágikus realista novellákat írt. A találkozóra nem mentem el, a név pedig kirepült a fejemből, amit utólag nagyon sajnáltam.

Amikor felfedeztem A Nap gleccsereit, elsősorban abban reménykedtem, hogy őt találtam meg. A könyvben előrehaladva aztán egyre fogyott a bizonyosságom (túlságosan „városiak” ezek a novellák és kisregények, és mágikus realizmust legfeljebb nyomokban tartalmaznak), de az utószóból kiderült, hogy Erdei Lilla egy csongrádi (!) faluból való, és ez a második kötete, amely már az én diplomázásom után jelent meg – lehet, hogy mégiscsak ő volt? Utánanézek én még annak az első kötetnek.*

A kötet méltatója azt írja, hogy „ez a tinédzser úgy ír, mintha máris bölcs öreg lenne, akinek sok-sok tapasztalata van a Gonosz hatalmáról”. Arról tuti. Az elvont gonoszságot nagyon jól ismeri. A hétköznapit – meg úgy általában a hétköznapokat – kevésbé. A lélektani indokoltság szinte mindenütt megvan, és ritkán hibázza el – arról tud keveset, hogy a külvilág hogyan működik. Így aztán arra hagyatkozik, amit sejt róla, az pedig igen gyakran sztereotípiákon alapul. Például nyilvánvaló okokból elég gyakran játszódnak a történetek iskolában, de az eseményeknek csak azt a részét tudja többé-kevésbé hitelesen ábrázolni, amelyet egy diák láthat – vagyis időnként inkább fantáziálhat. De ez önmagában nem von le a mű értékéből. Nem is kérhető számon a szerzőn, hogy ezt tudja. Majd megtanulja.

Bence ott maradt, lecövekelve a csónakháznál; a levegőben szállingózó hópelyhek mintha mind leheletnyit kitértek, apró alakja felé kanyarodtak volna hulltukban. Szánalmas és csodálatos volt, a többiekkel együtt kinevettem, és olyan akartam lenni, mint ő.

„Fantasztikus láttató erő, drámaiság, érzéki-érzékletes nyelvezet és empátia jellemzi.” A láttató erő stimmel, a drámaiság is, az érzéki-érzékletes nyelvezetből időnként túl sokat is adagolt – többek között ezért nem adtam rá öt csillagot –, az empátia viszont… elég egyoldalú, hogy finoman fogalmazzak.

A rosszindulat, a frusztráció, a gyengeség, a gyávaság, a szorongás, a morbiditás lép itt fel teljes erővel. Az élet csak ezekből áll, az elme csak ezeket dobja a felszínre. Ezekről Erdei Lilla tényleg rengeteg mindent (ha nem „mindent”) tud, és jó alaposan körbe is járja. Visszatérő (időnként sztereotip) szereplői a gyerekkorukban megkínzott, testi gyengeségüket és gyávaságukat holtig cipelő szerencsétlenek, a zseniális barátjuk árnyékában éldegélő örök másodhegedűsök, a mitikussá növelt, túlságosan és erőszakosan védelmező anyák (apa nincs), és a felnőtt korukig gyerekkori otthonukban ragadt fiúk. (Női nézőpont egyáltalán nincs, és úgy általában elég mostohán bánnak ezek az írások a nőkkel. Igaz, hogy a férfiakkal se jobban.) Mindenki torz, mindenki groteszk, mindenki jól fejlett komplexusokkal küszködik, gyakran alaposan el is vannak rajzolva a szereplők – ez vagy használ az írásnak, vagy nem, de többnyire „vagy nem” –, egyesek már karikatúrára emlékeztetnek.

Összességében „minél rövidebb, annál jobb”. A rövidebb, egyetlen ötletre épülő novellák (a nyitó írás, az „Olvadás”, aztán a továbbiakban a „Mosolygó Mooney” és „A képromboló”) kitűnően sikerültek, méretükből adódóan nem is lehetett se őket, se a főszereplőiket nagyon túlírni. Ettől még helyenként ezek is túlírtak, de nem fájdalmasan. Látszik rajtuk a szerző kora: ennyi idősen én se bírtam soha megállni, hogy mindent el ne mondjak és le ne írjak, amit csak tudok – később tanul meg törölni az ember.

