Egyetemista koromban láttam egy plakátot, amelyen író-olvasó-találkozót hirdettek. Az író egy nagyon fiatal lány volt, valamelyik dél-magyarországi (békési?) faluból származott, és mágikus realista novellákat írt. A találkozóra nem mentem el, a név pedig kirepült a fejemből, amit utólag nagyon sajnáltam.

Amikor felfedeztem A Nap gleccsereit, elsősorban abban reménykedtem, hogy őt találtam meg. A könyvben előrehaladva aztán egyre fogyott a bizonyosságom (túlságosan „városiak” ezek a novellák és kisregények, és mágikus realizmust legfeljebb nyomokban tartalmaznak), de az utószóból kiderült, hogy Erdei Lilla egy csongrádi (!) faluból való, és ez a második kötete, amely már az én diplomázásom után jelent meg – lehet, hogy mégiscsak ő volt? Utánanézek én még annak az első kötetnek.*

A kötet méltatója azt írja, hogy „ez a tinédzser úgy ír, mintha máris bölcs öreg lenne, akinek sok-sok tapasztalata van a Gonosz hatalmáról”. Arról tuti. Az elvont gonoszságot nagyon jól ismeri. A hétköznapit – meg úgy általában a hétköznapokat – kevésbé. A lélektani indokoltság szinte mindenütt megvan, és ritkán hibázza el – arról tud keveset, hogy a külvilág hogyan működik. Így aztán arra hagyatkozik, amit sejt róla, az pedig igen gyakran sztereotípiákon alapul. Például nyilvánvaló okokból elég gyakran játszódnak a történetek iskolában, de az eseményeknek csak azt a részét tudja többé-kevésbé hitelesen ábrázolni, amelyet egy diák láthat – vagyis időnként inkább fantáziálhat. De ez önmagában nem von le a mű értékéből. Nem is kérhető számon a szerzőn, hogy ezt tudja. Majd megtanulja.

Bence ott maradt, lecövekelve a csónakháznál; a levegőben szállingózó hópelyhek mintha mind leheletnyit kitértek, apró alakja felé kanyarodtak volna hulltukban. Szánalmas és csodálatos volt, a többiekkel együtt kinevettem, és olyan akartam lenni, mint ő.

„Fantasztikus láttató erő, drámaiság, érzéki-érzékletes nyelvezet és empátia jellemzi.” A láttató erő stimmel, a drámaiság is, az érzéki-érzékletes nyelvezetből időnként túl sokat is adagolt – többek között ezért nem adtam rá öt csillagot –, az empátia viszont… elég egyoldalú, hogy finoman fogalmazzak.

A rosszindulat, a frusztráció, a gyengeség, a gyávaság, a szorongás, a morbiditás lép itt fel teljes erővel. Az élet csak ezekből áll, az elme csak ezeket dobja a felszínre. Ezekről Erdei Lilla tényleg rengeteg mindent (ha nem „mindent”) tud, és jó alaposan körbe is járja. Visszatérő (időnként sztereotip) szereplői a gyerekkorukban megkínzott, testi gyengeségüket és gyávaságukat holtig cipelő szerencsétlenek, a zseniális barátjuk árnyékában éldegélő örök másodhegedűsök, a mitikussá növelt, túlságosan és erőszakosan védelmező anyák (apa nincs), és a felnőtt korukig gyerekkori otthonukban ragadt fiúk. (Női nézőpont egyáltalán nincs, és úgy általában elég mostohán bánnak ezek az írások a nőkkel. Igaz, hogy a férfiakkal se jobban.) Mindenki torz, mindenki groteszk, mindenki jól fejlett komplexusokkal küszködik, gyakran alaposan el is vannak rajzolva a szereplők – ez vagy használ az írásnak, vagy nem, de többnyire „vagy nem” –, egyesek már karikatúrára emlékeztetnek.

Összességében „minél rövidebb, annál jobb”. A rövidebb, egyetlen ötletre épülő novellák (a nyitó írás, az „Olvadás”, aztán a továbbiakban a „Mosolygó Mooney” és „A képromboló”) kitűnően sikerültek, méretükből adódóan nem is lehetett se őket, se a főszereplőiket nagyon túlírni. Ettől még helyenként ezek is túlírtak, de nem fájdalmasan. Látszik rajtuk a szerző kora: ennyi idősen én se bírtam soha megállni, hogy mindent el ne mondjak és le ne írjak, amit csak tudok – később tanul meg törölni az ember.

