Kezdem rendesen kiművelni magamat a folk horror műfajából. Egyúttal végleg szívembe zártam. Nem az ijesztgetésemre játszik rá ugyanis, hanem intenzíven megmozgatja az agyamat, és olyan félelmek megfogalmazásában segít, amikről nagyon nehéz beszélni. 

Azt azért meg kell vallanom, hogy konkrétan ettől az antológiától többet vártam. Amire az van írva, hogy Mammoth Book, és annak megfelelő a terjedelme is, annak a tartalma lehetne kicsit változatosabb, képviselhetne többféle látásmódot, és főleg korszakot. Stephen Jones nyilvánvalóan nagyszerű szervezői munkát végzett, hogy összehozhassa ezt a kötetet – talán túlzásba is vitte. Egy tizenkilenc novellát és elbeszélést tartalmazó kötetbe, amely elvileg egy egész (nem is vadonatúj) műfajt fed le, szerintem nem kellett volna tizenegy olyan írásnak belekerülnie, amelyik kifejezetten ebbe a kötetbe, ennek a szerkesztőnek a megrendelésére készült. Vagy akkor pakoltak volna még be melléjük ugyanannyit. Én mint olvasó készséggel kibírtam volna. Ettől még természetesen az újak között is éppen úgy voltak kedvenceim, mint a korábbiak között. 

De lássuk sorjában. 

Jones bevezetője elsősorban azok számára informatív, akik korábban nem hallottak a folk horrorról. Alapdolgokat fogalmaz meg, alapműveket említ, elsősorban azt a három brit filmet, amelyeket ma a műfaj első darabjaiként (és már klasszikusokként) tartanak számon: ezek a Witchfinder General (1968), a The Blood on Satan's Claw (1970) és a The Wicker Man (1973). Láttam mind a hármat, csak még nem írtam róluk, de fogok. Azok kedvéért, akik a műfajt még alig ismerik, összefoglalom, miért is váltak ezek a filmek annyira fontossá, és mely elemeik váltak a műfaj követelményeivé. 

A folk horror zárt, elsősorban falusi, esetleg kisvárosi közösségeket ábrázol. Ezeknek megvan a maguk szigorú hierarchikus rendje, de megvannak a belső konfliktusaik is. (Ezeket használják ki a Witchfinder Generalban, amelyben semmi természetfölötti nem történik, csak haszonvágyból/szadizmusból utat engednek az egyszerű mezei emberi gonoszságnak, amelyik aztán ártatlanokat gyötör halálra valami apró nyereségért.) Mivel a lakosok el vannak zárva a külvilágtól, köztük gyakran fennmaradnak olyan ősi hagyományok, amelyek még a kereszténység ideje előtt keletkeztek. Ezért a műfaj elég gyakori kellékei a brit folk horrorban a kora középkori kelta építmények/alkotások. (Ha az USA a helyszín, akkor ezek helyére amerikai őslakosok művei lépnek.) Gyakori a természetkultusz (általában valamilyen termékenységi rítus) ábrázolása, amely az élet fenntartására való – de ez alatt kizárólag a közösség élete értendő, amelynek szempontjából az egyén mindig pótolható. Mivel pedig rendszerint az áldozaté vagy annak hozzátartozójáé a nézőpont, amelyikből az eseményeket látjuk, az is érthetővé válik, mitől olyan ijesztő és kegyetlen az a világ, amelyről ezekben a művekben szó van. Semmilyen tekintettel nincs arra, hogy az az egyén valakinek fontos lehet. (Erre épül a The Wicker Man története.) Elég rendszeresen szerepelnek a műben természetfölötti lények/jelenségek is – helyhez kötött kísértetek és egyéb mondabeli lények –, akik vagy valóságosak, vagy a zárt közösségekben feltörő tömeghisztéria termékei, vagy mind a kettő. (Róluk szól a The Blood on Satan's Claw.) Továbbá jellegzetes helyszíne a derűs, idillikus természeti táj, amelyben nappali világítás, virágillat és madárdal mellett zajlanak a lehető legbrutálisabb események, jó eséllyel úgy, hogy a faluban mindenki tudja, de senki nem tesz ellene semmit. Sőt. 