(…) nekünk nem kellett félnünk, mert a szörnyűséges Krumpliember valaha éppolyan kisfiú volt, mint én, éppolyan turkálva utálta és mohón falta a kolompért, ahogyan én.
Egy nap a szülei elmentek a vásárba. Otthon kellett maradnia, épp büntetésben volt, mert becsempészett egy nyulat az istentiszteletre. Lassan besötétedett, ő csak várta, várta haza szüleit, de azok soha többé nem jöttek. A fiú napokig, hetekig, évekig várt, de amikor már az éhhalál kerülgette, a ház teteje, falai is beáztak és mohába dőltek körülötte, az erdőbe futott. Árvaként cseperedett fel, mint holmi növény a csalitban, eső itatta, anyaföld etette. Ha holdas éjszakákon meglátták a burgonyaföldeken, hanyatt-homlok iszkolt vissza a fák közé. Ruhái lefoszlottak róla, testén csak saját lombos indáit viselte; hatalmasra és rettentő erősre nőtt, még beszélni is elfelejtett.
Csak angolokat bántott.
(Mosolygó Mooney)

(...) 

Körülbelül kétszázötvenszer háromszázas, monumentális mű, megfeketedett temetői ezüstkeretben. Leskelődő volt a festmény címe: a vásznon fehér ruhás hölgy ült a padon, az éjszakai matt szürkeségében, utcai lámpa fakó fényében; felette ázott lombú fekete fák, málló ház fala, fénytelen ablakok. Az utca sarkán, a távolabbi lámpa fénykörének elmosódó határán cingár, csuklyás alak figyelt sárga, torz arccal, lesunyt fejjel, háta mögé rejtett kézzel. Különös, szuggesztív mű volt, esetlen formáival valami bizonytalan módon megelőzte korát; szén, aszfalt, sár és elefántcsont árnyalataival festett életkép, sötét és úgyszólván színtelen látomás – de rejtélyes eszközeivel mélyen a tudatba költözött és ott gyökeret eresztett a mélyebb rétegek felé; sötét barlangok felé, az ember legprimitívebb, legkevésbé vadregényes, legkikerülhetetlenebb félelmei közé.
(A képromboló)

A címadó „A Nap gleccserei” című kisregény vad, szürreális álom, igazi expresszionista lidércnyomás.

Az utca zsákutcába torkollt; az aszfalt murvás kerékvágásban folytatódott, szinte eltűnt a burjánzó élősövény közt. A zsák fenekén, elvadult telken rőtes gaz tenyészett és vadvirág; a fűre hajló fák ágai kusza szövedékbe fonódtak.
– A Zsákutcában Lakó Emberhez jöttél – állapította meg a kisfiú.
Bólintottam, bár nem tudtam, ez mit jelent.
– Ne maradj sötétedésig. Olyankor mások jönnek hozzá.
– Kicsodák?
– Á, te már túl nagy vagy, nem hinnéd el.

„A Neptunusz negatív rezgései”-t viszont kár volt beletenni a kötetbe, több sebből vérzik, mindenfajta gyermekbetegséget megkapott. Még az utószó is közli, hogy – főleg az „Olvadás”-hoz képest – mennyire sikerületlen. Igaz, hogy megvan benne minden, ami a többi írásban is, de minden második sorában túlteng, túlcsordul, mállik, szétfolyik. „A zseni”, az viszont tényleg rendben van, a hosszúsága ellenére is. Ügyes volt a szerkesztő, aki a végére tette. Az előtte álló kisregény olvasásakor legfeljebb hat pontra akartam értékelni a kötetet, ettől szépen visszacsúszott nyolcra. „A zseni” igazi modern gótikus kisregény, ismeretlen helyen álló ódon házzal, őrült tudóssal, sok vérrel, még több sablonnal, de azért elég rendesen meg tudott lepni. Gaston Leroux kisregényére, A véres bábura emlékeztetett.

Munkája megkönnyítése végett újfajta eszközöket talált fel. Akadtak gömblombikok, amelyek koncentrikus gömbhéjakként burkolták be egymást, mint a hagyma rétegei, s lelkesített a gondolat, micsoda kísérletek végezhetők bennük; megragadott a spirálisan kígyózó csövek látványa, amelyek egy miniatűr hordágyra emlékeztető valamit fontak körül. Gyötört a kíváncsiság, amikor arra gondoltam, vajon miféle tudományban mélyedt el barátom, amihez ilyen eszköztár kell.

