Ki volt az az őrült, aki ezt romantikusnak címkézte?!
A legjobb tanács, amit az olvasóknak adhatok: itt NE keressenek romantikusságot! Ez a könyv jól van megírva, van benne felnőtté válás, szerelem, szexualitás, magány, őrület, no meg ritka nyomasztó környezetrajz, de romantika, na, az nincs.

A pontszáma nem a tetszésemet jelzi. Nem élveztem az olvasást, kivéve a leírásokat, de hát a magány meg az idegenségérzet hibátlan megjelenítései nem is arra valók, hogy élvezzék őket. Mármint normális esetben. Főleg a regény első harmadában találta el nagyon Rhys ennek a kettőnek az ábrázolását, amíg Antoinette (a női főszereplő) gyerek, és nem érti, mi miért történik körülötte, csak azt tudja, hogy mindenhonnan kirekesztik őt is meg a családját is. Fehérként, méghozzá a hajdani rabszolgatartók utódaként élni egy karibi szigeten azt jelenti, hogy az európaiaknak derogál velük szóba állni, a helybeliek meg gyűlölik őket, az a boldogabb, aki üthet rajtuk egyet, és különös kegynek tekintik, ha nem hagyják őket éhen halni. Még a család sem tart össze: az anya elsősorban saját magával van elfoglalva, másodsorban a fiával (valószínűleg azért, mert beteg, tehát eleve több figyelmet igényel), a lányára pedig semmi energiája nem marad, hagyja nőni, mint a dudvát.

Az lenne a csoda, ha ilyen körülmények között épeszűnek nőne fel a gyerek. Ebben a világban pedig csodák nincsenek. Túlvilág sincs,* itt az ember minden értelemben magára van hagyatva. Dühítőek és szívfájdítóak a párbeszédek vagy az arra tett kísérletek: leginkább elbeszélnek egymás mellett a szereplők; nem hallják a kérdést, ha hallják, nem arra válaszolnak, hazudnak, vagy nem válaszolnak egyáltalán, csak nevetnek vagy sírnak vagy ütnek. Kegyetlenek. Nagyon. Elvárják, hogy az ember önmagában boldoguljon, segíteni nem hajlandók, viszont remekül szórakoznak, ha a másik elbukik.

Ebben a közegben sok mindent össze lehet hozni, de boldog emberi kapcsolatokat nem… 

A férfi főszereplő tényleg olyan, amilyennek az öreg dajka leírja: kemény ember, nincs túl sok esze (azaz nem lát túl a saját neveltetésén, meg se próbálja megérteni azt, ami nem mérhető angol mércével), de a saját érdekeit remekül számon tudja tartani. Szintén elidegenedett a családjától, nagyon mély sértettséget hordoz magában, és amikor oka lesz feltételezni, hogy az új környezetében is megsértették és elárulták, a továbbiakban bármilyen disznóságra feljogosítva érzi magát.**

Szóval aki kíváncsi arra, hogyan tudja pár ember tönkretenni egymás életét, nem látványosan, csak barátságosan apró fokozatokban, annak nagyon ajánlom ezt a kis lélektani tanulmányt, hála Istennek nem hosszú, kétszer ennyit már nem bírt volna ki az érzékeny lelkecském…

Szigorúan betartandó utasítás:
AKI A JANE EYRE-T NEM OLVASTA, DE SZERETNÉ, AZ AZ ÉRTÉKELÉS TOVÁBBI SZÖVEGÉBE BELE SE NÉZZEN! SPOILERES!

Amióta tudom, hogy létezik ez a regény, „ami a Jane Eyre-ből kimaradt”, azóta piszkál a gondolat, hogy el kéne olvasni, de nem szeretem az ilyen utólag írt folytatás-előzményeket. Azért amikor láttam, hogy ez is 1001-listás, már közelebb jött a regény. És jól tettem, hogy elolvastam, de azt is, hogy idáig vártam vele. Tizen-huszonévesen nem is tudtam volna mit kezdeni ezzel a könyvvel, a nézőpontok észrevétlen váltogatásával (erősen kell koncentrálni, hogy értse az ember, mikor kinek a gondolatait hallja), a tájleírások valószínűtlen színeivel, az ön- és közveszélyes szereplőkkel, akik egymást se értik, hát akkor az olvasó hogy értse?***

Tehát: Ez a regény NEM utánozza a Jane Eyre-t, önálló, önelvű alkotás, sem stílusában, sem cselekményében, semmiben nem emlékeztet rá! Aki a Jane Eyre-t keresi benne, csalódik. Jane szigorú racionalitásának, öntudatának, önállóságért való küzdelmének valóban leginkább tükörképe Antoinette (és nem Bertha). Emlékeztet Jane-re (büszkének nagyon büszke, gyűlöli, ha nem a saját nevén hívják, és nem tud beletörődni a helyzetébe, hanem változtatni akar rajta), de még több mindenben különbözik tőle. Képtelen megállni a saját lábán, mert nem arra nevelték (igazából nem nevelték semmire), képtelen kitörni a szerepből, amely átváltoztatja, így aztán befelé pusztítja önmagát, kifelé meg a környezetét. Szabadon engedi azokat az indulatokat, amelyeket Jane elfojt, ennyiben könnyebb a helyzete – Jane-nek viszont cserébe van lehetősége kitörni a helyzetéből, és hiába árva, azt a fajta idegenséget, amely Antoinette-et gyerekkorától körülveszi, neki nem kell átélnie.

