Huszonegy nap: annyi, amennyi idő alatt kikelnek a tyúktojások.

Nagyon szép kis könyv, tavaszról, anyaságról, szomorúságról és várakozásról.

Eszembe jut egy két-három évvel ezelőtti tavasz, amikor körülnéztem a nagyszüleim kertjében, majd visszagyalogoltam a kapu felé, és akkor a húgom megkérdezte, mi a helyzet. Hát, mondom, kinyílt a krókusz, bújik kifele a nárcisz meg a jácint, rügyeznek a fák… Ja, bólint erre ő, szóval pörög az élet.

Ebben a könyvben se történik más: hetven oldalon keresztül pörög az élet. Kikelnek a tojások, azt' annyi. Már bocs, hogy így „elspoilereztem” a végét, de ha valaki erre az első három oldal után nem jön rá, az… kezdje elölről, és olvasson lassabban. 

Ha semmi mást nem csinálna Fekete István, csak a maga sajátosan lírai-hajlékony-mulatságos stílusában elmesélné annak a bizonyos huszonegy napnak a történetét, akkor is jólesne ezt a kis könyvet, főleg így tavasszal, végigolvasni. De ő persze ennél többet tesz.

Enyhe szél ténfereg, minden ok és cél nélkül. A szántások, vetések, rétek zsendülő illatát összekeveri a kertével, a szérűskert korhadó szalmaszagával, a föld meleg párájával, a bokrok alatt megsüppedt levelek lélegzésével, a rügyek és bimbók édes, ragacsos mézszagával… keveri és hordja, hogy minden illatban minden más illat is benne van, és együtt olyan, mintha a tavasznak egyetlen óriás kelyhű virága illatozna a mélyben, a magasban, valahol szétszórva az egész világon.

Először is a fentiekhez hozzácsapja azokat a jó kis párbeszédeit az állatok között (ahogy megszokhattuk) meg a tárgyak között is (ez annál szokatlanabb, ilyet még tőle se olvastam), amelyek nemcsak attól kitűnőek, hogy emberivé teszik azt, ami „nem-emberi”, hanem attól is, hogy egyúttal meg is hagyják azt „nem-emberinek”.

– Igazad van – billegette fülét a kutya. – Az ember még engem is nehezen ért meg. Nem megszólásból mondom, mert szeretem a gazdám, de az ember általában nagyon nehéz felfogású.
– Amíg nem iszik! – dörmögött a hordó, mert egy kis szél indult el odakint, és behuhogott a nyíláson.

A fél gyerekkoromat érző-gondolkodó-beszélő állatokról szóló mesék töltötték ki (a másik felét lakatlan szigetek meg indiánok), és épp a minap olvastam Sun-Mi Hwangot is, de lefogadom: nincs más író, akinek az állatfigurái ennyire közel állnának ahhoz, ahogyan az állatok valóban látják a világot. Mindenki más jelképnek használja az állatokat: azért, hogy emberi érzéseket, élethelyzeteket fejezzen ki általuk. Persze Fekete István állatai is ember-arcot kapnak, nem is lehet másképp, hiszen ő is ember. Mégis azt hiszem, állat-megértésben ő megy el a legmesszebb.

– Jó tavaszi nevelő idő! – bólintottak az emberek, pedig nem is jártak kint a határban, ahol méregzöldre nőttek a vetések, az útmenték téli barnáját átszőtte halványzöld leheletével millió új fűszál; a bokrok és fák megmosakodtak már a lakodalomra, csak a koszorút nem tették még fel; a varjak eltűntek, mert üzenetet kaptak a nagy folyók óriás nyárfáitól, hogy jó lesz a fészkeket rendbehozni, de helyettük megérkeztek a pacsirták, s a dal együtt szitáit a földre az esővel, amely azonnal pára lett, mert a föld már betelt, és azt mondta, hogy elég, most már jöjjön a nap, és jöjjön a munka.

És akkor még valami, ami a kisregény művészi értékén emel: a háttérnek az a mélységes, szelíd, beletörődő bánata. Az udvar, amely a tavasz születésének tanúja lesz, amelyben az új élet kikel, pusztuló udvar. Öreg a gazdasszony, öregek az állatok, öregek a tárgyak, amelyek a fészekre vigyáznak, öreg a tyúk is, aki anyává lesz. Az élethez elválaszthatatlanul kapcsolódik a halál, az anyasághoz a gyász, hiszen a könyvbeli „másik” anya, a gazdasszony elvesztette a fiát. Mégis a rend, a harmónia könyve ez, amelyet olvasva az ember megbékél egy kicsit a világgal. Különösen így tavasszal.

Ezt 2015. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9