Úgy általában ez a kötet elég gyakran lepett meg. Még a legalacsonyabb színvonalú írásokra is jellemző volt, hogy szinte soha nem az történt, amit vártam volna. (Kivéve, ha arra számítottam, hogy most valaki valakit megöl. Az tutira bejött.) Ezt mindenképpen a javára kell írnom.

És elég gyakran emlékeztetett klasszikus gótikus művekre, Edgar Allan Poe rémtörténeteire vagy Gaston Leroux-ra. A pszichologizáló novellákban („Emberekről és kutyákról”, „A kötél”) meg Csáth Géza-áthallásai voltak.

Összességében, ha ennyi komor és ijesztő és morbid szöveget nem is jó (és nem is fogok többet) egyvégtében végigolvasni, megérte megismerkedni Erdei Lillával, biztosan fogok még olvasni tőle.

* Frissítés (2016 novembere): tévedtem, Halász Margit volt az, meg is találtam azt a kötetét. 

Ezt 2015. április 2-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ebbe egyszer már belekezdtem, de már jó régen lehetett, mert körülbelül a felénél (azaz pont a legszomorúbb résznél) hagytam félbe, márpedig az mostanában nem jellemző rám. 

Ma, abban a két órában, amíg kivételesen semmi dolgom nem volt, és még vigyázni se kellett senkire, végigolvastam. Megérte. Nem is emlékeztem, hogy az eleje ilyen jó, a második felétől meg még meg is lepődtem.

Ódon bájú körmondatok, fantasztikus és/vagy népmesei elemek, igazi hűséges szolga, igazi sötét szívű gazember, igazi angyali szerelmes, és bőven ömlik a könny még a meglett férfiak szeméből is, mint minden tisztességes német romantikus regényben. Aki pedig a többszörös csavart adja, az természetesen maga a megtestesült gonosz. Nem bolond szarvakkal a fején meg patákkal a lábán megjelenni, hiszen akkor senki se hallgatna rá. Jóval okosabb annál. Alázatos és komikus kis szürke ember, éppen hétköznapiságában félelmetes. (Ha orosz volna, kockás zakót viselne meg monoklit. Tessék vigyázni az ilyen alakokkal.)

Az tetszett a legjobban, hogy a szereplők teljesen természetesnek veszik a fantasztikum megjelenését; ahogy még csak nem is csodálkoznak, legfeljebb felháborodnak. Volt kitől tanulni a mágikus realista íróknak. Az olvasó meg törheti a fejét, vajon mit is jelenthet pontosan az, ha valaki elveszti az árnyékát? Egy ilyen sokrétű szimbólum = garantált halhatatlanság.

–----

Bálint Lajos fordítását olvastam, A viharlovas című kötetben, de csak ma sikerült nyomára akadnom a neten, hogy az a fordítás önálló kötetben is megjelent, ezen a címen. Ami nem éppen fair, mert Turóczi József és Benedek György fordítását is pont ezen a címen adták ki önállóan. Valami rendszert nem ártott volna vinni ebbe… 

Ezt 2015. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Az kezdettől fogva világos volt számomra, hogy ez valóban, ahogy BabusM molytárs írja, „klasszikus történelmi regény”. 1978-ban íródott, de stílusát és látásmódját tekintve nyugodtan íródhatott volna nyolcvan-száz évvel korábban is. Arról szól, ami a kulisszák mögött történt: olyan eseményekről tudósít, amelyek nem okoztak világméretű felfordulást. Egy okos, tárgyilagos, kissé melankolikus alkatú, középkorú férfi naplója a XIX. század eleji Észtországból. Ráérős, lassú mese, nagyjából kiszámítható fordulatokkal, legfeljebb annyiban érdekes, hogy ismeretlen tájakra visz…
…de – kérdeztem időnként – mi a fenét keres ez a regény a bizonyos 1001 könyv között? És miért jelölték az íróját (mint olvasás közben megtudtam) többször is Nobel-díjra?

Rájöttem.
Gyalázat, hogy nem kapta meg. Posztumusz adjanak neki egyet, de most tényleg.
Ez a türelem könyve. Figyelmes embereknek való. Arra használtam, hogy a lassúságával, ráérősségével kikapcsoljon, erre fel bekapcsolt. :) A második fele. Az első felében még hagytam magam átvágni.