Szóval nagyon jó ez a könyv, ha nem azt várja tőle az ember, amit Brontëtól kapott. Ami pedig a cselekményét illeti, pont annyira logikusan van felépítve, amennyire a szereplők őrültek. Minden kirakódarab a helyére kerül: Rochester első házasságának így és nem másképp kellett lefolynia ahhoz, hogy megtörténhessen, ami a Jane Eyre-ben történt. ITT A SPOILER VÉGE

* Keresztény semmiképp – az egyetlen egyházi ember, aki a műben szerepel, leginkább arra való, hogy az egyháztól eltávolítsa a híveket; a vallást átokra használja, leginkább a saját frusztrációit takargatja vele –, de szerintem még az ún. obeahban (vuduban) se hisznek, azok se, akik művelik. Akik meg nem művelik, azok csak nézegetik iszonyattal vegyes elragadtatással, mintha múzeumban bámulnának valami egzotikumot.
** SPOILER A férfi helyzete azért rossz, mert nem tudja túltenni magát azon, hogy a családjától csak úgy tudott függetlenedni, hogy eladta magát egy házasságba pénzért, a nőé meg azért, mert egyrészt tudja, hogy a férje csak a pénzéért vette el, másrészt így nem maradt az égvilágon semmi saját tulajdona. Dupla csapda, szép kis képlet. Pedig még tetszenének is egymásnak különben. 
*** Főleg az asszony anyját nehéz megérteni, de azt hiszem, sikerült, csak szomorúbb lettem tőle, és gyorsan felhívom a saját anyukámat, hogy megdicsérjem, milyen rendes asszony. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele boldogulni, de azért ezt most nagyon megérdemli. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. július 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Aranyos, jól megírt történelmi/életrajzi regény gyerekeknek; ódivatú ugyan, de mit tesz az? A divat kiszámíthatatlan, amit ma felkap, holnap elejti, és fordítva.

Kempelen Farkasról kerestem bármilyen irodalmat, és még most is csak ülök és csodálkozok, hogy lehetséges, hogy erről a figuráról az ötvenes évek óta nem írtak életrajzot, de még kalandregényt se?!* Feltaláló, államférfi, szak- és szépíró, végigcsinált egy felvilágosodást meg egy jakobinus mozgalmat, beutazta a fél Kárpát-medencét – mi nem elég jó benne?! Ha a fele igaz annak, amit ez a regény elmesél róla, akkor is kitelne belőle még minimum három kötet.

…és maga a könyv se olyan rossz. Oké, az elején be kell húzni a féket, és átállni az ötvenes évek gyerekkönyveinek ráérős ritmusára, meg feldolgozni ezt a sajátos humort, amelyik leginkább akkor működik, ha kétszáz éves anekdotákat kell felidéznie, de mikor ő maga akarna vicces lenni, hát az nem nagyon jön neki össze. De az első három fejezet után úgy felpörög, ha én ezt tizenkét évesen kaptam volna a kezembe, hát ki nem robbantottak volna belőle estig. Most is elég volt hozzá huszonnégy óra, hogy a végére érjek, pedig közben ki is aludtam magam, nem beszélve a piacra menetelről, mosásról, egyébről. 

Volt egyszer egy híres magyar, aki az ördöggel cimborált.

Ez a Kempelen, aki ezeken a lapokon megjelenik, hát ez valóságos Jókai-hős. Úgy rohangál Pozsonyból Temesvárra meg vissza, és úgy ért mindenféle üzlethez, gazdasághoz, mint Timár Mihály, miközben annyit tud az összes természettudományokról, és olyan kreatívan használja a tudását, mint Berend Iván. Ehhez még beszéli az összes európai nyelvet (na jó, litvánul nem szólal meg, de szerintem csak nincs kedve hozzá), simán elvezényel egy rendfenntartó osztagot, de szükség szerint álruhában is beválik (de ha őt akarja elkapni valami titkosrendőr, azt csuklóból leleplezi), szökőkutat tervez, térképet rajzol a csatornarendszernek, és mindig igazságot tesz, és mindig a szegény nép pártján áll, és bármit el tud intézni a bécsi udvarban.

Drága jó Istenem, tizenkét évesen mind a két fülemet odaadtam volna, hogy a segítőtársa lehessek. Többet mondok: még a fizikát is igyekeztem volna megszeretni! Sajna ilyen vén fejjel már azért feltettem magamnak a gonosz kérdést néha, hogy „és ebből ugyan mennyi történt meg?” De csak néha. Egyébként fura egy könyv: valahányszor kételkedni kezdene az olvasó, bedob egy-két nyilvánvalóan eredeti anekdotát, amelyik látványosan elválik a szövegkörnyezettől, olyan elképesztő eseményekről, amilyeneket kitalálni se lehet. Előfordulhat, hogy nem történtek meg, de az biztos, hogy abból a korból valók, meg hogy Kempelenről mesélték őket széltében-hosszában, és ez is elárul valamit. Olyan posztmodern történelmi regényt lehetne belőle írni, „mint a pinty”.**

Máskor viszont durván eltér a történelmi hitelességtől a regény. A szerző bizonyára alaposan utánanézett a háttérnek, elhiszem, hogy végzett a könyv kedvéért kutatásokat, másképp ezt nem is tudta volna ilyen jól megírni. Azt is felfogom, hogy az ötvenes évek gyermek- és ifjúsági irodalmában bizonyos dolgokról nem lehetett szót ejteni (pl. a regény minden példaértékűnek tekintett szereplője kizárólag házasságkötés céljából lesz szerelmes, valamint a munka nemesít, mondta a Bob nevű nyúl Kempelen). A kép, amelyet a Habsburg-uralkodókról rajzol, nem tűnik elnagyoltnak, főleg Mária Terézia sikerült jól, szerintem II. József is rendben van, Ferenc császárra meg én is dühös vagyok családi hagyományból kifolyólag, szóval felőlem lehet karikatúra. Azt kell mondanom, ahhoz képest, hogy 1957-ben jelent meg a regény, egész korrektnek mondható, legfeljebb egy kissé túlfényezi a magyarok kollektív munkaerkölcsét, szerencsére többnyire (!) nem mások rovására. De időnként megenged magának olyan hibákat, amelyeket minimális utánajárással ki lehetett volna küszöbölni.*** Nem is önmagukban zavaróak ezek a hibák, inkább csak a tudat, hogy ha ennyire látványos dolgok is benne maradtak, mi lehet benne még, amit nem vettem észre?

