Gaura Ágnes, aki eddig felnőtteknek írt fantasykkel jelent meg a magyar könyvpiacon, ezúttal új oldaláról, gyerekkönyvvel mutatkozik be. Ez nem jelenti azt, hogy korábbi tapasztalatait, ismereteit maga mögött hagyná, sőt: a gyerekeknek szóló történethez is a magyar hagyományvilágot, népmeséket és -hiedelmeket használja föl, sajátosan mai szemlélettel és kedves humorral. Ehhez most Nagy Gyöngyvér grafikus segítségét is igénybe tudta venni, aki láthatóan hasonló érdeklődéssel és lelkesedéssel dolgozott a meseregényen, igazi közös alkotássá téve a kiadványt, amilyet nagyon ritkán látni.

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet. 

Körülbelül akkora klasszikusa a fantasy műfajának, mint A Gyűrűk Ura, csak nem olyan híres. Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, de mindenkit megértek, aki nem bírja elviselni. Gótikus monstrum, depresszióra hajlamos szereplőkkel, nyomasztó helyszínekkel, viszonylag kevés cselekménnyel. Azt értem, hogy mitől lett belőle klasszikus – de hogy mitől volt a saját korában siker?! Még csak mágia sincs benne. (Igen, kérem, létezik mágiamentes fantasy, csak ritka.) Humor van, az igaz. Fanyar, csöndes, groteszk fajta, nyomokban Kafkára emlékeztet.

Ebben a regényben található a(z általam ismert) világirodalom legrokonszenvesebb főgonosza. Megkockáztatom, hogy filmben sem láttam hozzá foghatót, és ezt olyan ember mondja, aki odavan a The Dark Knightért. Egyébként pedig Dickenst én még így nem untam. A kettő nagyjából egyensúlyba kerül. 

Szakmai olvasásnak indult, kettős értelemben. Egyfelől azért, mert hangoskönyvként hallgattam (benne van az előfizetésemben), és harminc órányi Dickens, felirat nélkül, az azért megdobja az ember nyelvi készségeit, ha száznyolcvan éves a szöveg, akkor is. Másfelől azért, mert fordítóként fontos számomra a különböző nyelvjárások ismerete (is), és tudtam, hogy ez volt az egyik olyan regény, amelyik annak idején presztízst szerzett a yorkshire-inek. Ebben a minőségében valóban nélkülözhetetlen. Több szereplő oldalakon át ezt a nyelvjárást beszéli, és jó pár jelenet Yorkshire-ben is játszódik, szóval jobb, mint egy nyelvkönyv. Ráadásul semmi tiszteletlen nincs ezekben a szövegrészekben, abban az értelemben, hogy senki nem tekinti a származásuk vagy a nyelvjárásuk miatt alsóbbrendűnek ezeket a szereplőket. Kivéve a főgonoszt – de hát az érthető okból nem tesz számot, sőt. 

Nemes, szép feladat a magyar színjátszás legkorábbi darabjait ma színpadra állítani, de nagyon komoly kihívás is egyúttal. Szigligeti Ede legmaradandóbb vígjátékát a mai közönség számára befogadhatóvá tenni bátorságot és ügyességet igényel, hiszen a Liliomfi 1849-ben íródott, a maitól eltérő látásmóddal, eltérő elvárásoknak.

Ráadásul nemcsak számtalan korábbi színpadi előadásnak, hanem Makk Károly 1954-es, szintén klasszikussá vált filmadaptációjának az örökségével is meg kell küzdenie minden egyes társulatnak. A szeptember 21-én bemutatott vígszínházi előadás készítői láthatóan teljes tudatában voltak a kihívásnak. Látszik a szövegen, a rendezésen, a színpadképen, a színészi játékon, a jelmezeken. Az nyilvánvaló, hogy ezt a darabot átírás nélkül nem lehet sem színpadra, sem filmre alkalmazni, Vecsei H. Miklós átirata pedig a legnagyobb tiszteletben tartja az 1849-es Liliomfit, de többet kellett volna változtatnia rajta.

Kritikám a KULTer felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet.