Először arra jöttem rá, mi köze az egésznek a Szovjetunióhoz. Hogy mitől allegorikus a történet.
Ehhez egy darabig nem kellett Sherlocknak lenni: a XIX. századi balti nemesúr (Észtország az Orosz Birodalomhoz tartozott) meg meri mondani az igazat a cárnak, ezért becsukják (elviszi a fekete hintó – kifeküdtem!!!), és részint embertelen, részint abszurd körülmények között tartják évekig, úgy, hogy a családja gyakorlatilag semmit nem tud róla. Eddig világos a helyzet, csak hát a regény nem erről szól. Maximum a tizede, és az is visszaemlékezéses. Hiszen azzal kezdődik, hogy Timotheus von Bock kiszabadul, és – tekintettel az elmeállapotára – hazamehet a családjához.
Az a trükk, hogy igazából innentől is allegorikus a történet. A látszólagos szabadság sem egyéb, mint börtön: Timo házi őrizetbe kerül, és – ő kezdettől fogva tudja, az olvasó kicsit később ébred – folyamatosan besúgók vannak körülötte. Egyik se gonosz: átlagemberek, több-kevesebb lelkifurdalással, akik szeretik vagy nem szeretik kiszolgálni a rendszert.*
Persze akad a környezetében néhány hűséges figura is, elsősorban a felesége. Az ám a fantasztikus nő, minden elismerésem azért, amit végigcsinál. (Nem bántam volna, ha ő az elbeszélő, de persze beláttam, hogy Jakobot kellett választani erre a feladatra – lásd lentebb.) Közöttük is egyfajta jelképes párbeszéd alakul ki, egyetértők csöndes párbeszéde, ahol csak az érthet minden szót, aki teljes bizalmat élvez, mindenki más fejtse meg, ha tudja.
Aztán pedig, kimondva vagy kimondatlanul, egész Észtország láthatatlanul a börtönévé válik. De ezt a börtönt már ő IS választja magának. És ez valami gyönyörűen van beleírva a regénybe. Amíg élek, nem feledem – azt a keserű fekete berkenyét.** Itt kezdődtek az igazi allegória-felismerések.

Először azt hittem (a szereplőkkel együtt), hogy csak tetteti az őrültséget; hogy azért engedték ki, mert őrültséget szimulált. Rá is játszik erre, nem is csinálja rosszul. Amikor a legőrültebben beszél vagy ír, akkor lehet a legokosabbnak tartani. Aztán zavarba jöttem, mert kiderült, hogy már a börtönbe kerüléséhez őrültséget kapcsoltak. Őrültség volt elmondani a cárnak azt, amit ő elmondott neki, és ezt ő is pontosan tudta (vagy nem?). Tehát már kezdetben ő választotta a börtönt magának? Vagy csak onnantól fogva, hogy látta a cárt imádkozni? (Azt a jelenetet se felejtem el.) Aztán meg azért engedték ki, mert őrült. Ez mi, az észt 22-es csapdája? Itt semmi sem biztos, itt mindent külön értelmezni kell, minden szó vagy cselekedet takar valamit, a legegyértelműbb bizonyítékok is elcsúsznak az olvasó elől, itt mindenki tele van jó szándékkal, és még a cár is elérzékenyül, miközben az egyetlen igaz embernek kiverik az összes fogát.
Na, itt találja meg a türelmes olvasó a bizonyos allegóriát, csak győzze megfogni.

Az elbeszélő, azaz a naplóíró Jakob iránt pedig fokozatosan melegedett fel a lelkem. Ahogy írtam, jobban szerettem volna a húgát, Eevát elbeszélőnek, de így kellett lennie: Jakob írja meg a történetet napló formájában, azaz egy olyan ember, aki ott van Timotheus von Bock környezetében, és még sincs ott. Szegényke, egész életében ilyen ott van, és még sincs ott. Ilyen határhelyzetben álló, helyét sehogy nem találó, észt parasztfiúból lett észt értelmiségi félig-meddig nemes. Akkora diplomata, mint egy ház (az ő helyzetében nem engedheti meg magának, hogy ne legyen okos, figyelmes és előrelátó), és ami telitalálat: sem a húgát, sem a sógorát nem szereti (ilyen értelemben is kívülálló), de mindkettőjüket csodálja, tiszteli, és szeretet nélkül is hűséges marad. Ugyanúgy megértésre törekszik, mint az olvasó, és ugyanúgy válaszok nélkül marad, legfeljebb sejtések birtokában. Ebben a világban ennél többet nem érhet el egy átlagember.

