Ellenérzésekkel kezdtem annak idején olvasni a Dűne folytatásait, mondván, hogy az első részt úgyse érik utol. Mivel a második részben kellemesen csalódtam (bár a kiindulópontomat nem cáfolta), utóbb már merészebben folytattam a sorozatot. A második trilógia első része aztán messze felülmúlta mindenféle várakozásomat: valami olyat hozott ki a science fiction műfajából, amit korábban senki. Nem is éreztem úgy, hogy folytatni szeretném – úgy jó az is, ahogyan van. Végül azzal vettek rá a folytatásra, hogy több ismerősöm is állította: nekik az ötödik kötet a kedvencük. Megértem, bár nem fogok hozzájuk csatlakozni. Nagyon sok érdekes pontot találtam ebben a részben is, és feltétlenül olvasásra érdemesnek, újabb gondolatkísérletnek tartom; de nem feltétlenül minden elemében sikeres az a kísérlet. Mondjuk, eleve nehezített a pálya. A szereplők számára is.
Olyan emberekről szól a Heretics of Dune, akik szeretnének kezdeni valamit a történelmükkel, és borzasztó nehezen megy nekik. Évezredekkel korábban volt egy messiásuk és egy szent háborújuk, aztán évezredeken keresztül egy istencsászáruk, aki jóindulatúan és nevelő célzattal irányította őket ugyan, de mégiscsak abszolutista eszközökkel. Az vesse rájuk az első követ, aki könnyedén kikecmereg ebből a történelmi helyzetből. „Nőjünk végre föl” – így szólhatna ennek a regénynek az alapfeltevése – „szakadjunk végre el a maguktól értetődőnek tekintett kategóriáktól, és kezdjünk el a saját fejünkkel gondolkodni.”
Ha az olyan egyszerű volna. Persze, hogy a törekvések éppen olyan könnyedén mennek félre, mint ahogyan elindultak. Egyfelől az eretnekség irányába csúsznak, másfelől letöri őket egy, jobban mondva két csoport, amelyek saját maguknak akarják a korábban Paul és II. Leto kezében összpontosuló hatalmat.
Az előbbivel önmagában nem volna probléma, láttunk már olyat, hogy eretnekségnek induló mozgalmak tudtak élhető rendet kialakítani (meg olyat is, hogy nem). Csak, mondjuk, nem ártana, ha nem megtévesztésen alapulna az egész, és a létalapjukat jelentő írást valóban ők maguk állították volna össze (vagy legalábbis az, akinek tulajdonítják), továbbá ha valóban a felnőtté válás akarata működtetné a társaságot.
Az utóbbi azon igen-igen emberi, bár nem maradéktalanul rokonszenves hozzáállás eredménye, hogy ha X-nek egyszer már sikerült tartósan abszolút hatalmat gyakorolni az emberek fölött, akkor ugyanez Y-nak is sikerülhet, csak elég ügyesen kell levonni a tanulságokat. Még ha Y nem is él évezredekig, de azért támaszkodhat egy évezredes hagyományokra visszatekintő csoport tudásanyagára, még arra is, ami a génállományba van kódolva, plusz egy (potenciálisan) generációk emlékezetét őrző lényre. Vagyis támaszkodhatna akár, ha az ember nem volna halandó. Sőt, törékeny.
Sehol nem oly könnyű meghalni, mint a Dűne-univerzumban. Számtalan olyan ember lakja ugyanis ezt az univerzumot, akik számára gyakorlatilag az egyetlen életvezetési stratégia az, hogy mindenki más dögöljön meg. Nem ám, hogy neki dolgozzon, vagy ne adj' Isten, megkedvelje őt, nem: pusztuljon. És az van, hogy ennek kivitelezésére nagyon hatékonyan képesek.