Ezért eredetileg két pontot akartam levonni, aztán maradtam egynél. Mert az sokkal többet ér (de azért tízet nem), hogy kiválóan meghozta a kedvem a regény ehhez a korszakhoz. Még az első fejezetek is, amelyeken még látszik a rutin hiánya, elég jól sikerültek ahhoz, hogy a közeljövőben el akarjak látogatni Pozsonyba. Remélem, összejön. Keresni fogok még Kempelen életéről, munkáiról könyveket, és ha tényleg nincs újabb, hát komolyan mondom, megírom én. Erről muszáj:

Úgy viselkedik, mint aki rangrejtve akar bevonulni a történelembe.

Csekély tizenöt év. Álmodik a nyomor. Belegondoltam, milyen levéltári kutatások kellenének hozzá. Még a latin nyelv csak hagyján, azzal jóban vagyok, na de a német… Na, mindegy, legalább megvan a tudat, hogy sose leszek munka nélkül. Kempelen meg megérdemel legalább egy ilyet.

* Mint a kedves molyok elárulták, gyerekkönyvekben mellékszereplőként előfordul, ami nagyszerű és éljen és hurrá, na de ebben nagyságrendekkel több van annál, mint ami egy mellékszereplőhöz kell!
** Ne gyertek nekem azzal, hogy a pinty nem ír posztmodern történelmi regényt. Legfeljebb nem csinálja látványosan, na!
*** Az hagyján, hogy az 1770-es években szabadkőművessé avatott Kempelen avatásán olyan Mozart-muzsika szól, amelyik az 1780-as évek végén íródott. Hát Istenem, időugrás. Na de hogy Bécs legjobb sakkozója bástyával indít a sakkautomata ellen?! Eszem el ne hagyjon… Milyen lehetett a többi sakkozó?!

Ezt 2016. július 14-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon érdekes könyv, most már nem bánom, hogy megvettem. (Mikor megvettem, akkor kicsit sajnáltam, mert ahhoz képest, hogy mennyibe került, kevésnek találtam.)

Rövidke, de nagyon sok információt tartalmaz, és ahogy az utószó mondja: szép. Elegáns, gondos kivitelezésű, merített papírra nyomott, fába metszett képekkel illusztrált kötet.

Rudolf Koch neve leginkább azért szerepel a cím fölött, hogy „lyuk ne legyen rajta”. Nemcsak ő, hanem a barátai is végezték a szimbólumok gyűjtését, a jelek elkészítését csak irányította, a magyar fordító pedig néhány új jelet is beleillesztett a kötetbe, szóval csapatmunka volt, ezt is jól mondja az utószó. Egyébként reprint kiadás, 1941-ben nyomták az eredetijét.

Sok és sokféle jelet tartalmaz, általános jeleket, amelyek képírások alapjaivá is váltak, rengeteg keresztény jelet (a keresztnek, háromszögnek és körnek végtelen számú kombinációja lehet), középkori monogramokat (Bizánc a csúcs!), csillagászati, alkimista és kőfaragó (de nem szabadkőműves) jeleket, családokhoz és mesterségekhez kötődő jeleket. Aki ex librist akar csináltatni, bátran forduljon Kochhoz (és társaihoz).

Azt is mondja az utószó, hogy ne várjunk el tőle se pontosságot, se teljességet. De azért én egy kicsit hadd húzzam föl az orromat azon, hogy a kötet elején még minden jelképet részletesen megmagyaráz a szerző – de olyan szinten, hogy még a pontot meg a vízszintes és függőleges vonalat is –, a második felében meg már csak odarakja az olvasó elé, hogy „ez a Vénusz, ez a szerda, ez meg itt a faragószék rézgálic”, és egy hangot nem szól arról, hogy miért görbül az egyik ugyanúgy, mint a másik, vagy éppen miért van benne vízszintes vonal. Igaz, hogy amikor magyaráz, abban sincs mindig köszönet, mert elég öntörvényűen csinálja, néha még erőltetetten is. De az cseppet se zavar, majd kiválogatom én, amit elhiszek, csak legyen miből válogatni. Különben meg 1. miért ne lehetne neki igaza, attól, hogy más könyvben másképp olvastam a szimbólumok magyarázatait; 2. iparművész volt a szentem, nem művészettörténész; 3. pár száz év után már nem mindegy? 

Szóval szép is, jó is, hasznos is ez a kötet, örülök is neki… de azért még mindig lehetne több.

Ezt 2016. július 13-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Hú, ez nagyon menő könyv! Kicsit sajnálom, hogy nem feleennyi idősen akadt a kezembe, bár akkor meg azt sajnáltam volna, hogy nem elég részletesek a rajzok, és nem tudom megcsinálni még a találmányok modelljét se.

XIX. századi újságcikkekből és azok illusztrációiból állította össze a kötetet egy holland újságíró – nemzetiségéből következően elsősorban nyugat-európai, esetleg amerikai lapokból dolgozott –, a szövegüket nem módosította, legfeljebb vágta és összeragasztotta, és nem is kommentálta, csak előszót írt hozzá. Így nemcsak találmányokról értesülhetünk a szövegekből, hanem még korrajzot is kapunk, a sorok között olvasva sok minden kiderül a korabeli gondolkodásról (is). Ettől időnként cifrákat mondtam, máskor jólelkűen vigyorogtam, pl. azon, hogy aki a Lajtán túlról jött, és nem orosz, az mind magyar… szegény Tesla…

Jó kis ismeretterjesztő könyv, akár természettudományok (vagy sci-fik) iránt érdeklődő gyerekek kezébe is adható, de a felnőtteknek se derogálhat benne semmi. Az óriási teret kitöltő illusztrációk miatt becsapós a kötet, úgy tűnik, mintha kevés lenne a szöveg, de olyan apró betűvel van szedve, hogy semmit nem veszít az olvasó.

