Sok-sok mítosz, rettenet mennyiségű művelődéstörténet, Dosztojevszkij-idézetek kocsiderékszám, és persze a világbéke.
Nem is csoda, 1930-ban írta Mereskovszkij ezt az esszékötetet. Mert a műfajára jobb szó nincs. Aki olvasta a Kelet titkait,* az tudja, miről beszélek: cselekmény nincs, elmélkedés van, minden fejezet apróbb-nagyobb, számozott gondolatfutamokból áll, aztán valahogy csak eljutunk A pontból B pontba. Eleinte kicsit fárasztó követni, de nem nehéz megszokni, viszont 450 oldal, az azért már sok belőle.

De ne nyávogjak. Mereskovszkij akkor is érdekesen ír, ha éppen véletlenségből semmi tétje nincs a szövegének. „Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske”-szerű könnyedséggel dobja össze az aktuális kisesszét óegyiptomi novellisztikából, prekolumbián kori perui építészetből, platóni dialógusokból, bibliai és sumér vízözöntörténetekből meg egy-két Karamazovból, hogy a végére az olvasónak már halvány fogalma sincs, hogy jutottunk el az azték piramisoktól Euripidészhez, és a biztonság kedvéért még egyszer végig kell olvasnia az egészet. Főleg, ha ez éjjel 11-kor történt.
Ezért haladtam ennyire lassan ezzel a könyvvel, nem másért. Mert különben borzasztó érdekes az egész, egy csomó olyan mítoszt felhoz, amit nem is ismertem, vagy ismertem, de eszembe se jutott volna ebből a szögből nézni, ilyen összefüggésben, amilyenben ő vizsgálja. Nagyjából tudtam követni, de azért végig kéne már olvasni Kerényi Mitológiáját tisztességesen, nemcsak úgy bele-belekapva, fontos dolgokat beszélnek ezek a háború előtti tudósok. (Frissítés: megtörtént.)
Meg fontos őket kritikával is kezelni. Lassan ez a készségem is kifejlődik már…

Mondom: Mereskovszkij akkor is érdekesen ír, ha éppen véletlenségből semmi tétje nincs a szövegének. Na de nem is lenne Mereskovszkij, ha tétje nem lenne! Ez három szót nem tudott csak úgy l'art pour l'art leírni. Nem mese ez, gyermek. Nem, hanem prófécia. És a hatása alá lehet kerülni még akkor is, ha vitatkozik vele az ember.
Egy pillanatig se azért mesél Mereskovszkij Atlantisz pusztulásáról, mert őt olyan nagyon izgatják az elmúlt korok. Őt leginkább a saját kora izgatja. Nem régészeti műkedvelésből mesél Atlantisz pusztulásáról, és igazolja az ősi kontinens létét történelmileg, teológiailag, földrajzilag, fizikailag, apokaliptikailag meg anyámtyúkjailag, hanem azért, mert 1930-at írunk, túl vagyunk egy világháborún, és erőst gyün a másik, mánpedig akkor az egész emberiség fejére esik a következő apokalipszis, és bizony mondom nektek, ahogy az első emberiség elpusztult, úgy el fog a második is. És ettől azért úgy egyben van kicsit az ember gyomra olvasás közben, még akkor is, ha így hatvan évvel a II. világháború után azért már lehet gyanakodni, hogy túléltük. Nem olyan biztos az.
Mereskovszkij nem holt anyagként használja sem a mitológiákat, sem a szent könyveket. Nem állítja őket piedesztálra, nem tekinti őket megváltoztathatatlannak, egy darabból öntöttnek. Nála minden élő, változó, új összefüggésekbe illeszkedő. Még attól se fél, hogy ellentmondjon saját magának.** Itt semmi sem monologikus, itt minden dialogikus: összeereszti a különböző kultúrákat, aztán lássuk, mi jön ki belőle. Hát ölég vadak jönnek ki belőle, boldogabb időkben megégették volna a prófétát a könyvével együtt, de nem mondom, hogy nem tetszett, azt távolról sem mondhatom.
A legjobb amolyan „hiszem is, nem is”-hozzáállással olvasni ezt a könyvet: elég nyitottan arra, amit Mereskovszkij kitalál összemozaikol a kultúrákból, de óvatosan is, mert nem mind ógörög, ami törött amfora. Mert azt is meg kell említeni, hogy sokat tanult ám Mereskovszkij Bachofentől, jót is, rosszat is. Pl. azt, hogy ha a források ellentmondanak az okfejtésének, ám vesszenek a források.***

De ez a sok hiba mind éppen csak egy pontnyi levonást ér. Nagyon érdekes, nagyon informatív, nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet, nem is adom senkinek, a tartalmát (kellő kritikával) még sokszor fogom felhasználni. Azt pedig el kell ismerni, hogy akármilyen vadakat állítson Mereskovszkij, kártékonynak a legkevésbé se kártékony, elvégre mi jön ki minden okoskodása végén? A világbéke.
Kár, hogy nem hallgattak rá. 

* Igen, a Kelet titkai ennek az előző része. Igen, ők trilógiát alkotnak, Az ismeretlen Jézussal együtt, amelyet szintén el fogok olvasni, majd a jövő nyáron, addig pihentetem. Magamat. Amúgy meg tudja valaki magyarázni, hogy van az, hogy a trilógia első és utolsó kötetét lefordították magyarra, a másodikat meg Amerikából kellett beszereznem (hála és köszönet érte a kolléganőmnek, aki ezt is elhozta az Annele-trilógia mellett!!!), holott a háború előtt, amikor ez megjelent, egész Európában Mereskovszkij folyt a csapból is?! Nálunk is sokat és sokan olvasták. Ha a harmadik kötet átment a cenzúrán, ez ugyan miért nem?!
** Amennyiben bárki olyasmivel találkozik olvasás közben, ami sérti, ha nem is az érzékenységét, hát a hitelességérzetét (pl. gonosz indiánok, akiket a jó keresztény spanyolok kénytelenek voltak legyilkolni), nyugodjon meg, olvasson tovább, a következő fejezetben az ellenkező látószöget is meg fogja találni. Ez az egyik oka annak, hogy olyan könnyű a Mereskovszkij hatása alá kerülni. Még az ellenérvet is elmondja saját maga.
*** Simán bebizonyítja az ősvallás anyaistennőjének meglétét és jelentőségét abból, ahogyan az ókori kultúrák rendre nőneműnek tekintik a földet. Nem is lenne vele semmi bajom, de legalább megemlíthetné, hogy speciel Egyiptomban az ég volt nőnemű, a föld pedig hímnemű. Csak annyit mondana róla, hogy „így volt, de ez most nem érdekes”. Ennyit se mond, elegánsan elhallgatja. Vagy összekapcsolja a homoszexualitást Platón androgün lényeivel, és állandóan úgy hivatkozik egyikről a másikra, mintha nem tudná, hogy pont az androgün lényekkel magyarázta Platón a HETEROszexualitás megjelenését. No meg ajánlom figyelmetekbe ezt a tévedését. Aki ekkora célt tűz ki maga elé, minek hagy támadási felületeket?

Ezt 2016. június 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9