Fülszöveget ne olvass. Én sem tettem.
Drága jó posztmodern, de rég volt, mikor még nem szerettelek.
De fordítsuk komolyra a szót: Ez a könyv arra való, hogy elbizonytalanítsa az olvasó körül a világot. Az elbizonytalanítás meg arra való, hogy ne legyen olyan könnyen sebezhető az ember. Se pedig sebeket ne osszon olyan könnyedén.

Inkább kérdéseket tesz fel a könyv, mint válaszokat ad. A „saját” és az „idegen” közti viszony (kapcsolat? ellentét?) megfogalmazására tesz kísérletet, és szerintem nehezen lehetne ennél jobban csinálni.
Mit jelent az, hogy egy kultúra az enyém? Mit jelent az otthon, a haza, a nép, és hol vannak a határai? Kiket fogadok el sajátjaimnak? Kiket fogad el a másik? Miért pont őket igen, miért pont őket nem? Mi az, hogy civilizáció? Létezhet-e más fogalma a civilizációnak, mint amit én érvényesnek tekintek? Jogom van-e beavatkozni egy közösség életébe, akár a legjobb szándékkal is? Jogom van-e nem beavatkozni, ha látom, hogy a közösség tagjai szenvednek? Mik a következményei az egyiknek, mik a másiknak? Összefügghet-e szándék és végeredmény? Egyáltalán mit jelent pontosan „beavatkozni”? Egyáltalán lefordítható-e az egyik kultúra nyelvére a másik?
Érdemes elgondolkodni ezeken a kérdéseken, a könyv elbeszélője is ezt teszi. Elég elvontnak tűnnek, de könnyű belátni, hogy konkrét dolgok függhetnek tőlük, pl. fejbe ütnek vagy nem, én fejbe ütök-e valakit vagy nem, és akkor még a kábítószer-kereskedelemről meg a terrorizmusról nem is beszéltünk.

Ez is tetszett a regényben, de ettől még könnyen válhatott volna esszészerű gondolatfutammá. Nem vált: regény maradt, jól megrajzolt, hús-vér szereplőkkel, az olvasó figyelmét lekötő cselekménnyel. (Bár a nagy-nagy rejtélyt elég hamar megfejtettem, de ez nem zavart. Maradt a végére is megfejteni való, és amikor rájöttem az utolsó megoldásra is, majdnem belement a por a szemembe, vagy tán bele is ment.) Nem könnyű olvasni, sűrű szöveg, de megéri, mert amiről szól, nagyon perui ugyan, de azért annyira nem, hogy Közép-Európát is ne érintené. (Kultúrák közötti kapcsolat, ugye.) És arról is szól a regény, hogy hogyan íródik a regény – az író (vagy inkább egy alteregója) maga is szerepel a történetben, állandóan figyelmeztet, hogy az emlékei nem pontosak, hogy ő maga is alakítja az emlékeit, mert az ember már csak olyan, hogy szívesen átpofozza számára tetszetősebbre azt, ami elég régen történt; illetve hogy egyik verziót a másik után dobja a papírkosárba. Nem tudom, úgy volt-e, de ha igen, érdemes volt ennyit dolgozni a szövegen.

Különösen az a három fejezet tetszett nagyon, amelyeket a beszélő mond. Vagy az író elképzeli, hogy a beszélő mondja, ugye, hiszen szemtől szembe sose látja, sose hallja. Ilyen az, ha minden erejével próbálja elképzelni az ember a tökéletesen idegent, a „más”-t, egy hazájabéli, számára mégis idegen (és idegen nyelvű!) kultúra ismeretlen főszereplőjét, az ő sajátos mesemondó stílusával együtt.* Főleg a vége elég nehezen követhető, amikor a „másság” nagyon erős személyes tétet kap, a nyelvi-kulturális áttétel pedig sokszorossá válik: magyar fordításban** olvasok egy perui nyelvjárásban írott spanyol szöveget, amely a macsigenga nyelvet imitálja, amely törzs nyelvén valaki az európai kultúra nagy klasszikusait szólaltatja meg, mindezt pedig Firenzében írja egy perui író, aki külföldre ment, hogy visszanézhessen a hazájára – ÉS LÁSS CSODÁT: MŰKÖDIK!!! Ezt piszok könnyű lett volna elszúrni, mégis működik!

Szóval nagyon szép könyv. 

* Megjegyzés: Ha valaki nem értené, mikor milyen szereplőről van szó ezekben a mesemondásokban, a hiba nem az ő készülékében van. Nagyon, nagyon sokan viselik ugyanazt a nevet.
** Legmélyebb tiszteletem a fordítónak…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10