Van-e, aki elérhet egyáltalán? Látja-e, érti-e akár a cár is, hogy mi történik körülötte? Tudja-e, mit cselekszik? Ki van a rács egyik, és ki a másik oldalán?

* A legképtelenebb helyen is besúgót lehet találni, erre szegény elbeszélő jön rá, úgy, ahogy se ő, se az olvasó a büdös életben nem gondolta volna – de azért se mondom el, hogyan. :)
** Mert így hangzik észtül az, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”, és erről se mondok többet.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. április 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Bűbájos állatmese felnőtteknek, átütő jelképi erővel.
Meggyőződésem, hogy éppen azért válhatott világsikerré, mert állatmese – mert arra használja az állatmese műfaját, amire évezredekkel ezelőtt kitalálták: hogy egyetemes jelképekké tegye a szereplőit, akik át tudnak lépni időn és téren. Előbb eltávolítja az olvasótól a szereplőket (emberből állattá változtatja őket), csak azért, hogy aztán annál nagyobb erővel közelítse őket egymás felé, hogy rájöjjünk: „rólunk szól a mese” (így lesz az állatból ismét ember).

Ez persze még nem volna elég. De ezek a szereplők, a tyúk, a vadkacsa, a kutya, a kacsák, a menyét nemcsak jelképek, hanem élő, eleven alakok is. Egyszerre tudnak emberként és állatként viselkedni; állatként az ösztöneiknek engedelmeskedni – így válnak egyetemessé –, emberként a megértésünkre igényt tartani. Van személyiségük, keresik az útjukat és a helyüket a világban; a világuk is a mi világunk, társadalmi berendezkedésével, hierarchiájával, szigorúságával, hol kirekesztő, hol elfogadó magatartásával. Legtöbbjüket csak néhány vonással ábrázolja a könyv: egy-két szavukkal vagy cselekedetükkel, ritkábban egy-egy jelzővel, beszélő névvel. Az egyetlen, akit belülről, éppoly mély, mint amilyen egyszerű érzésein és változásain keresztül látunk, az Rügy, a tyúkocska. Mindvégig az ő nézőpontja érvényesül. Esze nincs túl sok – bár a maga módján egyre okosabbá válik, egyre több mindent felfog a világból is, saját magából is, ahogy az élet rákényszeríti –, annál több benne a jóság, a kitartás, az áldozatkészség, sőt a bátorság. Az anyaság utáni vágy elválaszthatatlanul összekapcsolódik benne a szabadság utáni vággyal, és szó szerint a halállal is képes szembenézni – mégpedig nem is egyszer – azért, hogy ezt a kettőt megvalósíthassa. Hogy pedig ez a hatás még erősebb legyen, az utódhoz, akit felnevel, vér szerint az égvilágon semmi köze sincs, hiszen kiskacsáról van szó.

Halvány fogalmam sincs, milyen specifikusan koreai problémákról szólhat ez a könyv – engem itt, Magyarországon nagyon mélyen megérintett.* Aki olvasott már felnőttként (!) olyan állatmeséket, mint A rút kiskacsa vagy a Vuk, az tudja, miről beszélek. Vannak mesék, amelyekből az ember előbb-utóbb kinő – ezekből nem. (Ha az eredeti verziót olvassa persze, azaz nem átdolgozást és nem képregényt.) Mindkettő olyan állatokról szól, akikben magunkra ismerhetünk; egyszerre szólnak állatokról és emberekről; és egyaránt (együtt?) olvashatja felnőtt és gyerek. Mégis inkább Fekete István állatregényeihez érzem közelebbinek Sun-Mi Hwang regényét, az egyszerűségében is tökéletesre kimunkált stílusa miatt. „A búzaszálak bajusza olyan lett, mint az arany, és derekuk is megkeményedett, ami pedig az öregség jele. Érett a búzaerdő.” (Ez a Vuk.) „A rügy levéllé bomlik, belekapaszkodik a napba és a szélbe, aztán lehull, szétkorhad, avarrá lesz, amiből aztán megint illatos virágok szökkennek elő.” (Ez a Rügy.) Nem tudhatom persze, hogy mennyit tett hozzá a regényhez Szabó T. Anna fordítása, de abból a kevésből, amit a távol-keleti költészetről tudok, gyanítom, nem sokat. A természet rendje szólal meg ezekben a sorokban, amely egyetlen nagy harmónia részévé tud tenni örömet és keserűséget, születést és halált. Amilyen kicsi könyv ez, olyan gazdag jelentésekben.

