Gyerekek… én erről a könyvről annyi mindent akarok írni… aki el szeretné olvasni, készítsen be magának egy májkrémes kenyeret meg egy bögre teát… Azt még megértem, hogy ennek a könyvnek az első olvasója és értékelője (legalábbis a Molyon) én vagyok. Nem „hivatalos” kiadás, nem is lehetett az, és ez…

Még abban az időben, amikor Veres Péter Számadását feladták kötelezőnek, és sajna megalapozódott az iránta való ellenszenvem, akkor ajánlották nekem, hogy ha az nem tetszett, olvassak Szabó Pált, hátha az bejön. Aztán nézegettem, nézegettem azt a Talpalatnyi föld-kötetet, de valahogy sose vettem rá…

Nekem ez, vagyis a bejegyzés címe fog eszembe jutni még évek múlva is erről a regényről. Az eleje nagyon tetszett, a felénél viszont majdnem félbehagytam, mert rosszul lettem. Aztán mégiscsak végigolvastam, futottak a sorok, de a regény elejének a hangulata nem tért vissza. Nem azt mondom, hogy nem…

Nem az én világom. Jó volt, szép volt, de nem az én könyvem ez. Hamvas a következőt írja (többek között) erről a könyvről:„Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy voltaire-i lélek, istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy kevés író van…

Újraolvasás vége.Hát nem ment a kedvencek közé?!Még ezt se hittem volna e világon való rövid életemben.Valószínűleg ehhez a könyvhöz (is) érni kell, mert emlékszem, hogy tizenévesen ki nem állhattam,* és huszonegy évesen is éppen hogy elviseltem.** Bizony, így van ez.*** Tizenévesen csak a hideg…

Újraolvasás után két pont plusz. De több nem.Gyűlöltem ezt a könyvet, amikor kötelező volt, de „eme” molytárs értékelése meggyőzött, hogy adjak neki még egy esélyt.Azt mindig elismertem, hogy óriási jelentőségű könyv, ezt most már sokkal jobban tudom értékelni is, és már nem gyűlölöm – de még mindig…

Az utóbbi napok nagy csalódása. Azért érdekelt, mert 1. Verne írta, 2. Magyarországról szól, sőt ott is játszódik. Hát sajnos elég gyengécske. Na de hát a mester nem írhatott állandóan Grant meg Nemo kapitányokat, Lincoln-szigeteket meg holdutazást. Egy ekkora életműben valaminek félre is kellett…

Hát nem véletlenül szerettem én ezt a könyvet gyerekkoromban olyan nagyon.  Örülök, hogy eszembe jutott előszedni. Néha még a könny is kicsordult a szememből a mosolygástól. És tizenegyedszer is visszatért az az izgalom, amellyel elsőként olvastam. Pedig bizony egy csomó mindenre nagyon jól…

Ez a könyv tényleg olyan, mint az Ezeregyéjszaka. Történetek laza füzére egy cselekménykeretbe illesztve, úgy, hogy minden fejezet végén félbeszakad a történet, lehetőleg a legizgalmasabb ponton, és majd a következő fejezetben derül ki, hogy leszúrta vagy nem szúrta le.* Az utószó szépen…

Vacilláltam a kilenc meg a tíz pont között, de aztán úgy döntöttem, azt a majd' három hónapot, amennyi eltelt az olvasás kezdete és vége között, csak jelezni kell valahogy. Végigolvasva a könyvet még mindig nem tudom, hogy mi volt ez tulajdonképpen, azon kívül, hogy „triptichon”, ahogy a fülszöveg…