Amúgy most kicsit megszaladt a billentyűzetem, és valamivel többet mondtam a bevezetőnél. Az én személyes véleményem az, amit már egy másik hasonló kötet értékelésekor leírtam: hogy a folk horror azt a nézetet állítja fejtetőre, hogy az ember annál boldogabb életet él, minél közelebb élhet a természethez. Több ezer éves gondolat ez, több ezer éves a kritikája is, és valóban lehet rá nagy bölcsességeket építeni, de többnyire nem azokat szoktak. Többnyire azt szokták vele kezdeni az emberek, hogy meggyőződéssel állítják: ahogy a városból kijutunk, úgy lesz egyre tisztább, szebb és derűsebb az élet, telve szeretettel, összetartással, harmóniával; ha pedig valaki el akarna térni a hagyományok útjáról, azt a városon kívül részint szép szelíden visszaterelik, részint tulajdonképpen nem is akar eltérni, mert jótékony kezek elzárják az információtól, hogy eltérhetne. Vagy ha ma nem is így van már, akkor is létezett ilyen időszak hosszú-hosszú ideig. No, amikor ebbe jól beleélte magát az ember, akkor jön a folk horror, és a tiszta, szép, derűs tájban, ötven ember szeme láttára agyonütnek valakit. Majd értesítik az ötven embert, hogy ez volt az ő harmonikus közösségük fennmaradásának az ára. És ezt az esetek túlnyomó többségében komolyan is gondolják. (Igen, a Midsommart is láttam, arról is fogok később írni.) 

Vissza a kötethez. Annak, akinek vannak korábbi ismeretei a folk horrorról, a bevezető tehát nem mond újat. Ez önmagában nem lenne gond. A gond az, hogy amikor összefoglalja a sablonokat, nem említi meg, hogy egyébként a kötetbe kerülő írások itt-ott komolyan szembemennek a műfaji hagyományokkal (miközben tiszteletben is tartják őket!), amennyiben többször kiforgatják a sablonokat, és nagyon ügyes játékokba kezdenek velük. Ezt ugyan Robert Eggersnél szerintem egyikük se csinálja jobban,* de azért igyekeznek. Azokat a klasszikus novellákat különösen értékeltem, amelyek a műfaj előfutárainak számítanak, tehát még a definiálás ideje előtt keletkeztek, ezért nagyon érdekes figyelni, hogyan alakítja a szerzői ötlet azt, ami később (egyáltalán nem elítélő értelemben mondom ezt) szabállyá válik. Nem is bántam volna ezekből a szövegekből többet, de felfogtam, hogy elsősorban olyan műveket akartak antológiába rendezni, amik a folk horrort megalapozó filmeket vettek mintának. Az előfutárokból különben is külön kötet készült, fentebb már linkeltem azt, amit róla írtam.   

A klasszikusok/előfutárok közül Jones jó érzékkel kevésbé ismert darabokat választott ki a kötet számára. Lovecrafttól a „The Hound” címűt, M. R. Jamestől a „Wailing Well”-t, Algernon Blackwoodtól az „Ancient Lights”-t Arthur Machentől a „The White People”-t. A legelsőről nem beszélek sokat, mert egyrészt számomra nem különösebben emlékezetes, másrészt Lovecraft összes műveiről már írtam részletesen. James szövege a maga ódivatúságában érdekes (Kipling kísértethistóriáira emlékeztet, nyilván nem véletlenül), de szerintem nem használja ki igazán az alapötletben, azaz a doppelgänger-motívum alkalmazásában rejlő lehetőségeket. Egyébként mindkét szöveg főszereplői arrogáns fiatalok, akik direkt arra kíváncsiak, ami tiltott, ettől vonzóak is (könnyű velük azonosulni), de kezdettől körül is lengi őket valami baljós hangulat. Aztán persze belefutnak abba, hogy amit a lenézett helyiek ostoba babonájának tartottak, az maga a valóság. 