A találmányok meg, amelyeket tartalmaz, több mint tanulságosak. Ún. „mai ifjúság”, bárkik vagytok is, tessék csak kézbe venni, és meglátjátok, hogy nem 2000-től kezdve találtak ki érdekes dolgokat az emberek…* A kötet nagyon dinamikus, kreatív, mindenre nyitott korszakot mutat be, és bár ez persze csak egy szelete a XIX. század második felének, attól még nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Tartalmaz a kötet olyan találmányokat, amelyeket a mai napig használunk, legfeljebb már nem pont abban a formájában (villanylámpa, magasvasút, egysínű vasút, röntgenkészülék, hang- és képfelvételek továbbítása, fejőgép, mosogatógép, napelem (!), csokiautomata (!) stb.), és persze olyanokat is, amelyek sohasem valósulhattak meg, vagy megvalósultak, de nem sokáig maradtak használatban, ezeken remekül lehet szórakozni (kalapba rejtett lesifényképezőgép, kör alakú part menti csónak, légi gőzvasút, zongorával kombinált cselló)… egy Verne-regényből se lógnának ki. A korszak végére már létezett rádió, film, kezdték kidolgozni a televízió elődjét, és általánosan elterjedtté vált a telefon. Na jó, nem a vásárhelyi pusztán. 

Ti tudtátok, hogy a fényképezőgép és a kamera közötti átmenet úgy nézett ki, mint egy puska, amelynek a csövével meg kellett célozni, amit le akartak fotózni, és a ravasz meghúzásával készültek a körben forgó tárcsára borzasztó gyorsan a képek? Hát ezért használják angolul a „shoot” igét, amikor filmet forgatnak! És azt tudtátok, hogy 1877-ben az első Remington-írógépen már úgy helyezkedtek el a billentyűk (qwertyuiop stb.), ahogy most a billentyűzeten (mármint amelyiken nem cserélték ki az y-t z-re)?

A kötet maga szép és tartós, egy-két fordítási hiba szemet szúr, de nem nagyon, a képek pedig egész jól tájékoztatnak, legalábbis ismeretterjesztő szinten.

Utóirat: Kell nekem egy légbicikli. Mondom: KELL!

* Akinek nem inge, ne vegye magára! Itt most azokhoz szólok, akik szerint a számítógépet a XX. század végén találták fel, valamint „de hát mi okosabbak vagyunk”, mint ötven-száz-százötven évvel ezelőtt élt elődeink. Mindkettő megtörtént eset.

Ezt 2016. július 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon jól meg van írva, de abszolút nem az én műfajom, úgyhogy csillagot, azt nem kap.

Luxemburgi irodalmat kerestem, abból nagy választék nincs, főleg olyan könyvekből, amelyek olyan könnyen elérhetőek, mint ez a dráma. Drámát egyébként nem szeretek olvasni, ahhoz énnekem kell a színház, a színész egyénisége, hangja, arca, a berendezett vagy éppen kopár színpad, a fények, a sötétség, a nézőtér. De ha olvasni kell, hát olvassunk. Hetvenkét oldal, nem kell rá félóra se.

Kopár színpadon képzelem el ezt a darabot, kellék semmi, a díszlet esetleg egy szék meg egy asztal, hozzá meg két nagyszerű színész, akik hol egymáshoz beszélnek, hol egymás mellett el, ahogy az már az ilyen korú házaspároknál szokás. Akik úgy ismerik a másikat, mint saját magukat, az összes rigolyájukkal, csalódásukkal, múltbeli bűnükkel, ritka boldog pillanatukkal együtt. Akik összetartoznak akkor is, ha tízpercenként fenyegetik a másikat azzal, hogy ott hagyják, de akik nem feltétlenül szerelemből tartoznak össze (bár nyomokban az is akad még közöttük), hanem megszokásból. Én nem tudom, mi ebben a luxemburgi, de hogy mi benne az emberi, az eltéveszthetetlen.

Viszont közben annyira taszító a darab, hogy sikerült teljesen elidegenítenie magától. Jó eséllyel ez is volt a cél – hogy az ember távolról, kritikával nézze ezeket az embereket, ne pedig azonosulni akarjon velük, Isten őrizz –, ezért használnak a szereplők ennyire durva stílust mind beszédükben, mind kevéske (és leginkább jelképes) cselekedetükben. Nincs értelme udvariaskodniuk egymással, hiszen mindkettő mindig tudja, mire gondol a másik. Ezért nem húzom le a csillagozását. De nem is tolom felfelé. Ne kívánja tőlem senki, hogy szeressem.

És nem, nem hiszem, hogy minden házasságnak ez lenne a sorsa. Láttam már ennél sokkal rosszabbat is… meg sokkal jobbat is, pedig az tíz évvel régebben tart, mint a drámabeli házaspáré, és szintén nem volt soha fenékig tejfel az életük. De nagyon nem. Mégis tudnak egymással kedvesen beszélni, és nem udvariaskodásból.

Ezt 2016. július 12-én írtam. 

Most már bevallhatom: azok közé az értékelők közé tartozom, akik nem gondolták volna, hogy Ignác mesterről (és főleg az ő nézőpontjából) jó könyvet is lehet írni. A Hollóember után nem lehetett nem beszerezni a sorozat következő kötetét, de erőst aggódtam, hogy nem fog tetszeni. Szerencsére nem így történt.

Sajnos azt se tehetem meg, hogy olyan részletesen méltassam a regényt, ahogy szoktam, mivel ez a galád monstrum oly ügyesen van megírva, hogy nagyon fel kell kötni a fehérneműt annak az értékelőnek, aki nem akar durván spoilerezni. Spoiler nélkül gyakorlatilag címkézni is alig lehet, olyan meglepetéseket tartogat a regény az olvasó számára. És minden elismerésem, hogy egyik meglepetés se válik erőltetetté, sőt: az olvasó tudta nélkül szinte mindegyiket előkészítette már az első kötet.

