Baráth Katalin 2021-ben megjelent űroperájának szereplői egy mesterséges bolygó lakói, akik két világ- (jobban mondva Naprendszer-) hatalom közé szorultak, és legnagyobb kincsük a mindenki más számára tanulhatatlan nyelvük. Életükben a hagyomány őszinte tisztelete legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a visszásságok egész sora, a génmanipulációtól a történelemhamisításig. Baráth Katalin történészhez illően összetettnek ábrázolja a jövő Naprendszerét: beleférnek egymással ellentétes erők, érdekek, gondolkodásmódok; belefér számtalan ügyes ötlet. Kicsit több is a kelleténél, ami azt illeti.

A kritika 2022 júliusában jelent meg az Alföldben. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a folyóirat online változatában megtaláljátok. 

Nagyot ment az ősszel az internet népének körében a hír, hogy fekete színésznőre osztották a kis hableány szerepét a májusban érkező élőszereplős mesefilmben. Akadtak szívemnek kedves kommentek az intelligens és a... öö... kevésbé intelligens szekcióban is. Az előbbiek közül való például az, amelyik szerint sokkal jobban segítené az elfogadást, ha olyan mesét filmesítettek volna meg, amelyikben eleve fekete sellő szerepel. Ilyen meséből is számtalan létezik ugyanis. Az utóbbi kategóriát lábjegyzetbe száműzöm, nem szeretném egy bekezdésben említeni az előbbivel.* Majd meglátjuk, mekkorát szól a film májusban – saját jogán is érdemes lesz-e a megnézésre, vagy tucatdarabnak bizonyul.

Részemről mindenesetre körülnéztem a klasszikusok között, ugyan létezik-e egyáltalán hű adaptációja a mesének. „Hű” alatt értve azt, hogy megtartja-e az adaptáció pl. a főszereplő névtelenségét, átváltozása fájdalmasságát, szerelmének tragikus hiábavalóságát, no meg a vallásos-moralizáló mellékszálat. Miután kiszúrtam két szovjet filmváltozatot a hatvanas-hetvenes évekből, arra tippeltem, hogy ezekben a búskomor végkifejlet megmarad (érdekes, hogy a szovjet-orosz közönség valahogy mindig vevő volt a szomorú mesefilmekre, jó lenne erről valami elemzést olvasni, hogy miért), a vallásos szálat meg úgy elejtik, mintha soha nem is létezett volna. Kaptam is két tündéri-bájos, egyúttal végtelenül keserű feldolgozást. 

Kezdem rendesen kiművelni magamat a folk horror műfajából. Egyúttal végleg szívembe zártam. Nem az ijesztgetésemre játszik rá ugyanis, hanem intenzíven megmozgatja az agyamat, és olyan félelmek megfogalmazásában segít, amikről nagyon nehéz beszélni. 

Azt azért meg kell vallanom, hogy konkrétan ettől az antológiától többet vártam. Amire az van írva, hogy Mammoth Book, és annak megfelelő a terjedelme is, annak a tartalma lehetne kicsit változatosabb, képviselhetne többféle látásmódot, és főleg korszakot. Stephen Jones nyilvánvalóan nagyszerű szervezői munkát végzett, hogy összehozhassa ezt a kötetet – talán túlzásba is vitte. Egy tizenkilenc novellát és elbeszélést tartalmazó kötetbe, amely elvileg egy egész (nem is vadonatúj) műfajt fed le, szerintem nem kellett volna tizenegy olyan írásnak belekerülnie, amelyik kifejezetten ebbe a kötetbe, ennek a szerkesztőnek a megrendelésére készült. Vagy akkor pakoltak volna még be melléjük ugyanannyit. Én mint olvasó készséggel kibírtam volna. Ettől még természetesen az újak között is éppen úgy voltak kedvenceim, mint a korábbiak között. 

Nem volt meg a Hüperión a könyvtárban, azért vettem ki ezt, de nem bántam meg. Úgyis régóta kerülgetem már. Amilyen rövid, olyan gazdag kis szöveg, érdemes arra, hogy a szerzője nevét halhatatlanná tegye. Van benne kísértetiesség, aztán lélektani dráma, doppelgänger-jelenség, nem túl hízelgő társadalomrajz, és szerintem a gótikus regények kategóriájába is simán belefér. Kár, hogy olyan kevesen hallottak nálunk róla. 

Pedig a szerző hazájában klasszikus (százötven éve halott), tavaly bélyeget is nyomtak a képével, lentebb látható. Tudtommal ez az egyetlen regénye, ezen kívül versei maradtak fenn. Nem úgy néz ki pedig, mintha „egyetlen” volna. Inkább úgy, mint egy jókora életmű kiforrott darabja. 

