Ez de fura könyv. 
Klasszikus vietnami verses regény 1820-ból: szerelem, kaland, némi vér, sok szenvedés, konfucianizmus meg buddhizmus, és elég sűrűn kelti azt a benyomást, mintha Nguyen mester sok-sok haikut gyúrt volna össze, gyúrta-gyúrta, addig, hogy végül cselekményük lett. Tandori előtt kalapot le a gyönyörű fordításért!
Amúgy meglepően érdekes és – igaza van sophie molytársnak – meglepően modern. Mármint ha úgy érti a „modern”-t, ahogy én: hogy a regény látásmódja sok helyütt erősen emlékeztet a mi mai (európai!) látásmódunkra. Pedig közben pontosan olyan, mint egy kalandos keleti mese. Mint egy népmese, ahol mindenki vagy fenékig jó, vagy fenékig gonosz. Vagy mégse.

Mert ez a Kieu, ez valami őrülten érdekes nő. Gyönyörűen zenél, csuklóból zseniális verseket ír, hol prostituált, hol apáca, hol cseléd, hol fejedelemné, mindeközben pedig mérhetetlenül tiszta és becsületes (!), sőt még a szépsége se kopik meg, pedig ahányszor félig agyonverik, akár meg is látszódhatna rajta. Ezt csinálja utána valaki. Pedig nincs hiba nélkül – legnagyobb baja az örökös nyugtalansága, ahogy mindig másra vágyik, mint amije éppen van. (Az vesse rá az első követ, akivel még nem fordult elő.) És közben először egy szentimentális, gyöngéd és nyúlszívű ifjúba esik bele, aztán egy forrófejű hős lovagba, de amúgy mindvégig hűségesen őrzi a szívében az első, ifjúkori szerelmét, és végig ő a jó, a fantasztikus, a tökéletes… Olyannyira, hogy időnként közbenjárnak érte a halottak lelkei is, főleg egy régen elporladt költőnő-előd, akivel Kieu nagyon jóban van így a síron túlról.

Persze ahhoz, hogy valaki tökéletes művészetet tudjon alkotni, mindenekelőtt szenvedni kell neki. Úgyhogy, biztos, ami biztos, az elején beíratják Kieu nevét a Bánat Könyvébe, hogy minél többet szenvedjen, és minél jobb verseket írjon. Majd végig agyba-főbe dicsérik, hogy milyen nagyszerű művész (időnként ez menti meg az életét), a végén meg okosan kijelentik, hogy látjátok, gyerekek, ezért nem jó, ha az ember túlzottan tehetséges és szép, mert az ilyen embernek szerencsétlen a sorsa. Bambuszeső legyek, ha értem.
Vajon Nguyen mester mennyit szenvedett ezért a könyvért?
Mert gyönyörű. Tömény keleti költészet száz oldalban. Négyoldalanként érdemes megállni és visszaolvasni vagy két oldalt, mert elsőre garantáltan nem fogja fel az ember, mit mondott egyik a másiknak. Sok-sok apró kép, növények és pasztellszínek, barackvirág, szilvavirág, őszi violák, fűzfa, felhő, papírfüggöny. Nem tudom, hogy a vietnami költészet rímel-e (annyit tudok, hogy a szótagszám pontosan meg van határozva), de ha igen, akkor ennek a szövegnek kb. olyan a rímelése, mint Arany János „Endre királyfi” című balladájának: mindig ott rímel, ahol a legkevésbé számítana rá az ember, és ott nem, ahol számítana rá.

Egy szó mint száz: tudott valamit ez a Nguyen mester.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10