Én – sajnos vagy hál'Istennek – még mindig úgy vagyok bekötve, hogy a fantasykben a háttér részletezését (ha jól van megírva) sokkal jobban élvezem, mint a voltaképpen élvezetesnek és izgalmasnak szánt fordulatos cselekményt. De megint csak azt mondom: azért már mégse vonhatok le pontot egy kalandregénytől, mert „túl izgalmas”. Főleg a második fele.

Azt viszont annál inkább szerettem, amit most a nagyobb terjedelem lehetővé tett: hogy szinte lubickolni lehetett ebben a különleges világban. Amely éppen annyira ismerős, hogy a ráismerés örömét (vagy éppen keserűségét) nyújtsa az olvasónak – még mindig a mai Magyarország, még mindig ezerféle tehetség és nyűg és baj, még mindig az a fanyar humor, mint az első kötetben –, de közben éppen annyira kitalált, hogy kíváncsi is legyen rá a bizonyos olvasó.

Ennek a világnak az állandó hangsúlyos jelenléte pedig a regény második felét is megmentette a számomra.*

A háttérismeretek előtt kalapot le: ehhez nemcsak részletes történelmi ismeretek kellettek, hanem még az életmódtörténettel is tisztában kellett lenni. Főleg úgy, hogy a bizonyos (adott esetben alternatív) történelemben folyamatosan képviselteti magát Pannónia Parancsnok összes felmenője, jó sok különböző jellemű és stílusú egyén, alapos tudásanyaggal a saját koráról.

Maradtak ugyan a regényben apró önellentmondások (pedig holtbiztos sokat gyomlálták a szöveget), de azok nem befolyásolják az összképet. Még az is lehet, hogy némelyikük a következő kötet újabb meglepetéseinek előzményeivé válik, azaz kiderül róluk, hogy nem is hibák. Mert a végkifejlet kellően lezárt és egyúttal kellően nyitott is.

Utóirat: Holtbiztos, hogy Weöres Sándor versei igaziból mágikusak. Piszkos nagy mázli, hogy erre a regényben nem jönnek rá. 

* SPOILER Nem szívesen olvasok sablonszereplők által (is) vívott látványos csatajelenetekről, de mindjárt más a helyzet, ha közben valamelyikről kiderül, hogy ultizni is megtanult. Valamint még a sablonosnak egyáltalán nem nevezhető szereplőket is nagyságrendekkel jobban szeretem ugyanezen jelenetekben, ha nem Kalasnyikovval, hanem szigetelőszalaggal próbálják megmenteni a világot. SPOILER VÉGE

Ezt 2016. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fülszöveget ne olvass. Én sem tettem.
Drága jó posztmodern, de rég volt, mikor még nem szerettelek.
De fordítsuk komolyra a szót: Ez a könyv arra való, hogy elbizonytalanítsa az olvasó körül a világot. Az elbizonytalanítás meg arra való, hogy ne legyen olyan könnyen sebezhető az ember. Se pedig sebeket ne osszon olyan könnyedén.

Inkább kérdéseket tesz fel a könyv, mint válaszokat ad. A „saját” és az „idegen” közti viszony (kapcsolat? ellentét?) megfogalmazására tesz kísérletet, és szerintem nehezen lehetne ennél jobban csinálni.
Mit jelent az, hogy egy kultúra az enyém? Mit jelent az otthon, a haza, a nép, és hol vannak a határai? Kiket fogadok el sajátjaimnak? Kiket fogad el a másik? Miért pont őket igen, miért pont őket nem? Mi az, hogy civilizáció? Létezhet-e más fogalma a civilizációnak, mint amit én érvényesnek tekintek? Jogom van-e beavatkozni egy közösség életébe, akár a legjobb szándékkal is? Jogom van-e nem beavatkozni, ha látom, hogy a közösség tagjai szenvednek? Mik a következményei az egyiknek, mik a másiknak? Összefügghet-e szándék és végeredmény? Egyáltalán mit jelent pontosan „beavatkozni”? Egyáltalán lefordítható-e az egyik kultúra nyelvére a másik?
Érdemes elgondolkodni ezeken a kérdéseken, a könyv elbeszélője is ezt teszi. Elég elvontnak tűnnek, de könnyű belátni, hogy konkrét dolgok függhetnek tőlük, pl. fejbe ütnek vagy nem, én fejbe ütök-e valakit vagy nem, és akkor még a kábítószer-kereskedelemről meg a terrorizmusról nem is beszéltünk.

Ez is tetszett a regényben, de ettől még könnyen válhatott volna esszészerű gondolatfutammá. Nem vált: regény maradt, jól megrajzolt, hús-vér szereplőkkel, az olvasó figyelmét lekötő cselekménnyel. (Bár a nagy-nagy rejtélyt elég hamar megfejtettem, de ez nem zavart. Maradt a végére is megfejteni való, és amikor rájöttem az utolsó megoldásra is, majdnem belement a por a szemembe, vagy tán bele is ment.) Nem könnyű olvasni, sűrű szöveg, de megéri, mert amiről szól, nagyon perui ugyan, de azért annyira nem, hogy Közép-Európát is ne érintené. (Kultúrák közötti kapcsolat, ugye.) És arról is szól a regény, hogy hogyan íródik a regény – az író (vagy inkább egy alteregója) maga is szerepel a történetben, állandóan figyelmeztet, hogy az emlékei nem pontosak, hogy ő maga is alakítja az emlékeit, mert az ember már csak olyan, hogy szívesen átpofozza számára tetszetősebbre azt, ami elég régen történt; illetve hogy egyik verziót a másik után dobja a papírkosárba. Nem tudom, úgy volt-e, de ha igen, érdemes volt ennyit dolgozni a szövegen.