Részemről az volt a probléma* olvasás közben, hogy egyik oldallal se tudtam azonosulni, és egyiknek se maradéktalanul szurkolni. Nem mintha kötelező lenne az íróknak olyan szereplőket írni, akikkel azonosulni lehet, nem is kérem rajta számon, csak megemlítem. Egyes szereplőket persze nyomokban rokonszenvesnek találtam, de általánosságban annyira taszított mindkét fél, hogy abszolút kívülállóként néztem végig a küszködésüket, ami viszont általános közömbösséghez vezetett. Pedig lennének a történetben érdekes fordulatok, még izgalom is, lövöldözés, üldözés, bujkálás – Herbertnél mégsem ezek kötnek le igazán sose, hanem ami a véget nem érő párbeszédeiben lejátszódik. Mivel pedig az álláspontok ütköztetésekor most egyik fél álláspontja sem tetszett, a regény is alig. Pedig jól meg van írva, ezt tükrözi a pontozásom is.
Két dolgot figyeltem érdeklődve. Az egyik a nők szerepének átalakulása. Ebből a szempontból (is) gondolatkísérlet a regény. Eddig egyetlen Dűne-könyv sem volt ennyire „női”, nem lehetett bennük ennyi fontos nőnemű szereplőt sem találni, nemhogy különböző szerepeket töltöttek volna be, különböző motivációkkal, irányítóként és alárendeltként; még mester-tanítvány viszonyokat is kaptunk. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig sikerült Herbertnek hitelesen megjeleníteni ezeket a nézőpontokat és gondolkodásmódokat (a nyolcéves kislány például sok minden, de nem nyolcéves kislány), és nem is szeretnék abban a világban élni, amelyet ábrázol, nőként sem. Ettől viszont még nem esett rosszul elnézni, hogy milyen ügyesen próbálkozik, és milyen alternatívákat talál ki a mi világunkban és történelmünkben megszokott helyzetekre.** A másik az, ahogyan a korábbi regények cselekményét múltként kezelik a szereplők, és nosztalgiával vagy iszonyattal tekintenek azokra a helyszínekre, amelyekre az olvasó is pont így nézne a helyükben.
Szóval érdekes, mint egy hosszú-hosszú sakkjátszma, amit végigkibicel az ember. Nem mostanában fogom folytatni, illetve befejezni a sorozatot.
* A másik probléma az, hogy tömegközlekedésen olvastam, reggel és délután, ami általában működik, de pont ez a könyv sokkal koncentráltabb figyelmet érdemelt volna. Bevallom, nem mindig tudtam megkülönböztetni a szereplőket egymástól. A nevükre nyilván emlékeztem, de jellemet és célokat ritkán tudtam tíz oldalnál tovább társítani egyhez-egyhez. Aztán amikor ötven oldal után bukkant fel újra az illető, már fogalmam sem volt, mire számítsak tőle.
** Egyszer megtörténik például, hogy az egyik nőt – akárhonnan nézzük – nemi erőszak éri. Nincs konkrét fizikai kényszer, és egyébként pont abból a társaságból való az illető nő, amelyik évezredek óta módszeresen neveli arra a képviselőit, hogy a nemiségüket ne a saját vágyaiknak, hanem a szervezet céljainak megfelelően éljék ki, érzelemnek meg végképp nincs helye köztük, és bizony azt sem szabad beleegyezésnek hívják. Ettől még, ami történik, az erőszak. No már most amikor a következő jelenetben látjuk őket, akkor elég egyértelmű, hogy az eredmény a férfi számára kellemetlenebb és szégyenletesebb (egyébként őt sem kérdezték meg előtte, egy harmadik személy kényszeríti bele őket), és nemhogy nem erősítette meg ezzel a saját hatalmi helyzetét, de még távolabb került a kontrolltól. Nyilván ne létezzen erőszak, semmilyen – nem „tetszik” ez a jelenet, csak elgondolkodtató alternatíva.
Pontszám: 10/8
Kiadási adatok: Gollancz, London, 2003. 508 oldal