Kép forrása: vigszinhaz.hu

Elfeledett írókat több okból is jó olvasni néha, főleg, ha ilyen bestsellert hoztak össze, mint Földi Mihály. Egyrészt kiderülhet, hogy méltatlanul felejtették el az illetőt. Másrészt kiderülhet, hogy későbbi írók támaszkodtak rá. (Itt Szepes Máriára gyanakodtam.) Harmadrészt apró, de jelentős részleteket tudhat meg az ember annak a kornak a gondolkodásmódjáról, amelyik bestsellert csinált a regényéből. Különben is, klasszikus íróink olyan elánnal tudják szidni a Kádár Anna lelkét, hogy már attól érdekes lesz. 

Olyan nagyon sok minden mástól sajnos nem. Olvasás közben rájöttem, hogy van egy negyedik haszna is az ilyen olvasásoknak: megerősítik az embert abban a meggyőződésében, hogy nem a műfajtól függ a minőség.

Rouletabille chez le Tsar, magyar fordítása Natasa titka címmel jelent meg.

Még mindig Rejtő műveinek forrásvidékét keresem, és úgy tűnik, Leroux-nál a legjobb helyen vagyok. Nemcsak szakmailag adnak sokat ezek a kalandregények, hanem sok egyéb szempontból is. Csak ne volnának olyan kegyetlenül túlírva. Legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek lennie kellene – megértem a magyar fordító döntését, hogy rövidítve jelentette meg annak idején. Abban azért reménykedem, hogy nem azt szedte le belőle, amitől igazán jó lett. (De valószínű.) 

A túlírás oka érezhetően az, hogy itt nemcsak egy újabb Rouletabille-krimiről van szó, hanem arról, hogy hogyan lehet két nagyon különböző, egymást tisztelő, de rengeteg ponton kibékíthetetlenül összeütköző kultúra találkozását krimiben ábrázolni.

A magyar fordítás címe: 39 lépcsőfok.

Elég sok klasszikus kalandregény került föl az 1001 könyv listájára, köztük ez a kémtörténet is. Mint kémtörténet, elég kiszámítható. Egészen más teszi izgalmassá, és engem is egészen másért kötött le. Mint kémtörténetnek, kötelező eleme az, hogy szereplőinek folyamatosan ügyes látszatokat kell teremteniük, a hősnek éppen úgy, mint az ellenfeleknek, és a látszatok segítségével csalniuk egymást csapdába, vagy szökni meg egymás elől. Ezt a játékot pedig a regény mesteri módon űzi. 

Hiába íródott évtizedekkel később, azért ez mégiscsak annak az Amerikának az ábrázolása, amely például Dashiel Hammett regényeiben is látható. Nyilván azért asszociáltam egyikről a másikra, mert néhány nap különbséggel olvastam Az üvegkulcsot meg ezt, de igazán nem volt nehéz összekapcsolni egyiket a másikkal. Nyomasztó világ, amelynek elvárásai között rendkívül könnyű eltévedni, és a bizonyos amerikai álom illúziónak bizonyul. Csak itt egy fiatal nő nézőpontjából látható a világ, tehát másképpen (is) tanulságos.

Székely Szabolcs verses meséje az a fajta gyerekkönyv, amely gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól, de az utóbbinak mást, többet nyújt. Működik mint bájos kalandtörténet, és működik mint önismerethez vezető beavatástörténet, számos kulturális utalással és találó társadalomrajzzal. Felnőttmese minőségében bonyolultabb és kissé nyomasztóbb is annál, mint amit a „hat éven felülieknek” besorolás ígér, de a megnyugtató végkifejlet ismét derűssé teszi a képet, és segít, hogy felnőtt és gyerek akár együtt is élvezze az olvasást.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Van könnyen elérhető magyar fordítása: A sárga szoba titka.

Nagyon érdekes klasszikus krimi, a francia irodalom leghíresebb krimije, amely Agatha Christie-nek is mintául szolgált. Egyébként rettentően túl van írva (illetve akkor még finoman fogalmaztam), és egyes elemei bizony rosszul öregedtek. De annak, aki a műfaj eredetét – vagy akár hozzám hasonlóan Rejtő Jenő életművének forrásvidékét – nyomozza, sok-sok izgalmas dolgot tartogat. Általában véve a krimi kedvelői is szerethetik, legalábbis feszültséget kelteni kiválóan tud, és a végén kellő számú ügyes csavar teszi izgalmassá a megfejtést.