Különösen az a három fejezet tetszett nagyon, amelyeket a beszélő mond. Vagy az író elképzeli, hogy a beszélő mondja, ugye, hiszen szemtől szembe sose látja, sose hallja. Ilyen az, ha minden erejével próbálja elképzelni az ember a tökéletesen idegent, a „más”-t, egy hazájabéli, számára mégis idegen (és idegen nyelvű!) kultúra ismeretlen főszereplőjét, az ő sajátos mesemondó stílusával együtt.* Főleg a vége elég nehezen követhető, amikor a „másság” nagyon erős személyes tétet kap, a nyelvi-kulturális áttétel pedig sokszorossá válik: magyar fordításban** olvasok egy perui nyelvjárásban írott spanyol szöveget, amely a macsigenga nyelvet imitálja, amely törzs nyelvén valaki az európai kultúra nagy klasszikusait szólaltatja meg, mindezt pedig Firenzében írja egy perui író, aki külföldre ment, hogy visszanézhessen a hazájára – ÉS LÁSS CSODÁT: MŰKÖDIK!!! Ezt piszok könnyű lett volna elszúrni, mégis működik!

Szóval nagyon szép könyv. 

* Megjegyzés: Ha valaki nem értené, mikor milyen szereplőről van szó ezekben a mesemondásokban, a hiba nem az ő készülékében van. Nagyon, nagyon sokan viselik ugyanazt a nevet.
** Legmélyebb tiszteletem a fordítónak…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Egye fene, legyen tíz pont, kedvesem.
Nem mintha minden pontján maradéktalanul tetszett volna, de elismerem, hogy azokra a pontokra is szükség volt az összhatás kedvéért. Nem is azért tíz pont, mintha hibátlanul lenne megírva – ó, távolról sem, kedvesem –, de ennek a nyavalyásnak még a hibák is jól állnak. Nem tudom azt se, mennyire hiteles a kép, amelyet Brazíliáról mutat – józanabbik énem szerint nem érdemes se útikönyvnek, se törikönyvnek használni –, de a kevésbé józan énem azt mondja, hogy a karnevál is Brazília része, mégpedig szerves része, ennél a könyvnél pedig nehéz karneválibbat írni.
Na jó, van, akinek sikerül. 

Leginkább a regény elején látszik a tudatos koncepció: nemcsak egy teljesen ismeretlen világba léptet be – mit: léptet! megfog a nyakadnál, és belehajít a mélyvíznek egyenesen a közepébe! –, hanem még két szálon is indítja a cselekményt. Mint elég hamar kiderül, a két szál azonos térben, de különböző időkben játszódik: az egyik Pedro Archanjo életét meséli, halálától visszafelé, a másik arról mesél, hogy huszonöt évvel később hogyan mesélik Pedro Archanjo életét az új Brazíliában.
Összefoglalva: rosszul. Bővebben: piszok rosszul, hogy csúnyábbat ne mondjak. Amilyen eleven, színes, harsányan vidám és mozgalmas életet él Archanjo, olyan nagyon igyekszik őt piedesztálra emelni és szoborrá merevíteni és saját céljainak szolgálatába állítani a nem is olyan késő utókor, ráadásul finoman szólva is nevetséges indokkal (egy USA-ból jött Nobel-díjasnak igyekeznek minél fényesebbre – pucolni a cipőjét, mert te mire gondoltál, kedvesem, hogy fogom befejezni ezt a mondatot?). Amennyire tetszett Archanjo életének eleven humorral mesélt története, pont annyira utáltam az Amado jelenében játszódó részeket, de aláírom: kellettek ezek, hogy megmutassák, mennyire nem fenékig tejfel a megváltozott Brazília sem.
Aztán egy idő után Amado megunja a jelenbeli szálat* Archanjo néhány pároldalas közjátéktól eltekintve tökéletesen átveszi a hatalmat a regény és annak írója fölött,** és onnantól kezdve a regényből szürrealitásba hajló álomszöveg lesz, mítosz, pogány legenda, életre kelt hőseposz, amelynek a szereplői egyszerre végtelenül földhözragadtak és végtelenül elvontak.

Hús-vér alakok, nagyon is az anyagi-testi lét szintjén állók – közben pedig kizárólag jók és gonoszak lehetnek, kivétel nincs, és a jók csak jól, a gonoszak csak gonoszul tudnak gondolkodni és cselekedni. A miheztartás végett: jó az, aki forradalmat csinál, elismeri a népek, nemzetiségek, társadalmi osztályok egyenlőségét, nem foglalkozik a bőrszínnel, mindenkit saját érdeme szerint szeret, tisztel, megbecsül, nem folyamodik erőszakhoz, ha nem kényszerítik rá, ezenkívül erős, bátor, okos, vidám, nagylelkű, valamint nem kötelező, de erősen ajánlott jelleggel a nemi élet szempontjából kívánatos megjelenésű, gyakorolja is, és minél több gyereket produkál.*** Ezek a tulajdonságok a regényben mind szorosan összefüggenek, egymás nélkül nem igazán jelentkeznek, pl. véletlenül se fordul elő olyan szereplő, aki hinne az egyenlőségben, és, teszem azt, közben gyáva lenne, pláne terméketlen, és kész abszurdum, hogy elkérje a szegényektől a lakbért. A gonoszok ellenben mind csúnyák, gyávák, hazugok, ostobák és vérlázítóan rasszisták, illetve könyörtelenül behajtják a lakbért, ja, és humorérzékük sincs; egyetlen erejük, hogy az ő oldalukon áll a politikai hatalom. De ha azt egyszer elveszik tőlük, mindenki boldog lesz. Éljen Sztálin. (Ezt nem én mondom, Isten őrizz. A regény végén a tüntetők mondják. Igaz, hogy Churchill meg Roosevelt meg De Gaulle nevét is odamondják mellé, mivel Európában ekkor javában folyik a II. világháború. De akkor is hátrahúztam a fejemet olvasás közben, mint a macska, ha az orrára ütnek. Pedig tudtam, hogy a jámbor brazilok a töredékét se tudhatták annak, amit még Európában is csak a tájékozottak tudtak.)
Dehogy találom ellenszenvesnek a regénybeli jók nézeteit, és eszemben sincs, hogy egyetértsek a gonoszokéival. Akikről egyébként is sorra kiderül, hogy afrikai vér is folyik az ereikben.**** Én mindössze megállapítom, hogy felnőtteknek írt meseregényt olvasok, mellesleg határozottan kitett 18-as karikával. Ha erősebb lenne a jóval összetettebb hangnemű, stílusú jelenbeli szál, ha erősebben hangsúlyozná a regény, hogy Archanjo története a szereplők számára is mítosz és/vagy legenda, és bizony nagyon csúnyán ki is lehet használni az Archanjo-mítoszt, akkor igen, akkor komolyan lehetne venni a szöveget. Így elég nehéz.