Noná, hogy Dan Simmons felbujtására fogtam hozzá ehhez is, ahogy tavaly a Hyperionhoz. Érdekes módon sokkal nehezebben sikerült közel kerülnöm hozzá; első olvasásra annyi volt a benyomásom, hogy gyönyörű, de meg ne kérdezzék, miről szólt. Pedig annyira nem bonyolult – csak hát Keats nem lenne Keats, ha két szóval mondaná el, amit nyolccal is lehet. 

Nem úgy értem, hogy lenne ebben a szövegben bármi fölösleges. Ha valaki egy szótagot ki akarna venni belőle, letörném a kezét. Úgy értem, hogy amiről a szöveg szól, az követelte meg ezt az elfolyó, szétterjedő, a szokottnál is érzékibb stílust. Mégiscsak a Hold uralma alatt játszódnak az események, egy olyan világban, ahol bármi bármivé átalakulhat, minden álombeli vagy látomásos, és mindent mintha víz alatt látnánk.

Újraolvasás vége. 

Furcsa érzés olyan jelenségekről olvasni, amelyeket az elbeszélő már a harmincas években temet, miközben majd száz év múlva is legalább akkora szükség volna rájuk, mint akkor volt, ha nem is ugyanabban a formában. És most nemcsak a tartalomgyártás (content making) művészetéről beszélek, amely egyáltalán nem mai találmány. Nem is csak a címben szereplő polgárságról és polgáriságról. Hanem például a konzervativizmusról. 

Újraolvasás vége. 

Egy kiszakadás és egy hazatalálás története, egy nemzet meggyógyításának kétségbeesett sürgetése, híradás, bahtyini karnevál, irónia mesterfokon. Egészen ijesztő hatással van most rám a Puszták népe. 

Diákkoromból úgy emlékeztem erre a műre, mint szomorú, jól megírt, de hál'Istennek már nem aktuális kordokumentumra. Most csak az első pár bekezdést kellett elolvasnom, hogy sokkot kapjak. Egyszerre az aktualitásától és az addig fel nem fedezett zsenialitásától. 

Ez a recenzió 2023. január 17-én jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Az Emlékek tava azon gyerekkönyvek közé tartozik, amelyek elsősorban gondolatiságukkal hatnak. Alkalmat teremt arra, hogy olyan kérdésekről beszélgethessünk, mint a barátság, az önismeret vagy a kockázatvállalás; mindezt pedig egy gyerek számára is érthető módon. A kaland szerepe sem csekély, de a gondolatiság mellett kissé háttérbe szorul.

A külvilágban lejátszódó események a fény és a sötétség, a fenn és a lenn klasszikus ellentétpárjai köré rendeződnek. Ezek alapján az olvasó azt várhatná, hogy az ellentétpárok előbbi tagja mindig értékes, az utóbbi pedig veszélyes. A történet azonban nem teljesíti be ezeket az elvárásokat, sőt: azoktól tudatosan különböző világot alkot. A címbeli tó egyaránt lehet veszélyes és hasznos, a sötétség szörnyetegeinek gonoszsága egyáltalán nem magától értetődő, a csillagok (illetve általában a természetfölötti lények) léte vagy nemléte pedig az emberek földi tevékenységétől is függ.

Tovább itt lehet olvasni.

Újraolvasás vége. 

A krimi, amelyikben még a gyilkosság előtt megtudjuk, ki a gyilkos, mindenki mindenből óriási drámát csinál, a helyszín pedig a Szentpétervár nevű pokol. Ott lehet a legkiterjedtebb diskurzusokat folytatni az igazságról. Mármint a pokolban. 

Kezdjük az évet valami igazán felemelővel és inspirálóval. 

Richard Attenborough nyolc Oscart nyert filmjét pontosan erre találták ki. A legelső filmkockákon kijelentik, hogy nincs ember, akinek az életének teljességét akár csak megközelítőleg is el lehessen mondani. Hogy akkor minek próbálkozni egyáltalán? Mert így talán (!) utat találhatunk ahhoz, ami legbelül van. 

Úgy ám: a leghitelesebb életrajz sem lehet meg fikciós elemek nélkül. Ha valami kimarad – márpedig kimarad, ha hatvan évet három órában akarunk elmesélni; de ha hét kötetben, akkor is –, szóval ha valami kimarad, akkor két egymást követő történetelem közé kitalált részleteket kell beilleszteni, különben nincs íve, darabokra törik az egész. Arra aztán sem az első filmkockákon, sem később nem válaszol senki, hogy mi történik, ha a néző nem találja meg azt a bizonyos utat Gandhi szívéhez. Arra már a nézőnek kell válaszolnia: remélhetőleg megtalálja azt, amit a saját életébe beépíthet.