Nagyon jól meg van írva, de abszolút nem az én műfajom, úgyhogy csillagot, azt nem kap.

Luxemburgi irodalmat kerestem, abból nagy választék nincs, főleg olyan könyvekből, amelyek olyan könnyen elérhetőek, mint ez a dráma. Drámát egyébként nem szeretek olvasni, ahhoz énnekem kell a színház, a színész egyénisége, hangja, arca, a berendezett vagy éppen kopár színpad, a fények, a sötétség, a nézőtér. De ha olvasni kell, hát olvassunk. Hetvenkét oldal, nem kell rá félóra se.

Kopár színpadon képzelem el ezt a darabot, kellék semmi, a díszlet esetleg egy szék meg egy asztal, hozzá meg két nagyszerű színész, akik hol egymáshoz beszélnek, hol egymás mellett el, ahogy az már az ilyen korú házaspároknál szokás. Akik úgy ismerik a másikat, mint saját magukat, az összes rigolyájukkal, csalódásukkal, múltbeli bűnükkel, ritka boldog pillanatukkal együtt. Akik összetartoznak akkor is, ha tízpercenként fenyegetik a másikat azzal, hogy ott hagyják, de akik nem feltétlenül szerelemből tartoznak össze (bár nyomokban az is akad még közöttük), hanem megszokásból. Én nem tudom, mi ebben a luxemburgi, de hogy mi benne az emberi, az eltéveszthetetlen.

Viszont közben annyira taszító a darab, hogy sikerült teljesen elidegenítenie magától. Jó eséllyel ez is volt a cél – hogy az ember távolról, kritikával nézze ezeket az embereket, ne pedig azonosulni akarjon velük, Isten őrizz –, ezért használnak a szereplők ennyire durva stílust mind beszédükben, mind kevéske (és leginkább jelképes) cselekedetükben. Nincs értelme udvariaskodniuk egymással, hiszen mindkettő mindig tudja, mire gondol a másik. Ezért nem húzom le a csillagozását. De nem is tolom felfelé. Ne kívánja tőlem senki, hogy szeressem.

És nem, nem hiszem, hogy minden házasságnak ez lenne a sorsa. Láttam már ennél sokkal rosszabbat is… meg sokkal jobbat is, pedig az tíz évvel régebben tart, mint a drámabeli házaspáré, és szintén nem volt soha fenékig tejfel az életük. De nagyon nem. Mégis tudnak egymással kedvesen beszélni, és nem udvariaskodásból.

Ezt 2016. július 12-én írtam.