Na de ki a fene akar komoly lenni, ha vigadni is lehet?! A karneválszerető olvasó tehát tudatosan és időlegesen felfüggeszti az összes kételyét, örül, hogy a jelenbeli szál kikopik a regényből, és élvezi a mesét, és drukkol a szereplőknek, és dühöng a gaz gyilkosokra, és tapsol az ügyes bosszúállóknak, és tele szájjal vigyorog a poénokon, és nagyon szereti Archanjo mestert, Lidio csodaképfestőt (disznóság, hogy a fülszöveg legiccsezi a képeit!!!!!), a felülmúlhatatlan Zabela asszonyt, Ester madámot, Silva Virajá és Fraga Neto professzort, a hőslelkű Procópio oltáratyát, a drága Őrnagyot és a kis Tadeut és a világszép Rosa de Osalát és a nagy öklű Manuel de Praxedest… meg mind a többieket, akik egy Rejtő-regényben is otthon éreznék magukat, leszámítva a szexet. Mert abból itten bőven van. De mindig boldog. A jók nem erőszakosak. Köztük még a prostituáltak is jól érzik magukat, nem is akarnának más munkakört.

A mese, az mese, kedvesem. A csoda pedig csoda, átjárás emberi és emberfölötti világ között. Szánalmas is lenne, ha még a mesében se győzne a jó.

* Ez pl. hiba – illetve fogalmazzunk úgy, hogy nem túl elegáns menet közben így elejteni egy regénykoncepciót –, de megbocsátom, mert én is meguntam. Én már hamarabb.
** Aki egyébként szerepel a regényben, elvileg ő lenne a huszonöt évvel későbbi szánalmas-pipogya költő, gyakorlatilag nem létezik, hogy egy ilyen öntelt, látványosan tehetségtelen, és folyamatosan önbecsapással foglalkozó alak meg tudjon írni egy karneváli történetet. Item: újabb hiba. Item: a végén Amado is észreveszi az ellentmondást, és kanyarít a költőnek egy komoly befejezést, de akkor már a konszepsönnek régen annyi.
*** Azért amikor kiderül (igaz, „mese a mesében”-stílusban, hangsúlyozottan mítoszként és a földi lét minden valószerű elemétől megfosztva), hogy amelyik nőnek Archanjo nem kell, az csak maga az ördög lehet, mocsok és gonosz és gőgös és szívtelen és rendre szoktatandó, akkor megemlítettem valakinek az édesanyját. Disztingváljunk mán. A másik húszezer nőnek kell, bírjon ki ennyit. Item: egy nagyon nem tetsző elem. Akár hibának is tekinthetném, elvégre milyen világfelforgató az, aki maga is megszeghetetlen szabályrendszert teremt maga körül?!
**** Gyönyörűséges, de tessék mondani, hol vannak az amerikai őslakosok?! Ahogy ez a könyv meg van írva, egész nyugodtan át lehetne plántálni, mondjuk, Angolába, vagy bármely más afrikai portugál gyarmatra. Háromszáznegyven oldalon összesen 1 db említést kapnak az indiánok, „ja, ők is itt vannak”-felkiáltással, a kultúrájukról meg egy hang nincs. A nagy egyenlőség lázában őket miért tetszett következetesen kihagyni a regényből? Item: harmadik hiba. (Frissítés, mivel ezt utólag megmagyarázták nekem: sajnos akkor már nagyon sehol, arról a környékről sok-sok évvel korábban kiirtották őket.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. június 30-án írtam. A képek a regény 1977-es minisorozatból valók, innen, innen és innen.

Merítés-szerkesztőként egész rovatot szenteltem Amado munkásságának, itt olvashatjátok.

Pontszám: 10/10

Mi az, hogy „fantasztikus”? Nem fantasy, nem sci-fi. A kötetzáró tanulmányból világosan kiderül, hogy mi az, csak elmagyarázni nehéz. A XVIII-XIX. századi irodalomban megmutatkozó jelenség (műfajnak vagy stílusnak nem merem nevezni). Jelenti mindazt, ami a hétköznapi, kényelmesen berendezett, ismert szabályszerűségeknek engedelmeskedő kis világunkba betör – jobb esetben a külvilágból, rosszabb esetben a saját tudattalanunkból –, és jól szétcincálja. Az irracionalitás, az őrület, a vágy/szorongás kivetülései, a kísértetiesség, bűn, betegség, akár perverzió, a titokzatosság.* Ennek a felvilágosodás mélységes optimizmusa kellett háttérként, amikor született, és miután végigcsinálta a XIX. századot, gyakorlatilag megszűnt. Egyrészt túlságosan materialistává vált az emberek világképe (mármint Európában meg Észak-Amerikában), másrészt elfogytak alóla a tabutémák. Legalábbis így mondja a tanulmány, nekem meg nincs okom kételkedni benne, vagyis nem jut eszembe ellenpélda. A kötet fülszövegébe odaírták ugyan, hogy ezek közismert elbeszélések, de attól csak vörösödött a fülem rendesen, mert én legfeljebb a kötet harmadát ismertem, és jószerivel azt is csak hírből.

