Nem volt meg a Hüperión a könyvtárban, azért vettem ki ezt, de nem bántam meg. Úgyis régóta kerülgetem már. Amilyen rövid, olyan gazdag kis szöveg, érdemes arra, hogy a szerzője nevét halhatatlanná tegye. Van benne kísértetiesség, aztán lélektani dráma, doppelgänger-jelenség, nem túl hízelgő társadalomrajz, és szerintem a gótikus regények kategóriájába is simán belefér. Kár, hogy olyan kevesen hallottak nálunk róla. 

Pedig a szerző hazájában klasszikus (százötven éve halott), tavaly bélyeget is nyomtak a képével, lentebb látható. Tudtommal ez az egyetlen regénye, ezen kívül versei maradtak fenn. Nem úgy néz ki pedig, mintha „egyetlen” volna. Inkább úgy, mint egy jókora életmű kiforrott darabja. 

A cselekmény igen bonyolult, hogy ne mondjam, zavaros. Ember legyen a talpán, aki tudja követni, ki kinek a kicsodája, ki tud kiről mit, ki kire miért haragszik, és miért áll bosszút. Ez azonban nemhogy gyengítené, még erősíti a történet kísérteties-fantasztikus hatását. Az, hogy a főszereplő és hasonmása közötti kapcsolat soha nem válik bizonyossággá, miközben mindenki napirendre tér fölötte, kivéve azt az egyet, aki valószínűleg tudja a magyarázatot – az önmagában elegendő volna a hátborzongatáshoz. De nem marad önmagában, mert a háttérben ott van a XVIII. századi titokzatos kis német falu minden babonája, előítélete, rosszindulata és nyomorúsága, amely utóbbiért mindig más a hibás, és mindig brutális bosszúállásba torkollik. Itt egy hétköznapinak tűnő falopási ügy is bármikor átmehet egy bűnszövetkezet garázdálkodásába, vagy akár kísértethistóriába, illetve senki nem tudja eldönteni, melyikben higgyen, ettől még borzongatóbb az egész. Közben a falusiak teljesen természetesnek tekintik, hogy ha fáznak, akkor joguk van félig agyonverni az erdészt, mert az meg akar dolgozni a keresetéért. Ami nem kevésbé borzongató. Hiszen aki fázik, az természetesen érthető, ha fel akar melegedni, csakhogy ők ugyanilyen természetesnek tekintik a földesúr alkalmazottai iránti gyűlöletet is, és minden további nélkül felmentik magukat a támadás felelőssége alól. És akkor még az antiszemitizmusukról nem is beszéltem.*

Nincs ebben a kisregényben egyetlen szereplő sem, akivel azonosulni lehetne, mindegyik ellenszenves a maga módján, ugyanakkor kellemetlenül emberiek is. A legjobban Margret asszonyra figyeltem, aki úgy lép be a történetbe, mint önálló, erős, vagyonos középkorú nő, akit mindenki magától értetődő módon tisztel, függetlenül attól, hogy soha nem ment férjhez – mindezt a XVIII. század elején egy Isten háta mögötti faluban! Aztán a következő sorokban kiderül, hogy nem is olyan rokonszenves ez a Margret, hiszen feljogosítva érzi magát áldozathibáztatásra. Csúnyán meg is bűnhődik érte. De föl nem adja soha, még akkor sem, amikor ki kellene lépnie a helyzetéből; büszke marad a szenvedései közepette is, még akkor is, amikor fel kellene adnia a büszkeségét. Szerethetővé soha nem válik, érdekességét mindvégig megőrzi. 

Aki elfeledett klasszikusokra kíváncsi, érdemes kikeresni egy antológiából. Rövid, egy vonatút elég hozzá. A fordítás meg... olyan, amilyet csak egy Szabó Lőrinc készíthet, hát milyen legyen. :)

Utóirat: Utólagos megfontolás és weird-, valamint horrorolvasókkal folytatott tárgyalások alapján kijelenthető, hogy a kisregény mindkét műfaj előfutárai között megállja a helyét. A weirdre emlékeztet, mert gyakran bizonytalanságban hagyja az olvasót afelől, hogy az ábrázolt (nyomasztó és brutális) események természetfölötti vagy evilági eredetűek-e, és pontosan mi az okuk; illetve az is bizonytalan marad, hogy mi a kapocs az egymásra doppelgänger módjára hasonlító szereplők között. A folk horrorra emlékeztet, mert egy zárt közösséget ábrázol természeti tájban, pogány hagyományokkal, különböző csoportok közötti, jórészt előítéletekből származó és véres eseményekbe torkolló konfliktusokkal; továbbá ismételten azért, mert az ábrázolt események akár természetfölötti eredetűek is lehetnek. Az utóbbi műfajról itt és itt írtam. 

* A zsidó közösség helyzetét egyébként nagyon ügyesen úgy írja bele Droste-Hülshoff a történetbe, hogy a szereplők helyzete ne legyen fekete-fehér: a megtámadottak sem nem pusztán áldozatok, sem nem pusztán sztereotípiák. Például jó keményen vissza tudnak ütni, akár átok útján, akár fizikailag. Ráadásul közöttük is akadnak belső konfliktusok, láthatólag megvan a saját életük, nem jobb és nem rosszabb, mint a másoké. 

Pontszám: 10/10