Blackwood novellája ezekkel szemben úgy jó, ahogy van. Nem a kedvencem, és valószínűleg a horrorműfaj kedvelőinek kevésbé fog tetszeni, mert ebben aztán nemhogy vér nem folyik, még különösebb tétje sincs. Mégis valami olyan elképesztően nyomasztó hangulatot kelt, hogy azt már semmi tragédia nem fokozhatná. Pont addig terjed, ameddig az alapötlet terjedni engedi, se ki nem hagy semmit, se túl nem lép rajta. A főszereplő a The Wicker Man korlátolt, bigott, kinevetni való rendőrére emlékeztet, akit mégis annyira lehet sajnálni, hiszen életében először szembesül azzal, ami túl van az emberi törvényeken. (Az illusztráció © mgkellermeyer munkája, link a bejegyzés alján.)

Machen novellájának hatása pedig egyszerűen tökéletesnek bizonyult. Először is a stílusa ragadott magával, de szó szerint ám. Nem lehet letenni, mert az embernek az a benyomása, hogy amíg nem néz oda, elszalad előle a szöveg. A kerettörténet vallásos elmélkedését is tudtam értékelni, még ha nem is értek vele egyet, azért adott bőven gondolkodnivalót. Amikor azonban a naplóíró lány megszólal, és látjuk... mit látunk? Hogy hogyan válik tudtán kívül kereszténység előtti, sátáni kultuszok eszközévé egy ártatlan fiatal lélek? Szerintem nem. Szerintem ennek a novellának a főszereplőjét éppen azért izgalmas figyelni, mert az ártatlansága nem gyengeség, hanem erő, és naivitáshoz semmi köze; függetlenül a végkifejlettől. Az, amit a kerettörténetben bűnnek neveznek, hangsúlyosan nem úgy bűn, ahogyan a gyilkosság, a rablás vagy az árulás – hanem vegytiszta, minden földi érdektől mentes Isten-sértés. Gyökeresen eltér a keresztény világlátástól, és mivel az ember, aki képviseli, semmilyen értelemben nem mondható gonosznak, relativizálni is meri azt. Ezen sokat fogok még gondolkodni. Újraolvasós. 

A hetvenes évek folk horrorját Karl Edward Wagner „Sticks” című novellája képviseli, amely már szintén klasszikusnak számít. A lovecrafti vonalat ez viszi tovább a legtökéletesebben, de természetesen úgy, hogy nem másolja Lovecraftot, hanem újraalkotja. Látszik rajta, milyen ügyesen összeilleszthető a lovecrafti hagyomány a folk horrorral. Nem is értem, miért nem a Lovecraft-novella utánra szerkesztették be a kötetbe. Mindegy, így is tetszett. (Az illusztráció © MHuwCarr munkája, link a bejegyzés alján.) A nyolcvanas évekből Dennis Etchisontól a „The Dark Country” került a kötetbe – no, attól aztán se jobban, se rosszabbul nem éreztem magam. 

De még ez is több, mint az a semmi, ami (némi képzavarral) a XX. század további évei helyén tátong a kötetben. Aztán még egy írás képviseli a 2000-es éveket, kettő a 2010-es éveket, és több nincs. Hát én ezt nem hiszem el. Akármennyire is tisztelem-becsülöm a kötet szövegeinek megírására felkért szerzőket és művüket, nem létezik, hogy ne lett volna még a műfajban hozzájuk méltó novella vagy elbeszélés. Én pedig azokat látni akarom. Mellesleg megjegyezve: Christopher Fowler „The Mistake at the Monsoon Palace” című 2013-as írásának nagyon örülök, mert az arrogáns idegen sablonján igen rokonszenves, ám nyugtalanító módon fordít egyet. Majdnem olyat, mint a Midsommar. 