(…) nekünk nem kellett félnünk, mert a szörnyűséges Krumpliember valaha éppolyan kisfiú volt, mint én, éppolyan turkálva utálta és mohón falta a kolompért, ahogyan én.
Egy nap a szülei elmentek a vásárba. Otthon kellett maradnia, épp büntetésben volt, mert becsempészett egy nyulat az istentiszteletre. Lassan besötétedett, ő csak várta, várta haza szüleit, de azok soha többé nem jöttek. A fiú napokig, hetekig, évekig várt, de amikor már az éhhalál kerülgette, a ház teteje, falai is beáztak és mohába dőltek körülötte, az erdőbe futott. Árvaként cseperedett fel, mint holmi növény a csalitban, eső itatta, anyaföld etette. Ha holdas éjszakákon meglátták a burgonyaföldeken, hanyatt-homlok iszkolt vissza a fák közé. Ruhái lefoszlottak róla, testén csak saját lombos indáit viselte; hatalmasra és rettentő erősre nőtt, még beszélni is elfelejtett.
Csak angolokat bántott.
(Mosolygó Mooney)

(...) 

Körülbelül kétszázötvenszer háromszázas, monumentális mű, megfeketedett temetői ezüstkeretben. Leskelődő volt a festmény címe: a vásznon fehér ruhás hölgy ült a padon, az éjszakai matt szürkeségében, utcai lámpa fakó fényében; felette ázott lombú fekete fák, málló ház fala, fénytelen ablakok. Az utca sarkán, a távolabbi lámpa fénykörének elmosódó határán cingár, csuklyás alak figyelt sárga, torz arccal, lesunyt fejjel, háta mögé rejtett kézzel. Különös, szuggesztív mű volt, esetlen formáival valami bizonytalan módon megelőzte korát; szén, aszfalt, sár és elefántcsont árnyalataival festett életkép, sötét és úgyszólván színtelen látomás – de rejtélyes eszközeivel mélyen a tudatba költözött és ott gyökeret eresztett a mélyebb rétegek felé; sötét barlangok felé, az ember legprimitívebb, legkevésbé vadregényes, legkikerülhetetlenebb félelmei közé.
(A képromboló)

A címadó „A Nap gleccserei” című kisregény vad, szürreális álom, igazi expresszionista lidércnyomás.

Az utca zsákutcába torkollt; az aszfalt murvás kerékvágásban folytatódott, szinte eltűnt a burjánzó élősövény közt. A zsák fenekén, elvadult telken rőtes gaz tenyészett és vadvirág; a fűre hajló fák ágai kusza szövedékbe fonódtak.
– A Zsákutcában Lakó Emberhez jöttél – állapította meg a kisfiú.
Bólintottam, bár nem tudtam, ez mit jelent.
– Ne maradj sötétedésig. Olyankor mások jönnek hozzá.
– Kicsodák?
– Á, te már túl nagy vagy, nem hinnéd el.

„A Neptunusz negatív rezgései”-t viszont kár volt beletenni a kötetbe, több sebből vérzik, mindenfajta gyermekbetegséget megkapott. Még az utószó is közli, hogy – főleg az „Olvadás”-hoz képest – mennyire sikerületlen. Igaz, hogy megvan benne minden, ami a többi írásban is, de minden második sorában túlteng, túlcsordul, mállik, szétfolyik. „A zseni”, az viszont tényleg rendben van, a hosszúsága ellenére is. Ügyes volt a szerkesztő, aki a végére tette. Az előtte álló kisregény olvasásakor legfeljebb hat pontra akartam értékelni a kötetet, ettől szépen visszacsúszott nyolcra. „A zseni” igazi modern gótikus kisregény, ismeretlen helyen álló ódon házzal, őrült tudóssal, sok vérrel, még több sablonnal, de azért elég rendesen meg tudott lepni. Gaston Leroux kisregényére, A véres bábura emlékeztetett.

Munkája megkönnyítése végett újfajta eszközöket talált fel. Akadtak gömblombikok, amelyek koncentrikus gömbhéjakként burkolták be egymást, mint a hagyma rétegei, s lelkesített a gondolat, micsoda kísérletek végezhetők bennük; megragadott a spirálisan kígyózó csövek látványa, amelyek egy miniatűr hordágyra emlékeztető valamit fontak körül. Gyötört a kíváncsiság, amikor arra gondoltam, vajon miféle tudományban mélyedt el barátom, amihez ilyen eszköztár kell.

Úgy általában ez a kötet elég gyakran lepett meg. Még a legalacsonyabb színvonalú írásokra is jellemző volt, hogy szinte soha nem az történt, amit vártam volna. (Kivéve, ha arra számítottam, hogy most valaki valakit megöl. Az tutira bejött.) Ezt mindenképpen a javára kell írnom.

És elég gyakran emlékeztetett klasszikus gótikus művekre, Edgar Allan Poe rémtörténeteire vagy Gaston Leroux-ra. A pszichologizáló novellákban („Emberekről és kutyákról”, „A kötél”) meg Csáth Géza-áthallásai voltak.

Összességében, ha ennyi komor és ijesztő és morbid szöveget nem is jó (és nem is fogok többet) egyvégtében végigolvasni, megérte megismerkedni Erdei Lillával, biztosan fogok még olvasni tőle.

* Frissítés (2016 novembere): tévedtem, Halász Margit volt az, meg is találtam azt a kötetét. 

Ezt 2015. április 2-án írtam. 

Pontszám: 10/8