Elég betegek ezek a történetek, tény és való. Francia, német, brit, amerikai és orosz írók kerültek bele, romantikusok és szimbolisták.** Használnak az íráshoz kelet- és nyugat-európai néphagyományokat, Ezeregyéjszaka-meséket, delejezést, agykutatást, halottidézést, esetleg rumpuncsot (bár szerintem a legtöbb író alapjáraton se volt normális, mit nekik tudatmódosító szerek). Akad az elbeszélések között olyan, amelyikről le kell fújni a port, akad, amelyik régen nem félelmetes, sőt inkább valami ódon bája van, akad paródia, és akad olyan is, amelyiket még ma sem tanácsos éjnek idején egyedül olvasni. Szerepel bennük elmebetegség, gyilkosság, kísértetjárás, fekete mágia, az ismeretlenből érkező lények, valamint (finoman szólva) a szexualitás és a halál összekapcsolódása, szóval csupa móka és kacagás. A hátborzongatás klasszikusai, és persze a hátborzongatás parodizálásának a klasszikusai is.

Kitűnően össze van állítva ez a kötet, mindenféle ízlésű embernek megfelelhet, és a belekerült szerzők további műveihez is meghozza az olvasó kedvét. Az elbeszélések elrendezése is gondos. Csak azt az egyet nem értem, hol vannak belőle a női szerzők. Hiszen ez az a korszak, amelyben nőnemű írók is egyre inkább meg tudtak élni az írásaikból, a műfaj klasszikusai közül nem egy éppen az ő nevükhöz köthető, és nekik aztán volt mondanivalójuk a szorongásról meg a mentális betegségekről… Hol van Ann Radcliffe (mondjuk, tőle még rövid írást nem láttam, lehet, nem fért bele), Mary Shelley, Charlotte Perkins Gilman (de tőlük annál inkább) meg a többiek?!

* Félreértés ne essék: én nem hiszem (távolról sem), hogy ez a nyolc szó és kifejezés rokon értelmű volna. A fantasztikus irodalomban viszont, ha nem is fedik egymást, minimum féltestvérek szoktak lenni. Többek között azért szeretem E. T. A. Hoffmannt meg Gogolt, mert nekik elég gyakran időnként van pofájuk merszük kikapcsolni egyik-másik tényezőt. Speciel ebbe a kötetbe Hoffmann-nak olyan elbeszélése került, amelyik szépen beáll a sorba. Mondjuk, attól még nem rossz. 
** Nem, nincs közük a három darabból összerakható hangszerhez.

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. június 14-én írtam.

Három rövid elbeszélést tartalmaz a Penguin Little Black Classics, és nagy kalapemelés jár értük nemcsak a szerzőnek posztumusz, hanem a szerkesztőnek is. Mert a három szöveg önmagában is jó, de így egymás mögé rakva még hatásosabb.

Pironkodva vallom be, hogy a címadó elbeszélést (ő szerepel az 1001 könyv listáján) még nem olvastam. Pedig reklámozták már nekem nem is egyszer, azért is húztam most elő a kalapból. Tényleg nem hosszú, ellenben rettenetesen nyomasztó. Azért, mert sajnos valószerű. Nézegettem róla értelmezéseket, úgy látom, megosztó a történet, egyesek racionálisan megmagyarázhatónak tartják a végkifejletet, mások beléptetik a szövegbe a fantasztikumot – szerintem mindkét értelmezés számára nyitott a szöveg.

De akármilyen furcsa legyen: a kettő bizony egy irányba mutat. Akár van kísértet, akár nincs, ez így is, úgy is rémtörténet, mert nem a kísértet teszi azzá, még csak nem is a férj közömbössége, értetlensége, kényelemszeretete (bár annak komoly része van benne!*). Hanem a külvilág elvárásrendszere. Ő nem tehet arról, hogy képtelen bármilyen értelemben komolyan venni a feleségét, és gyakorlatilag hisztis kisgyereknek tekinti – őt egyszerűen így nevelték. Éppen annyira irracionális a viselkedése, mint az asszonyé (akit ugyanúgy neveltek, és ez ellen sose lázad, még meg is magyarázza, hogy az úgy van jól), ha nem még jobban. Ez pedig bizony senkinek se jó, nemcsak a feleségnek, a férjnek sem. Nagyon sokat lehetne írni erről a történetről (pl. hogy az egészben pontosan mi a szerepe a bizonyos sárga tapétának), de spoiler nélkül nehéz, úgyhogy a továbbiakat magánban, ha igényli valaki.

Egyébként a novella megjelent magyarul itt, és nem őmiatta kapott ilyen rossz értékeléseket a kötet, ellenkezőleg.

A másik két szövegnek sincs semmi baja, csak hát egyik se a Yellow Wallpaper. A második elbeszélés (The Rocking-Chair) a „leghagyományosabb” a három közül, ha van itt értelme ilyet mondani: klasszikus borzongatás, sokatfecsegős-sokatleírós XIX. századi kísértethistória, egy nyugtalanító szerelmi háromszöggel megfejelve. Nem zökkent ki senkit sehonnan, éccaka tábortűz/kandalló/gyertyafény mellett ijesztgetésre kiválóan alkalmas. A harmadik (Old Water) ellenben olyan egy kifordítom-befordítom-történet, hogy nekem helyenként fülig ért tőle a szám, máskor meg komolyan féltem, nehogy az legyen a vége, amit egyébként ki lehetett számítani – aztán meg lett egy váratlan csattanója, amit szintén ki lehetett volna számítani, csak én nem voltam hozzá elég ügyes. A Yellow Wallpaper tükörképe, több értelemben is, és leginkább arról szól, mekkora ökörség milyen nevetséges dolog megpróbálni készen kapott kategóriákba szuszakolni a másik embert, és megsértődni, ha a másik speciel pont nem fér bele a nekünk tetsző kategóriába. Nagyon kicsúfolja a szöveg a sablonokat meg a sablongondolkodást.

* SPOILER! Egy köztudomásúlag rossz idegállapotban levő nőt bedugni egy olyan szobába, amelyiknek rács van az ablakán, és jön le a tapéta a falról… szeszélynek tekinteni az ellenérzéseit, és azért se engedni más szobába… mert ott nem kényelmes… hát ezt nem józan viselkedésnek hívják. Akárhogy nevelték az embert. 

Ezt 2016. június 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10