Földi Andrea illusztrációi pedig még tovább gyarapítják ezeket a jelentéseket. Egyszerű vonalakkal, néhány pasztellszínnel éppen a fordítottját művelik annak, amit a szöveg csinál: ami a szövegben állatokkal történik, az a képeken emberekkel; és ahogy a szövegben emberivé válnak az állatok, úgy kapnak a képeken madárvonásokat az emberek. Már az első képek megérintenek (különösen a kisbabát védelmező anyatest rajza, amikor a szövegben a tyúkocska éppen a tojást költi ki), az utolsók egyike pedig, a regény végén megjelenő másik anyáról (a poént nem lövöm le) egyszerűen nem megy ki a fejemből azóta se. Szeretném ezt a könyvet a polcomra. Ajándéknak is nagyon szép.

* Konkrétan potyogott a könnyem. Nekem. Aki nem szokott regényeken sírni. Nem mertem a vonaton olvasni, nehogy az utazóközönség előtt fakadjak sírva.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2015. április 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ősi vallások szent könyvein nincs sok értékelni való. Nem is ártom bele magam olyasmibe, amibe nálam okosabbaknak is beletörne a bicskájuk. Vendégség volt nekem ez a könyv: vendégül láttak egy idegen, ám többnyire igen rokonszenves kultúrában, s úgy bántak velem, ahogy vendéggel bánni illendő.

Felhasználom viszont az alkalmat arra, hogy néhány jó tanácsot adjak a jövendő olvasóknak:

1. A szavak az Upanisadokban nem mindig azt jelentik, amit megszoktunk tőlük. Időnként több különböző jelentést is kapnak. (Érdemes elolvasni a fordító lábjegyzeteit, nagyon sokat segítenek.) Különösen sokat épít a szöveg a szójátékokra.

2. A Bibliát olvasni, még ha nem hívő olvassa is, nem túlságosan megerőltető munka (legfeljebb lassú), mert – tudtával vagy tudtán kívül, tetszik vagy nem tetszik – óvodától kezdve adagolják az embernek. Az Upanisadokhoz nincs semmi ilyen segítség. Ezért – különösen kezdetben – nehéz olvasmány.

2b. Viszont jóval rövidebb is a Bibliánál, akkora sincs, mint az Újszövetség.

3. Ezért – különösen kezdetben – ajánlott ezt is kis adagokban bevenni, értsd: az elejéből egy nap egyszer, akkor is keveset, azt is többször elolvasva, kommentárokkal együtt. Ha akkor sem érted, sebaj, nyugodtan folytasd. Tisztelettel nem érteni még mindig jobb, mint tiszteletlenül félredobni.

4. Később viszont sokkal gyorsabban és könnyebben fogyaszthatóvá válik, mert temérdek ismétlést tartalmaz. Korábban ugyanis szájhagyomány útján terjedt a szöveg, és ismétlésekkel könnyítették a megjegyzést. A mai olvasónak meg a megértést. Ki ne hagyj egyetlen ismétlést sem! Annál több az esélyed arra, hogy megértsd, mit mond neked a könyv.

Jó utat, kedves társaim! 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. július 7-én írtam.

Ez de fura könyv. 
Klasszikus vietnami verses regény 1820-ból: szerelem, kaland, némi vér, sok szenvedés, konfucianizmus meg buddhizmus, és elég sűrűn kelti azt a benyomást, mintha Nguyen mester sok-sok haikut gyúrt volna össze, gyúrta-gyúrta, addig, hogy végül cselekményük lett. Tandori előtt kalapot le a gyönyörű fordításért!
Amúgy meglepően érdekes és – igaza van sophie molytársnak – meglepően modern. Mármint ha úgy érti a „modern”-t, ahogy én: hogy a regény látásmódja sok helyütt erősen emlékeztet a mi mai (európai!) látásmódunkra. Pedig közben pontosan olyan, mint egy kalandos keleti mese. Mint egy népmese, ahol mindenki vagy fenékig jó, vagy fenékig gonosz. Vagy mégse.

