Ezt a könyvet igazából úgy kell olvasni, hogy tényleg, de tényleg a világon semmi elvárása ne legyen az embernek, maximum a borító meg esetleg még a könyv hátsó borítóján levő fülszöveg nyerje meg a tetszését. Akkor jár a magamfajta olvasó a lehető legjobban.

Épp ezért most szeretném arra kérni az értékelésem olvasóit, hogy amennyiben valaki „magamfajta olvasónak” érzi magát, azaz úgy gondolja, hogy az ízlésünk sok mindenben egyezik, akkor most rögtön hagyja abba ennek az értékelésnek az olvasását, és vegye célba a legközelebbi könyvtárat, aztán ha elolvasta, majd beszélgetünk. Százötven oldal sincs az egész, kicsike, súlyra is pillekönnyű.

A többieknek:

Ez egy édes-keserű, okosan és szépen megírt, több szálon futó és többszólamú, álomszerű kis keleti mese, amely a detektív szerepét az olvasóra osztja.

Ideális péntek esti kikapcsoló könyv, legalábbis nekem. Egy hibája van, hogy a végén a szálak túl szépen összeérnek – addigra már tiszta fölösleges volt összeérniük, úgyis rájöttem, ki kicsoda.

„Csak a borítója kedvéért” választottam a könyvet, de elkövettem azt a hibát, hogy miután már kiválasztottam, de mielőtt elkezdtem volna az olvasást, nemcsak a hátulján levő szöveget olvastam el, hanem a könyv két fülét is. Az első még nem lett volna baj, de a hátsó… arról komolyan lebeszélek mindenkit, mert az egyik poént könyörtelenül lelövi. Igaz, magára vessen, aki a végén kezdi. Meg az is igaz, hogy aki lelkiismeretesen végignézi a könyv eleji köszönetnyilvánítás sok-sok furcsa nevét, és talál közöttük ismerőst, az már ott, azon a ponton megsejtheti a bizonyos poént. Többet nem mondok.

Máskülönben nem választhattam volna jobban. Van ebben a százötven oldalban minden. Annyira minden, hogy egy darabig féltem is, nem lesz-e sok az a minden, nem markol-e sokat a könyv, nem válik-e kaotikussá. Nem vált. Ahhoz túl ügyes a szerző, kinek ez úton legmélyebb elismerésemet küldöm. Csak éppen olyanná vált a könyv, mint egy bonyolult, de nem túlbonyolított mintájú keleti szőnyeg.

Három nyelven* és három szólamban szól a mese: személytelen elbeszélő arab nyelvű meséjeként indul Portugáliában, és csak fokozatosan kap arcot, személyiséget, nevet az elbeszélő – aztán felbukkan az elbeszélő elbeszélője, vagyis aki állítólag a regényt írja, Magyarországon, magyarul – végül, de nem utolsósorban a portugál nyelvű elbeszélő következik, aki talán része a regénynek, talán nem. (Úgy általában elég nehéz eldönteni, mi az, ami képzelt, és mi az, ami igaz, főleg a vége felé, amikor már többfelé is bomlanak a szálak.) Három kisebb mese is beilleszkedik a történetbe, amelyeket a szereplők mesélnek egymásnak, az Ezeregyéjszaka stílusában.

És akkor mi van még benne? Zene. Ének. Lázadó, bomlasztó, felszabadító ének. És színek a portugál tájban. Főleg zöld. Még a bor is zöld, állítólag Portugáliában van olyan. Meg persze az iszlám szent színe. Két kultúra, amelyek Portugáliában összefonódnak, ahol a legfőbb katolikus zarándokhelyet Mohamed próféta leányáról nevezték el. És illat és íz. Az összes tájleírásnak íze van. És szerelem és fájdalom és öröm és csalódás és felelős vagy felelőtlen játék. Szójátékok a paradicsommal. Mint egy szőnyeg, amelyet sok-sok színes szálból szőttek össze, és az ember csak akkor lát meg minden mintát, ha minden szálat végigkövet a tekintetével és az ujjával, aztán kicsit hátrahajlik, hogy az egészet is megnézze.

Aki idáig nem szerette a posztmodernt, de a fentiek tetszenek neki, az ehhez fogjon hozzá, és rájön, hogy a posztmodern tud ám jó is lenni. Sőt szép. 

A szerző meg lelki rokonom. Azt hiszem, jókat tudnánk beszélgetni.

* Ne tessék megijedni, ebből kettő fordítás. 

Ezt 2015. április 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10