A kötetbe készült novellák közül kettőt emelek ki. Az egyik, Simon Strantzastól a „The King of Stones” valószínűleg a legfájdalmasabb szövege a kötetnek. Tragikusnak akartam nevezni, de bár határozottan felidéz valamit a görög tragédiák hangulatából – ami önmagában is nagyszerű –, hiányzik belőle a világ helyreállítása, a katarzis. Éppen ez a szörnyű: hogy az áldozat megtörténik, de csak látszatmegoldást jelent. Az aztán még eggyel nagyobbat üt, hogy a főszereplő hamisítatlan ősvilági haragja értelmetlen pusztulásba torkollik. A másik kiemelendő novella Alison Littlewoodtól a „Jenny Greenteeth”. Ennek nagyon hálás olvasója voltam. A The VVitch című filmhez hasonlóan alkalmazza a természetfölötti erők kultuszának motívumát: nem lehet eldönteni, hogy valóban létezik az (önmagában is igen fantáziadúsan megalkotott) lény, aki az áldozatokat fogadja, vagy az egymás ellen forduló, kiközösítő-kiközösített szereplők tudattalanja hozza létre.

Tetszetős a kötet végére illesztett kisregény is, Kim Newman „The Gypsies in the Wood” című ügyes Conan Doyle-fanfictionje. Tetszetős, bár egyáltalán nem végig tudta fenntartani a figyelmemet, és akkor még finom voltam. Az alapötlet azonban, vagyis az, amit a kelta „little people” (aprónépek, gonosz kis tündérek) motívumával csinál, nagyon is emlékezetes marad. 

Azokat a novellákat, amelyek valamiért nem fogtak meg igazán, engedelmetekkel kihagyom. Azt hiszem, így is éppen eleget emeltem ki ahhoz, hogy láthatóvá váljon, mennyire érdemes ezt a kötetet kinyitni annak, akit érdekel a folk horror. Nekem nem tetszett annyira, mint a Damnable Tales, de az jórészt az ódivatú iránti vonzódásomnak köszönhető. Ami a szerkesztést illeti: a Wagner-novella kivételével szerintem mindegyik szöveg elhelyezése rendben van. Machen és Littlewood párosa jó erős felütéssel indít (már ezért a kettőért érdemes volt megvennem az antológiát), a Newman-kisregény a maga módján megnyugtató lezárást ad, a kettő között pedig határozott ritmusban váltják egymást régebbi és új szövegek. 

Amit hiányolok belőle, már részben megemlítettem. A másik felét most mondom, bár ezt nem szemrehányásnak szánom: most már nagyon szeretnék egy olyan folk horror-antológiát is, amelyikben nemcsak angol anyanyelvű szerzők művei szerepelnek. Igen, vérszemet kaptam. Főleg, mióta megtudtam, hogy kedvenc svéd filmem, A hetedik pecsét szintén a műfaj előfutárai között található. Illetve mióta megtaláltam Erdei Lilla „Kecsketej”-ét a Black Aetherben (itt írtam róla), és láthattam, hogy néz ki, ha Délkelet-Magyarországon csavarnak egyet azokon a bizonyos sablonokon. Aztán épp a napokban olvastam egy kétszáz éves német kisregényt is, amely szintén előfutárnak számíthatna a maga nyomasztó módon ábrázolt zárt kis falusi közösségével, amely szépen kitermeli az istenfélő emberek gyilkos konfliktusait. De említhetnék francia, német, orosz szerzőket, említhetném az ukrán Gogolt, és talán még a lengyel Grabińskit is. Sőt, jelzem, Móricz Zsigmond se lógna ki belőle. Röviden: aki ismer olyan projektet, ahova ők mind odagyűlhetnek, és sok számomra még ismeretlen szerző is, az ne tartsa magában az információt. 

Addig edzem magam a Blair Witch Projectre. 

* A The VVitch című film (itt írtam róla) gyakorlatilag tökéletes példa arra, hogy a lehető legkomolyabban gondolt keresztény hit sem zárja ki a legrosszabb fajta gyűlöletet, azaz nem feltétlenül a kereszténység hagyományvilága jelenti a jót, a kereszténység előtti gondolkodásmódok pedig a rosszat. A természetfölötti lény pedig talán létezik, talán nem, de mindenképpen arra való, hogy láthatóvá tegye a közösség belső ellenségeskedéseit. 

A képek forrása: New York Times, Bloody Disgusting, Feedbooks, Deviantart, Deviantart, MUBI. 

Pontszám: 10/8