Mert ez a Kieu, ez valami őrülten érdekes nő. Gyönyörűen zenél, csuklóból zseniális verseket ír, hol prostituált, hol apáca, hol cseléd, hol fejedelemné, mindeközben pedig mérhetetlenül tiszta és becsületes (!), sőt még a szépsége se kopik meg, pedig ahányszor félig agyonverik, akár meg is látszódhatna rajta. Ezt csinálja utána valaki. Pedig nincs hiba nélkül – legnagyobb baja az örökös nyugtalansága, ahogy mindig másra vágyik, mint amije éppen van. (Az vesse rá az első követ, akivel még nem fordult elő.) És közben először egy szentimentális, gyöngéd és nyúlszívű ifjúba esik bele, aztán egy forrófejű hős lovagba, de amúgy mindvégig hűségesen őrzi a szívében az első, ifjúkori szerelmét, és végig ő a jó, a fantasztikus, a tökéletes… Olyannyira, hogy időnként közbenjárnak érte a halottak lelkei is, főleg egy régen elporladt költőnő-előd, akivel Kieu nagyon jóban van így a síron túlról.

Persze ahhoz, hogy valaki tökéletes művészetet tudjon alkotni, mindenekelőtt szenvedni kell neki. Úgyhogy, biztos, ami biztos, az elején beíratják Kieu nevét a Bánat Könyvébe, hogy minél többet szenvedjen, és minél jobb verseket írjon. Majd végig agyba-főbe dicsérik, hogy milyen nagyszerű művész (időnként ez menti meg az életét), a végén meg okosan kijelentik, hogy látjátok, gyerekek, ezért nem jó, ha az ember túlzottan tehetséges és szép, mert az ilyen embernek szerencsétlen a sorsa. Bambuszeső legyek, ha értem.
Vajon Nguyen mester mennyit szenvedett ezért a könyvért?
Mert gyönyörű. Tömény keleti költészet száz oldalban. Négyoldalanként érdemes megállni és visszaolvasni vagy két oldalt, mert elsőre garantáltan nem fogja fel az ember, mit mondott egyik a másiknak. Sok-sok apró kép, növények és pasztellszínek, barackvirág, szilvavirág, őszi violák, fűzfa, felhő, papírfüggöny. Nem tudom, hogy a vietnami költészet rímel-e (annyit tudok, hogy a szótagszám pontosan meg van határozva), de ha igen, akkor ennek a szövegnek kb. olyan a rímelése, mint Arany János „Endre királyfi” című balladájának: mindig ott rímel, ahol a legkevésbé számítana rá az ember, és ott nem, ahol számítana rá.

Egy szó mint száz: tudott valamit ez a Nguyen mester.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Beszélgettünk a múltkoriban arról, hogy mi a különbség (ha van) szórakoztató irodalom és szépirodalom között. Most nincs szándékomban újrakezdeni a vitát, csak jelzem, hogy a Katarina, a páva és a jezsuita kitűnően megépített hidat jelent a két kategória között. Sok ilyen híd-könyv kéne még. 

Van itt minden, mint a búcsúban. Történelem, háború, kaland, szerelem (de mennyi szerelem!), kardozás, ágyúzás, utazás, imádkozás, hallgatás, röhögés, lélektan, népmese, műmese, hazugság, babona, filozófia, angyal, ördög, boldogság, egészség, perverzió, némi apokalipszis, no meg rengeteg víz. Egy molytárs azt írta, ehhez a könyvhöz le kell lassulni, mert akkor érti és érzi az ember igazán a szöveg bonyolult és lírai körmondatait. Nem értek egyet. Én képtelen voltam lelassulni: engem hajtottak ezek a körmondatok, vittek magukkal, mint a víz az elszabadult fadarabot. Mert itt állandóan folyt, áradt, zuhogott valami, beleértve a stílust is. Egyszerűen lehetetlenség volt megállni, legfeljebb nagy néha, amikor rájöttem, hogy a nagy sietésben fogalmam sincs, mi is történt, úgyhogy elkezdtem keresni a mondat elejét, és az egész oldalt végig kellett olvasnom újra. 
És nem esett rosszul! Ezt a könyvet pontosan így kellett megírni, és nem másképp. Különösen, amikor a szereplők tudatába lép be az elbeszélő, és a gondolataik áradnak megállíthatatlanul, mint egy tudatárammal dolgozó regényben.

