Aranyos, jól megírt történelmi/életrajzi regény gyerekeknek; ódivatú ugyan, de mit tesz az? A divat kiszámíthatatlan, amit ma felkap, holnap elejti, és fordítva.

Kempelen Farkasról kerestem bármilyen irodalmat, és még most is csak ülök és csodálkozok, hogy lehetséges, hogy erről a figuráról az ötvenes évek óta nem írtak életrajzot, de még kalandregényt se?!* Feltaláló, államférfi, szak- és szépíró, végigcsinált egy felvilágosodást meg egy jakobinus mozgalmat, beutazta a fél Kárpát-medencét – mi nem elég jó benne?! Ha a fele igaz annak, amit ez a regény elmesél róla, akkor is kitelne belőle még minimum három kötet.

…és maga a könyv se olyan rossz. Oké, az elején be kell húzni a féket, és átállni az ötvenes évek gyerekkönyveinek ráérős ritmusára, meg feldolgozni ezt a sajátos humort, amelyik leginkább akkor működik, ha kétszáz éves anekdotákat kell felidéznie, de mikor ő maga akarna vicces lenni, hát az nem nagyon jön neki össze. De az első három fejezet után úgy felpörög, ha én ezt tizenkét évesen kaptam volna a kezembe, hát ki nem robbantottak volna belőle estig. Most is elég volt hozzá huszonnégy óra, hogy a végére érjek, pedig közben ki is aludtam magam, nem beszélve a piacra menetelről, mosásról, egyébről. 

Volt egyszer egy híres magyar, aki az ördöggel cimborált.

Ez a Kempelen, aki ezeken a lapokon megjelenik, hát ez valóságos Jókai-hős. Úgy rohangál Pozsonyból Temesvárra meg vissza, és úgy ért mindenféle üzlethez, gazdasághoz, mint Timár Mihály, miközben annyit tud az összes természettudományokról, és olyan kreatívan használja a tudását, mint Berend Iván. Ehhez még beszéli az összes európai nyelvet (na jó, litvánul nem szólal meg, de szerintem csak nincs kedve hozzá), simán elvezényel egy rendfenntartó osztagot, de szükség szerint álruhában is beválik (de ha őt akarja elkapni valami titkosrendőr, azt csuklóból leleplezi), szökőkutat tervez, térképet rajzol a csatornarendszernek, és mindig igazságot tesz, és mindig a szegény nép pártján áll, és bármit el tud intézni a bécsi udvarban.

Drága jó Istenem, tizenkét évesen mind a két fülemet odaadtam volna, hogy a segítőtársa lehessek. Többet mondok: még a fizikát is igyekeztem volna megszeretni! Sajna ilyen vén fejjel már azért feltettem magamnak a gonosz kérdést néha, hogy „és ebből ugyan mennyi történt meg?” De csak néha. Egyébként fura egy könyv: valahányszor kételkedni kezdene az olvasó, bedob egy-két nyilvánvalóan eredeti anekdotát, amelyik látványosan elválik a szövegkörnyezettől, olyan elképesztő eseményekről, amilyeneket kitalálni se lehet. Előfordulhat, hogy nem történtek meg, de az biztos, hogy abból a korból valók, meg hogy Kempelenről mesélték őket széltében-hosszában, és ez is elárul valamit. Olyan posztmodern történelmi regényt lehetne belőle írni, „mint a pinty”.**

Máskor viszont durván eltér a történelmi hitelességtől a regény. A szerző bizonyára alaposan utánanézett a háttérnek, elhiszem, hogy végzett a könyv kedvéért kutatásokat, másképp ezt nem is tudta volna ilyen jól megírni. Azt is felfogom, hogy az ötvenes évek gyermek- és ifjúsági irodalmában bizonyos dolgokról nem lehetett szót ejteni (pl. a regény minden példaértékűnek tekintett szereplője kizárólag házasságkötés céljából lesz szerelmes, valamint a munka nemesít, mondta a Bob nevű nyúl Kempelen). A kép, amelyet a Habsburg-uralkodókról rajzol, nem tűnik elnagyoltnak, főleg Mária Terézia sikerült jól, szerintem II. József is rendben van, Ferenc császárra meg én is dühös vagyok családi hagyományból kifolyólag, szóval felőlem lehet karikatúra. Azt kell mondanom, ahhoz képest, hogy 1957-ben jelent meg a regény, egész korrektnek mondható, legfeljebb egy kissé túlfényezi a magyarok kollektív munkaerkölcsét, szerencsére többnyire (!) nem mások rovására. De időnként megenged magának olyan hibákat, amelyeket minimális utánajárással ki lehetett volna küszöbölni.*** Nem is önmagukban zavaróak ezek a hibák, inkább csak a tudat, hogy ha ennyire látványos dolgok is benne maradtak, mi lehet benne még, amit nem vettem észre?

Ezért eredetileg két pontot akartam levonni, aztán maradtam egynél. Mert az sokkal többet ér (de azért tízet nem), hogy kiválóan meghozta a kedvem a regény ehhez a korszakhoz. Még az első fejezetek is, amelyeken még látszik a rutin hiánya, elég jól sikerültek ahhoz, hogy a közeljövőben el akarjak látogatni Pozsonyba. Remélem, összejön. Keresni fogok még Kempelen életéről, munkáiról könyveket, és ha tényleg nincs újabb, hát komolyan mondom, megírom én. Erről muszáj:

Úgy viselkedik, mint aki rangrejtve akar bevonulni a történelembe.

Csekély tizenöt év. Álmodik a nyomor. Belegondoltam, milyen levéltári kutatások kellenének hozzá. Még a latin nyelv csak hagyján, azzal jóban vagyok, na de a német… Na, mindegy, legalább megvan a tudat, hogy sose leszek munka nélkül. Kempelen meg megérdemel legalább egy ilyet.

* Mint a kedves molyok elárulták, gyerekkönyvekben mellékszereplőként előfordul, ami nagyszerű és éljen és hurrá, na de ebben nagyságrendekkel több van annál, mint ami egy mellékszereplőhöz kell!
** Ne gyertek nekem azzal, hogy a pinty nem ír posztmodern történelmi regényt. Legfeljebb nem csinálja látványosan, na!
*** Az hagyján, hogy az 1770-es években szabadkőművessé avatott Kempelen avatásán olyan Mozart-muzsika szól, amelyik az 1780-as évek végén íródott. Hát Istenem, időugrás. Na de hogy Bécs legjobb sakkozója bástyával indít a sakkautomata ellen?! Eszem el ne hagyjon… Milyen lehetett a többi sakkozó?!

Ezt 2016. július 14-én írtam. 

Pontszám: 10/9