Egy zarándoklat és a hétéves háború adja a regény történelmi hátterét. Az 1750-es években járunk. Meglepő (?), hogy kegyes zarándok és hős katona között nincs sok különbség: mindkettő diadalt akar aratni, mindkettő a magasságról és a fényről álmodozik, mindkettő a sárban dagonyázik, mindkettőt a szórakozás érdekli a legjobban. Meg az, hogy hogy tud a másikon túltenni. Hogy az a másik a vendéglátója vagy az ellenséges tábornok, részletkérdés. No, azért valami különbség mégiscsak van. A zarándokok bátrabbak, és nem(csak) a szájukkal. Kivéve a kiveendőket.

Komolyra fordítva a szót: a hadsereg is, a zarándoklat is önmaga groteszk paródiájaként viselkedik. Különösen a zarándoklat igazi karnevál, durva komédia, ahol pillanatok alatt gazdát cserél az arany, kitör a verekedés, megtalálhatja az ember az életre szóló egyetlen szerelmet, és el is szakadhat tőle, ahol zűrzavarban keverednek össze a nyelvek és a nemzetiségek (főleg a németek számára, akiknek minden keletről jött zarándok magyar), ahol egyre hosszabbodó életet lehet élni, ahol hirtelen szörnyű halált lehet halni, ahol meg lehet találni a magasban lebegő Aranyládát, és ahol, ha a Jóisten úgy akarja, még a merőkanál is elsül. (De mekkorát szól!)
Az Alpokban átélt áradás jelenete eszméletlenül jól meg van írva. Az a jelenet az egész zarándoklat kicsinyítő tükre, félelmetesen kaotikus kavarodás és törekvés a fény felé. Csupa határátlépés, felforgatás, átmenet. Nem csoda, ha időnként a hétköznapiba betör az irracionális (sőt, itt igazából az irracionális a leghétköznapibb): Illés próféta szekere száguld a felhők fölött, a toronyban őrangyal vesz ki szállást magának, az ördög megszállja a marhát meg a disznót, az erdőben a szlovén népmesék rémei laknak, a hegyi barlangban a szent remete, aki valaha herceg volt, és verseket írt (ha igaz), ma viszont hónapokig elvan ennivaló nélkül, az álmokban pedig kézzelfoghatóan jelentkeznek az elmúltak és eljövendők lelkei.

Aki pedig azt a bizonyos határt átlépi, az nem fog úgy visszajönni, ahogyan elment. Nem is akar. Így vagy úgy, de mindenki azt várja az utazástól, hogy változtassa meg az életét. Sikerül. Jobban, mint hinnék. Így jár Katarina, ez az okos, művelt, nagyon magányos, (már nem is olyan) fiatal szlovén lány, így jár a jezsuita (Simon, a hajdani szlovén parasztfiú, utóbb Paraguayt megjárt szerzetes), és így jár a páva is, azaz Windisch hadnagy. Három teljesen különböző egyéniség, egészen mást akarnak az élettől: Katarina szabadságot, Simon biztonságot, Windisch dicsőséget. Három ember, aki nem érti egymást, három szólam, amelyek között nincs párbeszéd.
Az elbeszélő nem ítélkezik fölöttük (legfeljebb néha csúszik ki a száján egy-egy keresetlen megjegyzés Simonra nézve, akinek valami elképesztő tehetsége van arra, hogy soha ne ott tartózkodjon, ahol éppen a legnagyobb szükség lenne rá). Csak odaállítja az olvasó elé mindhármukat, hogy fokozatosan – ahogyan a múltjuk, az emlékezetük, a félelmeik, a vágyaik feltárulnak – személyes ismerőseinkké váljanak, és próbáljunk meg kiokosodni a regény végéből: vajon ki nyert és ki veszített, és főleg mit?

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10